The Spreading Sky - 2

Junhoe feje erősen koppant a nedves üvegnek. Alig ért hozzá a hideg felülethez, szemhéjai meglepődve csúsztak fel. Hozzászokott már, hogy a buszon valahogy sosem találják el a fűtést; vagy olyan meleg volt, hogy alig lehetett túlélni, vagy annyira hideg, hogy még nagykabátban is vacogott a foga. És persze az ablakok kívül-belül bepárásodtak. Mindig.

Eleinte még elszórakoztatta magát, különböző mintákat rajzolt bele, letörölte, aztán belehelte, de ahogy idősödött, inkább alvásra használta fel a hosszú buszozást pára-művészetének tökéletesítése helyett. Imádott aludni. Régebben mindig ő kelt fel a legkésőbb a családból, és valahogy mindig meglátszott az arcán az az elégedetten pihent kifejezés, amit az ember tizennégy órás alvás után ölt magára. És ha a mennyiség nem lenne elég, Junhoe úgy aludt, mint egy kő; őt felébreszteni mindig is igazi kihívásnak tekintették szülei, és nővére is, amit aztán általában el is buktak. Talán csak két dolgot szeretett jobban az alvásnál: az eget és önmagát.

Tizenhét évéből tízet egyedül buszozással töltött; néha megesett, hogy leültek mellé, de olyan szélsőséges időpontokban járkált, hogy előfordult, rajta kívül senki sem ült a buszon. Ezúttal egy öltönyös, aktatáskás, úriember kinézetű férfi, egy kalapos nő, egy bakancsos, festett szőke lány és egy alacsony, fekete hajú fiú osztozott vele a járművön. A fiú nézelődött, a férfi türelmetlenül órájára pillantgatott, a nő kifelé bambult az ablakon, a lány aludt, Junhoe meg visszatért gondolataiba. 
Egy ideig attól is félt, hogy a sofőr elalszik vezetés közben, és meg kell hagyni, ez a gondolat azóta is előbukkant fejében. Bár nem hibáztatná – igazából magát sem tudta gyakran megérteni, hogy mégis miért nem párnái között fetreng, de aztán mindig eszébe jutott a gyönyörű kék szabadság, és ismét egyetértett azzal, hogy ezért még az alvást is érdemes beáldozni. De azért, ha tehette, az iskolában – és gyakorlatilag mindenhol máshol – tartott egy pár órás sziesztát.

Odakint ismét szürkeség ütötte fel fejét. Várta már azokat a napokat, amikor sötétben kell utaznia – nem érhetett fel a tavaszi és a nyári gyönyörű égbolthoz, de ennél a semmilyenségnél mindent jobban kedvelt. Mellette az ülésen táskája ült csendesen meghúzva magát. Ha le akartak volna ülni mellé, természetesen elveszi, és hagyja, hogy elfoglalják a helyet. De inkább ne akarjanak leülni mellé. Nehezen viselte el, mikor egy idegen felsőkarja és az övé összedörzsölődött, vagy a lábuk összegabalyodott; viszolygott az ilyen helyzetektől. Táskáját fényévekkel jobb társaságnak titulálta.

Egy mozdulattal megtörölte az ablaküveget – pulcsija ujja azonnal benedvesedett, és kellemetlenül bőréhez tapadt. Mindig későn jutott eszébe, hogy ez fog történni – általában pillanatokkal azután, hogy elemelte kezét az üvegtől. Bosszúsan sóhajtott, és remélte, hogy gyorsan megszárad.

Tükörképe bizonytalanul körvonalazódott ki, de azért a célnak megfelelt. Junhoe kicsit hunyorgott, szemügyre vette magát, arcának minden egyes pontját, melyet ki tudott venni. Aztán nyomban hajához nyúlt, jobbra-balra pöckölve frufruját, igazgatva, simogatva – dédelgetve, mint egy babát. Miután megelégedett külsejével, visszahanyatlott az ülésbe.

Nem élvezhette már sokáig a buszozás gyönyöreit, ugyanis a megállója közeledett. Körülbelül tíz percnyire az iskolától tették ki, de még így is ez volt a legközelebbi megálló, ahová ilyen hajnalban el tudott jutni. Szeme sarkából látta, ahogy a kalapos nőt kivéve a többiek álmos mozdulatokkal pakolászni kezdenek, készülődve a leszálláshoz, de nem foglalkozott velük, csak elővette telefonját és a kijelzőre hunyorgott. Hét óra öt perc. Akadtak olyan osztálytársai, akik ilyenkor dugták elő orrukat paplanjaik alól, nemhogy már az iskola felé caplassanak! De így legalább a reggelei zavartalanok lehettek. Már amikor.

Junhoe majdnem elesett a küszöbben, ahogy belépett az osztálytermébe. Általában egyből szaladni szokott, hogy kémlelhesse az eget, de ez a szürkeség elszívta azt a kevéske életkedvét is, amivel rendelkezett. Úgy gondolta, úgy sem lesz még benn senki, és amúgy se nagyon látta még, hogy indulnak a reggelek az osztályában. Szinte mindig ő esett be utoljára, miután letámolygott a lépcsőn – már ha egyáltalán méltóztatott letámolyogni.

Csendes, nyugodt látvány fogadta; a székek még a padokra rakva pihentek, a függönyök behúzva lógtak, egy kivételével. Az utolsó ablak tárva-nyitva, egy vékony alak könyökölt ki rajta. Az egyik pad lábánál a földre dobva fekete táska hevert. A függöny ráfeküdt a beáramló levegőre, úszott az osztálytermet kitöltő űrben. És pont eltakarta a kifelé nézelődő fiút.

A sárga nadrág lazán lógott rajta, nem feszült rá teljesen alakjára, és végül eltűnt a szürke edzőcipőben. Fehér ingét nem tűrte be, az anyag kikandikált a sötétkék zakó szegélye alól. Junhoe bárhogyan próbálta, nem tudott rájönni, ki lehet az illető; annyira eltátotta száját, hogy egy padot is magával sorolt, ahogy igyekezett helyére jutni.

A hirtelen hangra az ablakon kihajoló fiú felkapta fejét, és teljes testével visszatért a terem kissé poros levegőjébe. Felhunyorgott az új jövevényre. Kissé hosszúkás, keskeny arca grimaszba rándult, természettől fogva kicsi szemei összeszűkültek, szája enyhén szétnyílt a reggeli álmosságtól. Sötétbarna, szinte már fekete haját feje közepe helyett kissé jobboldalt választotta szét, ezzel megmentve magát az imakönyvre hasonlító frizurától.

Már épp emelte volna üdvözlésre kezét – sötét bőrkarkötője félúton könyöke és csuklója között állt meg, mikor a fiú lefagyott, felismervén, hogy valaki más érkezett az osztályba, nem az, akire várt. Junhoe ugyanilyen letaglózott arccal bámult vissza.

 - Hyung! – Nagy lendülettel lökték be az ajtót.

A belépő egyed vakító fehér cipőjét szoros masnira kötötte meg, nadrágjának zsebei kissé kifordítva szemeztek a külvilággal, zakójának ujjai erős csomóban találkoztak hasán, ahogy a fiú derekára kötötte a ruhadarabot. Inge nyakig gombolva, nyakkendője sehol. Arcán gyönyörű, szabályos félkör alakú mosoly ült, fekete táskája fél vállán csücsült. Két kezében két-két fél literes almalevet tartott – csuklóján kopott óra villant.

Kim Hanbin lefagyott, amint meglátta a teremben tartózkodókat. Mosolya lelohadt és értetlen pillantásokkal kezdte bombázni a másik kettőt, akik szintén tanácstalanul bambultak egymás irányába.

Junhoe fejében megannyi megállíthatatlan gondolat száguldozott, újra és újra nekipattanva felfogása határainak, felrobbanás közeli állapotba hozva koponyáját. Mégis honnan ismeri egymást ez a kettő, hogy hyungoznak? Hogy jön, hogy Kim Hanbin almalevet vegyen bárkinek is, pláne neki?Kim Hanbin miért tolja be a képét reggel? Egyáltalán, miért van benn bárki is már ilyen korán?Mindenre számítottam, csak erre nem.

 - Hanbin-ah, visszahoztad a nyakkendőmet? – Hanbin-ah? Most komolyan? Mi folyik itt?

 - Persze, hyung! – rakta le az almalevet az egyik padra.

Maga elé kapta táskáját, és kutatni, turkálni kezdett benne, majd végül előhúzott két nyakkendőt. Az egyiket a fiú felé hajította, a másikat meg csuklójára tekerte. Lapos pillantásokkal méregette Junhoe-t, arcán látszottak a hezitálás jelei. Végül úgy döntött, nem törődik a száznyolcvan centis zavaró tényezővel, és már repült is barátja felé. Szorosan magához vonta, úgy fonta karajait a test köré, mintha soha többé nem akarná elengedni.

Junhoe ezt a pillanatot választotta, hogy elhagyja a helyszínt. Sietős léptekkel a tető felé tartott, szét se nézve fordult be a folyosón. Az utolsó lépcsőfokokon felfelé még egy viszonylag alacsony srácot is elsodort vállával, de mintha meg se érezte volna. Futólag meghajolt az irányába, egy gyors pillantást vetve arcára, de aztán rohant is tovább. Ki kellett jutnia innen, szabad levegőre volt szüksége.

És egy kis időre, hogy feldolgozza a látottakat. Különösen Kim Jiwon mosolygó arcát, ahogy Hanbin ölelésébe simult.

Junhoe azt kívánta, bárcsak hozott volna magával egy takarót is. Hiába terítette le a padot, a hideg így is megtalálta; folyton és folyton felébredt, hogy vacog a foga, vagy libabőrös a keze. A fagyosság egyszerűen nem hagyta aludni. Hiába, az őszi tíz-tizenöt fok nem arra termett, hogy egy helyben feküdjenek és szépeket álmodjanak alatta.

Aztán belegondolt, hogy Oroszországban hány fok lehet, és megborzongott. Valahol úgy hallotta, egyszer mínusz hetvennyolc fokot mértek ott – már csak a puszta ténytől is majdnem megfázást kapott. Hirtelen egész kánikulának hatott a plusz tíz celsius, de azért még mindig kellemesebb egy jól fűtött szobában és kényelmes ágyban aludni.

A fiú nagyot sóhajtva ült fel. Összekócolta haját, de mozdulatát azon nyomban megbánva máris rendezgetni kezdte fürtjeit. Lábát lóbálva bámult egy kis ideig maga elé, próbálva rájönni, mennyit is aludhatott, vagy épp milyen fontos eseményről maradhatott le. Elővette telefonját és a kijelzőre pillantva ellenőrizte az időt. Az első két órája telt le, és épp a szünet felében jártak.

Gyorsan átfutotta órarendjét, átértékelve magában, van-e értelme akármelyikre is benéznie, vagy nyugodt lélekkel töltheti napját a tetőn. Végül arra az eredményre jutott, hogy ha be akarna menni testnevelésre már el kellett volna kezdenie öltözni, az irodalomóra hanyagolható, a történelem szintén, az utolsó osztályfőnökire meg megy a halál. Az amúgy sem több egy ócska viccnél.

Így hát Junhoe pár perc alatt felszabadította magának egész napját, és elégedetten dőlt hátra, hogy szeretett felhőivel szemezhessen. Az ég valamelyest visszanyerte kékségét, és a jól megszokott fehér báránykák is visszatértek rá legelészni. De valami minduntalan elrontotta szórakozását: különböző mintákat keresett a fehér bodrokban, de folyton Jiwonhoz vagy Hanbinhoz köthető dolgokat fedezett fel.

Panaszosan felnyögve pattant fel, dühösen toppantva egyet. Mégis mit akart az a kettő? És ő egyáltalán miért foglalkozik ilyesmivel? De bármennyire is erőlködött, csak nem hagyta fantáziáját nyugodni a dolog.

Hogy jön Kim Hanbin Kim Jiwonhoz? Annyira abszurd volt a két fiú rejtett barátsága, hogy még legvadabb összeesküvés-elméleteiben sem gondolt rájuk. Pedig aztán az összeesküvés témában lekörözhetetlen volt; az ő fejében a politikusok már eladták rabszolgának az országukat, a plüssmedvék átvették az irányítást a világ felett és az űrlények leigázták a teljes emberi lakosságot. Egy időben megingathatatlanul hitte, hogy egy osztálytársa földönkívüli – tény, a lány furcsaságokat mondott, szinte felfoghatatlanul öltözködött, érthetetlen dolgokat tett és sosem beszélt a családjáról és a származásáról. Junhoe felhorkantott az emlékre. Minden jogom megvolt, hogy azt higgyem, egy ufóval van dolgom.

De Hanbin és Jiwon sem politikusok, sem plüssmacik, sem űrlények nem voltak. Egyszerűen nem fért a fiú fejébe, hogy az a kettő mégis mikor és hogyan került ilyen közel egymáshoz. Bár azt megértette, hogy Hanbin miért nem vállalja fel Jiwont, illetve fordítva is. Mégis mit gondolnának a menő fiúról, ha egy ilyen kis senkivel látnák? Na meg mi lenne az idiótával, ha elterjedne róla a hír, hogy lepaktált valaki olyannal, aki nem tagja a barmok kommandójának? Teljes káosz. Nem engedhették meg maguknak, hogy erről túl sokan tudjanak, és Junhoe ezt teljesen átlátta és felfogta.

Nagy levegőt vett, hátha azzal meg tudja fékezni kavargó értetlenségét. Gondolj a felhőkre, gondolj Oroszországra, gondolj kacsákra, gondolj bármire, ami nem Kim és nem Hanbin. Áhh, Kim Hanbin, honnan vagy te ilyen jóban a barmok főgenerálisával? Vagy éppen igyekeznének szövetségre lépni egy semleges területtel? Mit művelhet az a kettő?!

Legszívesebben lecsapta volna magát, amiért megint itt kötött ki; nagyon elege lett már ebből a témából, de képtelen volt leállítani magát. Már ott tartott, hogy fejét kezdte ütögetni, hátha összezúzza, esetleg kiűzi a folyton felbukkanó emlékképeket. Azért-születtem-hogy-barom-legyek és túl-gazdag-vagyok-egyedül-cipőfűzőt-kötni, tűnjetek el a fejemből!

Ezúttal egy éles sípszó, lábak dobogása és kiáltozások siettek megmentésére. Úgy sejtette, elkezdődött a testnevelés. Laposkúszásban a tető pereméhez lopakodott, aztán pár gyors, lopott pillantással nyugtázta magában, hogy osztálytársai elkezdték a szokásos bemelegítő futásokat. Óvatosan kandikált ki a vékony korlát pereme felett, vigyázva, nehogy bárki is meglássa.

Történt már, hogy a tanár kiszúrta, ahogy odafent álldogál, és felküldte hozzá Yunhyeongot, hogy azonnal szedje le onnét. A többi felnőtt, aki tanítani próbálta őt, mind belenyugodott, hogy nem vesz részt szellemileg – néha testileg sem – az óráin, de a testnevelés kivétel volt. Junhoe azóta az alkalom óta nem kedvelte a vén fószert, mióta barátját felhasználva elcsalta őt a felhőitől. Nos, az érzés kölcsönös volt.

Ezért Junhoe rendes léptek helyett törpejárásban igyekezett visszajutni a padhoz, nehogy felfedezze bárki is. Valójában, amikor méltóztatta betenni a lábát a tornaterembe, ritkán bánta meg – a labdajátékokban, különösen a röplabdában levert mindenkit az osztályban és egyébként is, szeretett mozogni. Viszont az, hogy melyik órán futnak, vagy melyiken játszanak, mindig is egy nagy kérdőjelként lebegett mindenki lelki szemei előtt. Lehetetlen volt előre tudni, így a legegyszerűbb megoldásként a fiú a lehető legtöbb óráról kimentette magát, megkímélve testét attól az izzadtságtól és fáradtságtól, ami hosszabb futás vagy erősítés után rá szokott törni.

No meg, gyűlölte a fiúöltözőt. Nem csak a szag, nem csak a rendetlenség riasztotta el. A pici helyiségben összes osztálytársa összezsúfolódott, és folyton elkerülhetetlenül egymáshoz csapódott egy-egy izzadt végtag, vagy más. Ennek pedig már csak az elképzelésére hideg verejték rázta ki Junhoe-t. Ha esetleg öltözhetett volna máshol, egyedül, megfontolja a dolgokat. Bár nem, akkor is inkább a tető, mint a loholás.

Ezért csak kárörvendő mosollyal hallgatta a felhallatszódó sípokat és zsivajt, miközben arra gondolt, vajon Kim Hanbin együtt kocog-e Jiwonnal, vagy sem. Ami azt illeti, ha ő van Hanbin helyében, felbérel valakit, aki bejár helyette tesire… és az összes többire is.

Junhoe úgyis csak folyton unatkozott.

A könyvek gerincén különböző fekete, arany, kacskaringós, egyenes, apró, vagy éppen nagy betűk futottak végig. A polcok roskadásig teltek kötelezőkkel, klasszikusokkal vagy éppen bestsellerekkel. Minden könyvmoly álma és antiszociális bunkere, illetve az antiszociális könyvmolyok szokásos lelőhelye; ezt a helyet látogatta most meg Junhoe. Az iskolai könyvtárat.

Noha ő maga nem szeretett olvasni (azt vallotta, hogyha az embernek van elég ideje egy könyv lapozgatására, akkor akár aludhatna is, és a kettő közül egyértelmű, melyik érte meg jobban), csakhogy órára nem szándékozott bedugni az orrát, viszont elkezdett unatkozni.

Egy vékony, de nagy alakú könyvet húzott ki társai közül, csak úgy találomra, meg sem nézve, mi az. Majd körbenézett: mikor látta, hogy nem jön senki, átsomfordált a képregény részlegre, és fel-le kezdett sétálni a polcok előtt, úgy téve, mint aki csak unalomból nézelődik. Még egy horkantásra hasonlító hangot is hallatott, hogy a világ tudtára adja, mennyire zavarja, hogy ilyesmivel kell elütnie az időt. Végül gyorsan elvett egyet, gondosan a könyvbe rejtette és elindult a kijárat felé.

Jobbról-balról áthatolhatatlan polcok vették körül, s ha először jár itt, talán el is téved az útvesztőjükben. Azonban már rutinosan vette a kanyarokat, sietve, nehogy valaki észrevegye. Bár valószínű azt gondolták volna, hogy egy Shakespeare drámát, egy görög eposzt, vagy valami hasonló, a szorgos tanulók által olvasott remekművet vitt magával. Személy szerint Shakespeare-t kedvelte, a görög mitológiával és irodalommal sem akadt problémája (noha egyszer elaludt az egyik felett, annyira unalmasnak találta), de ezeket olvasni… nem. Akkor már inkább fekvés és a felhők bámulása.

De mégis mi történne, ha valaki meglátná, hogy ő, Koo Junhoe egy képregényt olvas? Amiben még csak nem is szavak és betűk, hanem rajzok vannak? Minimum világvége. És Junhoe-nak az hiányzott a legkevésbé.

Ezért hát mindig elrejtette aktuális olvasmányát egy valódi könyvvel, és senki sem gyanított semmit. Nem mintha túl nagy tömeget izgatott volna, vagy túl sokan a magáról felállított kép mögé láttak volna, de azért akkora hírnévre már szert tett, hogy ez alapokban rázta volna meg egyesek lelki világát.

Már épp fordult volna be balra, hogy kiérjen a pulthoz, ahol kikölcsönözheti a dolgait, majd visszatérhessen helyére, mikor meghallott egy hangot. Egy elég jól ismert hangot. Azonnal visszafojtotta lélegzetét; agya maximumon pörgött, igyekezve kitalálni, mit tegyen. Leguggolt, és megpróbált átnézni a polcok alatt, azonban csak két pár cipőt és bokát látott.

De így is tudta, hogy az egyik boka Yunhyeongban folytatódik. Semmi meglepőt nem talált osztálytársa jelenlétében, tekintve, hogy épp szünet elején jártak, és az idősebb szeretett olvasni. Felbukkanása mégsem lett bekalkulálva, azt pedig, hogy Junhoe-t egy barátja lássa meg itt, mindenféleképpen el kellett kerülni, ugyanis ők tudták róla, hogy az olvasás nem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé, így kérdéseket tettek volna fel. Kínos kérdéseket.

Csendben felállt, remélve, hogy térde nem recseg, és fülelt, nehogy elszalassza távolodó lépteiket. Mert ha közelednek, azt nem élem túl. Szerencséje ezúttal mellé szegődött, és az ellenkező irányba vezette a másik kettőt; megnyugodva engedte ki a levegőt tüdejéből. A sarokhoz araszolt, hogy meglesse, távozott-e már a veszélyforrás.

Az egyenes hátú fiú mellett egy másik srác is lépkedett; valószínű valami ismerős egy másik osztályból. Junhoe hátulról is felismerte Yunhyeongot, és gyorsan elrejtőzött, nehogy az idősebb megforduljon és észrevegye őt.

Hátát egy polcnak vetette miközben mélyet sóhajtott. Megtörölte homlokát – valamelyest arra számított, hogy majd izzadsággyöngyök tapadnak kezére, de nem történt ilyesmi. Végül a pulthoz sétált és mivel a könyvtáros elszublimált valahová, önállósította magát és kitöltötte a megfelelő papírokat. Szerzeményeit gondosan táskájába süllyesztette.

Az út a tetőhöz a tanári folyosón vezetett; Junhoe itt mindig óvatosabban, kisebb hévvel közlekedett, nehogy észrevegyék, ugyanis mindig kifáradt, ha meg kellett győznie egyik oktatóját, hogy miért hunyjon szemet lógása fölött, ameddig nem hagyja el az iskola épületét tanítási időben. Igazán hihetetlen, mennyire tanítani akarták őt, holott abszolút semmi szükségét nem látta a dolgoknak. És az az értetlen tekintet, amit akkor szoktak vágni, mikor belefogott magyarázatába, hogy mégis miért hagyja ki az órát, és miért van igaza, hogy ezt teszi, igazán szörnyű látványt nyújtott.

Az egyik ajtó előtt ismerős alak szobrozott. Yunhyeong nagy mosollyal lengette meg kezét a fiú irányába.

 - Hát te mit csinálsz itt, hyung? – kérdezte a fiatalabb.

 - Donghyukra várok. Akadt egy kis elintéznivalója, így egy picit kisegítettem, most pedig megvárom – bökött fejével az ajtó felé. – Te gondolom a tetőre tartasz.

 - Pontosan – húzta vigyorra széles ajkait.

 - Akkor nem is tartalak fel. Menj csak! – intett búcsút osztálytársa.

Junhoe futólépésben indult meg a szabadságba vezető lépcső felé. Elhaladt pár osztályterem mellett, kerülgette a diákokat; szünet volt, így senkinek sem tűnt fel, hogy illegálisan száguldozik ahelyett, hogy székén, a padjában ücsörögne, és így senki se állította le ámokfutását.

Az egyik terem ablakából visszatükröződő énjén gyorsan leellenőrizte frizuráját, aztán az ég felé vette az irányt, hogy kipihenhesse kicsit az iskolai könyvtár izgalmait.

Junhoe nagyot sóhajtva tette le képregényét. Már harmadszorra olvasta ezt a részt; olyan gyorsan befejezte az egészet, majd annyira unatkozott, hogy elkezdte újra, aztán megint újra az elejéről. És még így is egy órányi időt el kellett vernie, ugyanis továbbra sem tervezett leballagni osztálytermébe az utolsó osztályfőnökijére. Sőt, még a szünetből is maradt pár perc, és a fiú lassan kezdte azt hinni, hogy belebolondul az unalomba.

Már a telefonja nyomkodásában sem lelte örömét, a fülese összegabalyodva hevert a földön, innivalója is elfogyott már. Sőt, még a büfébe is lement ételért, de már az evésben sem talált semmi izgalmat. Nagy sóhajjal nyúlt el a padon; piszkosul unatkozott.

Az ég ismét elbújt szürke takarója alá, így már csak a felhők mozgását se tudta követni. Na meg, egyre hidegebb is lett. Pár pillanatra komolyan fontolóra vette, hogy megtiszteli diáktársait jelenlétével, de végül gyorsan elvetette. Már nincs sok hátra, meg tudod csinálni! Te vagy Koo Junhoe, egy kis unalom nem foghat ki rajtad!

Mégis, mikor telefonja megrezzent, úgy kapott oda, mintha egy olyan jel érkezett volna meg, melyre évtizedeket várt egy lakatlan szigeten. Valójában, kicsit így is érezte magát. Gyorsan feloldotta a képernyőt, és megnyitotta üzeneteit. Legfelül sötéten feketéllett Yunhyeong neve és pár szó.

Azonnal gyere a terembe!

Junhoe lihegve szedte a lépcsőfokokat. Remélte, hogy nem késett le semmiről, mialatt összepakolt és búcsút vett az égtől egészen másnap reggelig. Ha Yunhyeong írt neki, az valami fontos, vagy érdekes lehetett: pont, amire a fiú most vágyott.

Cipője csikorgott, olyan elánnal vette be a kanyart, szinte végigrobogott a tanári folyosóján, nem törődve vele, ki veszi észre. Már nem kell sok a teremhez. Rögtön ott van. De vajon mit akarhat barátja? Mi lehet ennyire fontos, hogy még a tetőről is lehívja?

Bombatámadástól kezdve osztálytársai között kitört balhéig minden megfordult a fiú fejében. Egy fél védőbeszédet is rögtönzött, ha esetleg ki akarnák csapni az iskolából a lógásai miatt, bár nagyon remélte, hogy erre nem kerül sor. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy Hanbin és Jiwon művelt valamit, de ezt a lehetőséget gyorsan elvetette.

Még pár méter.

Az ajtó nagy lendülettel csapódott ki, a teremben mindenki arra kapta a fejét. A küszöbön Koo Junhoe állt, érzelemmentes arcát végighordozta az osztályon. A diákok rendben, mindenki a helyén, egyedül az ő padja szomorkodott üresen. Az egyik sarokban Song Yunhyeong villantott egy mosolyt, miközben állával előre bökött. A fiatalabb követte tekintetével a megadott irányt, mígnem megtalálta az okot. Az okot, amiért lóhalálában sietett termébe.

A tábla előtt a tanár számonkérő arccal bámult rá, azt üzenve, ezért még számolnak, de a diák nem törődött vele. A férfi mellett egy alacsony, ismerős arcú, fekete hajú fiú állt. Nadrágjának alját fel kellett tűrni, nehogy rálépjen, zakója és névtáblája még sehol, nyakkendője lazán lógott nyakában. Ovális arcán apró, szépen ívelt mandulaszemek, alattuk kecses orr virított. Vékony ajkai enyhén elváltak, előreugró járomcsontján, jobb szeme alatt aranyos anyajegy ült. Mögötte a táblán szép, olvasható karakterekkel neve állt.

Junhoe beletúrt hajába és megnyalta szája szélét. Kihívóan pillantott az előtte álló új jövevényre.

Kim Jinhwan pedig állta a szemkontaktust. 


Sziasztok! Remélem, hogy tetszett, és élveztétek az olvasást. :3 Hozzászólásokat, véleményeket alul kommentben és facebookon egyaránt várom! ^-^ Most különösen érdekelne, hogy a vége hogy tetszett nektek. :)

The Spreading Sky - 1

Az osztályteremben hangzavar uralkodott, mint mindig. A tanár még sehol, a diákok pedig ki is élvezték a késést. Junhoe unottan tologatott pár tollat a padján, különböző mintákba rendezve őket. Mellette lányok egy csoportja pletykálkodott és vihogott, azon a tipikus, pletykálás közben élesen vihogós lány hangon. A fiú nehezen állta meg, hogy ne szorítsa füleit kezeire, bár így is forgatta szemeit.

Az ablaknak támaszkodva az osztály nagymenője állt, nevezetesen Kim Hanbin. Vadonatúj fehér cipős lábával dobolt a padlón – mindig dobolt valahol, ezzel kifejezve, ha éppen untatta valami, és Kim Hanbint minden és mindenki folyton untatta. Zakója széke háttámláján pihent, nyakkendőjét lazán kötötte meg, és fehér ingét kissé kigombolta. Zsebre vágott kezén elfordulva teljesen kopott, mégis a legújabbakat is kenterbe verő óra lógott; Junhoe alig bírta megállni horkantás nélkül, ugyanis a másik fiú legtöbbször telefonját nézte meg, ha érdekelte az idő. Biztosan túl unalmasnak találta a számlapos óra leolvasását. Nagy krumpliorra és általában az adott divat szerint nyírt fekete haja volt. Mégis mindenki majd megveszett cuki mosolyáért, és vékony, magas alakját gyakran vették körbe hódolók, mikor a folyosókon mászkált.

Őszintén, a fiú sosem értette osztálytársa népszerűségét. Jó, azt elismerte, hogy nem csúnya, de azért… akadt pár nála helyesebb delikvens is. Az egyik ilyen pedig a Koo Junhoe névre hallgatott. Junhoe alig gondolt bele, homlokához kapott, és beletúrt fekete hajába. Ujjai néhol elakadtak a maradék zselében, ami még összetartotta tincseit.

A tábla előtt az ökrök – vagy épp barmok, mikor hogy - fedőnév alatt kommandózó fiúalakulat tagjai épp egy szivacsot vallattak. Azaz egymás arcába dobálták, dekáztak vele, felhajították a plafonig, aztán majd megfulladtak a krétaportól. Persze hasukat fogták a nagy nevetésben, egyikük még fel is dőlt. A földön fetrengő, kapa fogú, már-már zavaróan hatalmas szemmosollyal rendelkező egyed megint nem hazudtolta meg önmagát. Kim Jiwon mindig is az osztály bohóca volt, lesz és örökre marad. Junhoe ki nem állhatta őt – nem az idióta viccei és nem az idegesítő nevetése miatt. Igazából, de főleg azok miatt, de az is zavarta, hogy szinte soha, semmit sem tudott komolyan venni.

A fiú még inkább forgatni kezdte szemét, a létező összes irányba, hogy szemgolyója kezdett belesajdulni a lehetetlen szögekbe. Végül csak rosszallóan megrázta fejét, és olyan sóhajt hallatott, mint amit azok szoktak, akik különösen idegesítve érzik magukat valami, vagy valaki különösen idegesítő lény miatt.

A tollak gyorsan csúsztak a padon, halk, súrlódó hangot adva ki. Szinte oda se nézett, már úgy rendezgette őket. Gyakran előfordult, hogy nem tudta mással lekötni magát. Az ökröket lenézte, mert idióták voltak, élükön Jiwonnal, úgy tartotta, hogy ő és Kim Hanbin sok mindenben nincsenek egy szinten, a lányok pedig legtöbbször teljesen hidegen hagyták. Persze, akadtak osztálytársai, akikkel jó viszonyt ápolt. Egészen pontosan kettő. Legvadabb álmaiban még a barátainak is nevezte őket.

Kim Donghyuk osztályelnök érdemelte ki eddig tiszteletét. A fiú az előírásos öntőformába illő mintadiákot hozta színpadra – kitűnő osztályzatokat szerzett, zongorázott, ügyesen táncolt, illedelmesen viselkedett és szabadidejében még osztályelnökként is tevékenykedett. Nem dohányzott, ivott vagy tett akármi szabályellenest. És még jól is nézett ki. Nyomott arccal és kerek szemüveggel kezdett, de hamarosan váltott kontaktlencsére, ellátogatott egy jó fodrászhoz, és a végeredmény egészen fantasztikus lett. Még a többi tanuló sem utálta, senki sem terrorizálta, ami egy Donghyuk kaliberű díszdiáktól teljesítménynek tudható be.

Az ő legjobb barátját, Song Yunhyeongot pedig mindenki szerette. A maga csendes egyszerűségében igen nagy népszerűségnek örvendett, mindenkivel el tudott társalogni, akadt egy-két kedves szava a legnyomorultabbakhoz is, és az osztályelnökről úgy gondoskodott, mintha legalább az édesanyja lett volna. Automatikusan adott neki az ebédjéből, vett neki sütit. Gyakorlatilag, ők ketten olyan erősen kötözték össze magukat, hogy már egy külön kis világban éltek.

Ebbe a világba lépett be általában Junhoe, amikor már unatkozott, vagy amikor épp beszélgetni támadt kedve. A két fiú rendes volt, és még agyat is hordoztak magukkal, sőt, használták is, nem úgy, mint pár másik osztálytársuk. A legtöbb esetben kellemes társaságnak bizonyultak, de jelenleg hozzájuk se nagyon fűlött a foga.

Végre valahára léptek hangzottak fel a folyosóról, és valaki nagy lendülettel kivágta a terem ajtaját. Jiwon egyből felpattant a talajról, Kim Hanbin a helyére siklott, a lányok csoportja riadt madárként rebbent szét, Yunhyeong pedig bánatosan intve egyet az elnöknek, hátra somfordált. Junhoe újra körbejáratta szemgolyóját, mindenki tudtára adva, mennyire unatkozik.

Magas, terebélyes pocakú férfi lépett be, csíkos, betűrt ingben, erősen izzadó kopasz fejjel. A diákok egy dolog miatt szerették a matematikatanárt: mindig sokat késett, aztán előbb fejezte be az órát. Junhoe személy szerint roppant unatkozni szokott, mivel a többiekkel ellentétben gyorsan átlátta és megértette az összefüggéseket – noha a számológép használatával néha adódtak gondjai.

Most se nagyon hozták lázba a különböző függvények, de még csak lógni sem volt kedve. Így hát csak unottan hátradőlt székén, egyik karját hátravetve a támlán. Billegni kezdett, miközben tollát rágcsálta. A kemény, ízetlen műanyag végű íróeszköz úgy állt ki a szájából, mintha cigizne. Eljátszott a gondolattal, hogy valóban nem egy mindennapi tollat rágcsál, hanem valami mást. Valami vadabbat. Apró mosolyra húzta húsos ajkait.

Junhoe összerezzent, ahogy nevét hallotta. Épp a lelkes tanerő szólítgatta, hasa remegett, ahogy nagy lendülettel felé közeledett. Szinte hallotta a gondolatait. Kinek képzeli magát ez a kölyök, hogy ennyire nem figyel az órámon? A fiú két pillantást vetett a táblára, kivette a tollát szájából, majd egy látványosan bosszús sóhajtás után beszélni kezdett.

A szavak előcsörgedeztek szájából, olyan csuszamlósan és pontosan, hogy még a férfi is megtorpant félúton. Zsebéből előkapott egy összehajtogatott szövetzsebkendőt, és megtörölgette homlokát. Nyakán enyhén kidagadtak az erek, de nem tehetett semmit. Tökéletes feleletet kapott tökéletlen kérdésére.

- Ezért ennek a feladatnak nincs megoldása – fejezte be udvariasan Junhoe. Persze, ha az őszinte véleményemre kíváncsi erről a problémáról, azt mondanám, teljesen felesleges. Az egyetemi felvételin úgysem fogunk ilyesmivel találkozni, az osztály nagyobb százalékának pedig nincs meg a megfelelő agyi kapacitása, hogy felfogja a dolgokat.

Tudta, hogy az osztályban mindenki felé kapta a fejét, ahogy azt is tudta, hogy több lány is összesúgott háta mögött, mély hangját hallva, valamint azzal is tisztában volt, hogy a tanár ezután majd visszabattyog a táblához, és felírja az általa elmondottakat, aztán pedig folytatja a tanítást. Előtte persze még megtörli homlokát.

Mikor a kréta ismét nekicsapódott a táblának, a figyelem végre elterelődött róla. Szépen lassan elpakolta mindenét a padról a táskájába. Noha a csengő még nem szólt, és a tanár úr sem szándékozott még befejezni a dolgokat, a fiú számára véget ért az óra. Elfeküdt a felszabadított falapon, fejét az ablak irányába fordítva. Látta, ahogy Jiwon röhögve egy papírgalacsint vág az előtte ülő lány nyakába, aki erre dühösen villogó szemekkel fordult hátra.

Junhoe elérkezettnek látta a pillanatot, hogy szemét lehunyva pótolja az éjjel kimaradt alvást.

Zsebre vágott kezekkel, fél vállon lógó táskával lépett ki az épületből. A hirtelen fény hunyorgásra késztette, így majdnem nekiment egy előtte álló lánynak.

- Ne haragudj! – kezdett hajlongani a lány. – Jól vagy?

Junhoe szemei kezdtek belefáradni, hogy kövesse az előtte álló fel-le mozgó testet, ezért határozottan megragadta a lány vállát – aztán el is engedte -, hogy meggátolja a további bocsánatkérésben. A lány nyomban megfagyott a pillanatnyi érintésére.

- Nem történt semmi. Amúgy is én mentem neked, nekem kéne bocsánatot kérnem – biccentett finoman.

A fiú megrántotta a táska pántját, és hosszú léptekkel kikerülte a ledermedt testet, azonban nem juthatott messzire.

- V-v-várj! – kiáltott utána remegő hangon a lány.

Junhoe megfordult, és végigmérte. Vékony, csinos alkatú hölgyet fogott ki, klasszikus frufruval és fényes, egyenes fekete hajjal. Kissé pufók arcát csupán pár méter vastag smink fedte, és nyakában kedves, szívecske alakú medál lógott. A maga nemében egészen helyesen nézett ki.

- Mit szeretnél még?

- Ma… Nem nézted meg esetleg a szekrényedet?

A fiú megvakarta fejét, és úgy tett, mintha erősen gondolkozna. Valójában persze tudta, hogy még a szekrényének a közelében sem járt. Minden szünetet egyedül, a tetőn töltött, ahogy mindig is. Igazándiból szinte sosem használta a szekrényét.

- Nem, nem rémlik, hogy ma jártam volna arra – válaszolta végül határozatlanul.

- Ohh, értem – szontyolodott el a másik diák. – Akkor mindegy is, bocsánat, hogy zavartalak!

Junhoe búcsút intett neki. Gyors léptekkel a buszmegálló felé vette az irányt, miközben átpörgette magában a nap eseményeit. Unalmas órák tömkelegei, agysejt-gyilkos osztálytársak, nyugodt, a tetőn töltött pillanatok, és a végül ez az ismeretlen lány.

A fiú sejtette, hogy mire megy ki a játék. Noha nem érhetett a Kim Hanbinhoz írott szerelmes levelek mennyiségének még csak a nyomába se (amit meg kell jegyezni, nem értett, hogy miért), de néha napján az ő szekrényébe is dobtak be vallomásokat, és februárban is szép számmal kapott csokoládét. Ezeket a csokikat mindig udvariasan elfogadta, és mivel kidobni sosem volt szíve, szétosztogatta gyerekek között. A levelekkel már nem mindig tett így. És mindig kereken, félreérthetetlenül fejezte ki a nemleges választ.

Valami furcsa sziszegő hangra, csapódásra és végül kerekek csikorgására lett figyelmes, és csak ekkor vette észre, hogy míg elméletben megfogalmazgatta a legújabb kifogásait új potenciális barátnője számára, a busza megállt, és tovább is ment.

Halkan szitkozódva vágta le magát az aszfaltra. A következő pillanatban pedig úgy pattant fel, mint akibe belecsapott valami, ugyanis a járda olyan hideg volt, hogy még nadrágon keresztül is megérezte. Végül, nagyot sóhajtva a menetrendhez lépett, miközben előkapta telefonját.

A fák ágain a levelek is kínosan susogtak, ahogy egymásnak dörzsölte őket a szél. Junhoe szemei vágyakozva az iskola teteje felé kalandoztak. Egy krákogásra azonban visszaterelte figyelmét a földre, pontosabban az előtte álló Choi Yooae arcára. A múltkori lány volt az, akit majdnem fellökött. Érezte, hogy nem lesz ilyen egyszerűen vége, és gyanúja be is igazolódott.

A lány a harmadik óra után kereste meg, és hívta el félénken az iskola hátulja mögé. A fehérre vakolt falon két kicsi, négyzet alakú ablak engedett betekintést belülre, de jó magasra építették be mindkettőt. Bár ha lábujjhegyre állt volna, Junhoe talán belát. Nehezen állta meg, hogy ne ágaskodjon fel, és igazítsa meg frufruját – teljesen eltűnt a zselé hatása, így fekete tincsei puhán hullottak homlokára, majdnem szeméig érve.

Az épület mögötti tér sivár volt. A futópálya betonos sávja haladt csak itt el, illetve két fa vigyázott éberen egy padra a pálya másik felén, szembe az épület falával. Ez előtt a pad előtt álltak most, a fiú zakója zsebébe dugott kézzel, fél vállal lezserül nekidőlt az egyik kérges törzsnek. Tekintetét a kabátba bújt, feszült, sarkán előre-hátra dülöngélő lányra szegezte. Choi Yooae ezúttal egy virágos csattal hátrafogta frufruját, ami még csinosabbá tette arcát. Ezt bárki belátta volna.

Junhoe várakozóan megemelte szemöldökét. Ellökte magát a törzstől, és a másik diák fölé magasodott. Minimum másfél fejjel magasabbról szívta a levegőt, mint beszélgetőpartnere.

- Mit szerettél volna mondani? – törte meg végül a csendet mély hangján.

- Én… én csak szerettem volna odaadni neked ezt! - Yooae előkapta háta mögül kezeit, és meghajolva a fiú irányába nyújtotta. Kecses ujjai között egy rózsaszín, szívecske alakú levél pihent.

A fiú gyorsan elvette a lapot. Pár pillantást vetett rá, a szép, katonásan sorakozó fekete betűkre, az aranyos kiscica fejre az aláírás alatt. Egy percig nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Csak sétáljon el, vagy esetleg színészkedje el, hogy meglepte a dolog, de a hirtelen hasfájás és elájulás is játszott. Agyában végtelen mennyiségű kifogás sprintelt keresztül, ahogy végül faarccal ránézett a lányra.

- Bocs, nem fog menni. – Visszanyújtotta a szívet.

- De miért nem? – kérdezte lehajtott fejekkel Yooae. Ökölbe szorította kezét; nem volt hajlandó elvenni a felé nyújtott levelet. – Nem azt mondom, hogy egyből házasodjunk össze. Csak töltsük együtt az időnket! Olyan nehéz lenne néha rám szánnod pár órát a napodból?

- Nincs időm játszadozásra.

- Én nem játszadozni akarok! Talán egy játéknak, egy viccnek gondolsz? – Yooae teste már remegett dühében.

Junhoe eleresztette füle mellett az utolsó mondatokat. Mivel a szívet nem fogadták vissza, ezért összegyűrte, majd egy közeli kukába hajította a papírfecnit. Nagy léptekkel az iskola felé vette az irányt. Hallotta, ahogy háta mögött szipogás és szörcsögés hangzik fel.

- Koo Junhoe! Állj meg! – kiáltotta utána a lány, de ő csak ment tovább.

Halkan dúdolgatni kezdett, próbálva eloszlatni feszültségét. A következő pillanatban valaki megragadta a könyökét. Lassan megfordult. Egy könnyektől maszatos képű, lihegő Choi Yooae tárult szemei elé. A lány íriszeiben elszánt, dühös tűz égett.

- Nem gondoltam volna, hogy ekkora egy barom vagy, Koo Junhoe! – halkan, csípősen ejtette ki a szavakat. – Azt hittem, te más vagy, mint a többiek! – fakadt ki hangosan. Keze a pillanat gyorsaságával lendült, és hangosan csattant a fiú arcán.

Junhoe nyaka picit ki is csavarodott a pofon lendületétől. Egy pillanatra csönd töltötte ki a levegőt. Mindkettejük mellkasa emelkedett és süllyedt, levegő áramlott tüdejükbe, majd széndioxidként elhagyta szervezetüket. A lány karja ernyedten visszahullt teste mellé, piros nyomot hagyva maga után a bőrön.

A fiú megropogtatta nyakát. Arca sajgott az ütéstől. Hidegen, mélyen iskolatársnője szemeibe nézett. Lassan, érthetően ejtette ki a betűket. Alig pár szót; vastag ajkai közül egy-egy gyilkos tőrként szöktek elő a hangok, és egyenesen Yooae szívébe állt bele az összes. Csupán egy mondatával, mintha egy világot rombolt volna épp le; ahogy összezárta ajkait, szinte hallotta magában a ledőlő épületek robajlását és a pusztító bombák robbanását.

Junhoe hátat fordított a lánynak, és elsétált.

Csak az épületbe belépve merte a tenyérnyomra kapni kezeit, pedig iszonyatosan fájt neki. Kevés választotta el attól, hogy visszaüssön. Valójában, most kicsit megértette Kim Hanbint, aki folyton arról panaszkodott, hogy lányok tengere vall neki szerelmet, és nem képesek megérteni, hogy ő még nem áll készen egy kapcsolatra. Természetesen mindenki tudta, hogy ez nem igaz, igenis élvezi a lányok figyelmét, illetve néha-néha egy csinosabb szerelmest egész közel enged magához. Fizikai értelemben. Aztán eszébe jutott a fiú karórája, hanyag állása és mindig divatos haja, és máris kevésbé sajnálta.

Megsimogatta az égő bőrt. Remélte, gyorsan elhalványulnak majd az ujjnyomok. Choi Yooae-re gondolt. Ne szeress bele abba, akit nem ismersz. Gúnyosan felhorkantott. Még hogy szereti; igen, a mély hangját, a jó jegyeit, a magasságát és karakteres, jóképű arcát talán valóban szerette. Mint ahogy eddig mindenki, aki vonzalmat érzett iránta. De semmi többet – fogalma sem volt, ki az a Koo Junhoe, hogy milyen a valódi Koo Junhoe, ezért hát nem is szerethette igazán Koo Junhoe-t. Csak egy képet, a képet, amit az iskolának mutatott. Junhoe úgy érezte, picit csalódna, ha látná az álca mögött rejtőző személyt.

Aztán Kim Hanbinra és a szerelemre gondolt. És a szavakra, melyeket búcsúzóul mondott a lánynak.

Soha többé ne merj hozzám érni!

Aznap még látta párszor a folyosón Choi Yooae-t, de a lány mindig tüntetően félrekapta fejét, amint megpillantotta a fiú magas alakját. A többi szünetét nyugodtan, a tetőn ülve töltötte. Mondjuk, azért annyira nem nyugodtan, mert újra és újra befurakodott gondolatai közé az iskola mögötti affér. Bár arca már nem fájt, kicsit rosszul érezte magát, amiért így viselkedett.

Úgy érezte, ha kedveskedve, elrejtve valódi érzéseit, hazudozni és nyugtatgatni próbál, nem lett volna fair tőle. Talán így Yooae-nek is könnyebb, hogy utálni tudja őt, amiért nem fogadta el az érzéseit. Talán. Nem mintha egy visszautasítás lehetne bármilyen formában is nem kínos.

Nagyot sóhajtva dőlt hátra a padra terített pléden. A kék égen pár felhő úszott csak, lassan, állhatatosan. A nap épp egy ilyen felhő mögül figyelte a földet. A majdnem töretlen tisztaság, a végtelenség nyugalommal töltötte meg Junhoe-t. Ha tehette volna, egész nap itt fekszik, és az eget bámulja, napfelkeltétől napnyugtáig. Vagy még tovább.

Léptek hangzottak fel, így kissé megemelve felsőtestét, hátranézett. Csak Yunhyeong volt az, lágy mosollyal arcán.

- Gondoltam, hogy itt leszel – ült le mellé, arrébb tolva kinyújtóztatott lábait.

- Donghyuk?

- Valami osztályelnökös dolgot csinál.

- Értem – fordította újra az ég felé szemeit Junhoe.

- És veled mi történt? Ma valahogy még a szokásosnál is… messzebb jársz.

Junhoe úgy ült fel, mint akibe a villám ütött. Szinte még pattant is egyet, olyan izgatottá vált.

- Hyung, neked sokszor vallanak szerelmet igaz? Amilyen szürke kisegérnek tűnsz eleinte, annyira népszerű vagy.

Yunhyeong felnevetett a kijelentésen. Megszokta már a fiatalabb nyers őszinteségét és incselkedését, mikor éppen jó kedve volt. Eleinte kicsit zavarta, de sosem volt rá mérges emiatt. Egyszerűen elfogadta, hogy ez a szókimondás a fiúval együtt jár.

- Igen, viszonylag gyakran. De azért természetesen Kim Hanbin nyomába se érhetek – kacsintott egyet. Kim Hanbin mindig is hármuk céltáblájának számított, és nem csak ilyen téren.

Junhoe elvigyorodott a belsős poénon.

- Amúgy Choi Yooae történt. Nem akart sokat. Csak egy kis időt eltölteni velem. Kidobtam a levelét egy kukába a szeme láttára. Aztán felpofozott.

Yunhyeong fejbevágta. Junhoe felháborodottan, fájdalmasan felszisszenve kapott kobakjához.

- Nem voltál túl kedves, ugye tudod? Mégis honnan tudhatta volna az a szerencsétlen lány, hogy te vagy a roppant elfoglalt Koo Junhoe, akinek minden idejét leköti, hogy az eget bámulja? – csapta újra meg gyengédebben tarkóját. – Néha igazán lehetnél… tapintatosabb. De lassan kezdődik az óra. Jössz?

A felálló fiú alakját hátulról sütötte meg a nap, mely időközben kiszabadult felhőbörtönéből. A beárnyékolt arcú Yunhyeong kezét nyújtotta, hogy felsegítse barátját. Barát. Junhoe tudta, mekkora súlya van ennek a szónak.

Nagyot nyögve feltápászkodott, aztán kezeit zsebre csapva a lépcső felé vette az irányt.

- Jössz, hyung? – nézett hátra. Yunhyeong még mindig ott állt egyhelyben, maga elé meredve.

A kinyújtott, el nem fogadott kezet bámulta.

Az óra unalmasan telt, az idő szinte vánszorgott. Junhoe nagyot sóhajtva támasztotta meg fejét. Tollával a füzet lapjain dobolt, miközben szemeit a tábla előtt dadogó, vékony nőre függesztette. A feszes konty, a vérvörös rúzs, magassarkú, szemüveg és nadrágkosztüm mindig is az irodalomtanárhoz tartozott. Ahogy a dadogás, szórakozottság és rossz tanítási módszerek is Kang Jinhye tanárnő védjegyei voltak. A fiú párszor elgondolkozott, hogy az adott tanerő mégis miért választott ilyen karriert, mikor annyi mindent lehet csinálni ebben a világban.

Néha megesett, hogy továbbment. Elkezdett különböző szakmákon töprengeni, hogy milyen kaliberű emberek választják, és miért. És az is előfordult, hogy még messzebbre tekintett. Mélyebbre ásott. Volt, hogy a jövőről is elmélkedett, bár mindig és mindig visszakanyarodott az éghez, amit olyannyira szeretett.

Az irodalmat is szerette volna, ha valaki más tanítja neki. Éppen külföldi írókról és világklasszisokról beszélgettek. Beszélgetnénk, ha ez a nő tudna rendesen beszélni. Ha még csak a tanítással lenne gondban, azt elnézném neki. De egy egyszerű mondatot nem tud kinyögni. Nagy sóhajtással adta a világ tudtára, mennyire unatkozik.

Mivel a padok öt oszlopából pont a középsőben

A harmadik alkalommal már többen felé kapták fejüket. Egy ilyen fej-felkapó egyénné vált a tanárnő is; kicsit letolta szemüvegét orrán, a keret felül nézett a fiúra.

- Valami gondja van? – magas, kissé rikácsoló hangja szinte sértette a hallójáratokat. De ezegyszer legalább folyékonyan beszélt.

Junhoe nem válaszolt. Illetve, a megfelelő válaszon gondolkozott. De végül nem adatott lehetősége a felszólalásra, ugyanis a hallgatást nemleges válaszként fogadták, és az óra haladt tovább. Ahogy az idő is. Egyenlő lassan. A fiú a tábla felett lógó órát bámulta, és ismét hatalmasat sóhajtott.

Kang Jinhye megállt mozdulat közben. Éppen a táblára akart volna felírni valamit, mikor a diák félbeszakította – a krétát erőteljesen a tanári asztal lapjához préselte ahogy hirtelen megfordult. Dühösen meredt előre, homlokát ráncolva. Elnézett a fejek felett, valamilyen hátul lógó képet, vagy épp a fal egy pontját szemelte ki. Kinyitotta száját; mindenki azt hitte, beszélni kezd. Ehelyett újra becsukta, és nyugtázta, hogy már mindenki rá figyel, senki sem igyekszik sóhajtásokkal akadályozni őt a tanításban.

Mielőtt azonban ismét felvehette volna az előbb elejtett fonalat, csengett a csengő. Látszott a nő arcán, hogy még akarta volna folytatni, azonban Kim Donghyuk elég szemfülesnek bizonyult osztályelnökként. Szinte még el sem hallgattak a szaggatott, éles hangok, már csikordult is a széke. Felállt, kezével megtámaszkodott a padján.

- Osztály vigyázz! – adta meg az utasítást.

Diákok háta egyenesedett ki, látványosan szenvedő arcok vidultak fel, és a tanárnő sem tehetett már semmit, mint hogy végignézze a folyamatot. Donghyuk lábához szorította kézzel, teljesen kihúzta magát, a lehető legjobban teljesítve saját parancsát.

- Meghajlás – mondta ki a legvégső szót.

Junhoe a szekrénye felé tartott. A yooae-s eset óta, többször is ellenőrizte, nehogy újabb kellemetlen meglepetés érje. Ha szerencséje volt az embernek, és idejében észrevette más diákegyedek közeledését, a vissza a feladóhoz módszerrel írásban elintézhette az elutasítást. Azaz bedobhatta válaszát az illető szekrényébe, és nem került sor olyan kínos jelentre, mint a mai, pofonnal és olyan sok érintéssel.

A fiú lelki szemei előtt feltűnt a lány könnyektől ázott arca, majd elkerekedő szemei, ahogy kimondja utolsó szavait. Gyűlölte, ha megérintették. Főleg, ha előtte nem figyelmeztették. És Choi Yooae nem csak, hogy figyelmeztetés nélkül hozzáért, de rendesen meg is fogta, aztán felpofozta.

Junhoe látványosan megborzongott az emlékre.

Persze, az olyan emberek, akiknek jelenlétét már természetesnek vette, nem jelentettek akkora gondot. Az elnöknek és Yunhyeongnak is elnézte, sőt már hozzászokott, hogy lépten-nyomon taperolják vállát vagy éppen hátát. De azért igyekezett leredukálni mindenféle interakció számát.

Örült neki, hogy szekrénye egy kevésbé zsúfolt folyosószakaszon helyezkedett el. Egyébként szünetek kezdetén, amilyen gyorsan csak tehette, rohant is az ég felé, és az is gyakran megesett, hogy késett pár percet egy-egy órájáról, ilyen módon elkerülve a tömeget. És természetesen elnézték neki, hisz mit nem néznek el Koo Junhoe-nak?

Ha menőségben még a lába nyomát sem csókolhatta a Hanbin féléknek – megjegyzendő, teljesen nonszensz módon -, valami sokkal jobb adatott meg neki. Ész. Gyakran a pokolba kívánta magát emiatt – vagyis inkább amiatt, hogy ennek az észnek egy ilyen helyen kell kibontakoznia egy elitgimnázium helyett. Persze, akár valahol máshol is lehetnék, ha nem úgy sülnek el a dolgok aznap, ahogy.

Ásítva nyitotta ki szekrényét. Ez az óra igazán kivett belőle mindent, amije még megmaradt; energiát, kitartást, türelmet. Már nem vágyott másra, csak hogy hazamehessen. Nem mintha nem erre ácsingózott volna már azóta, hogy kihúzta a kulcsot otthona zárából. Már csak egy órát kell kibírnia, aztán azt csinál, amit akar. Élete legfontosabb dolga vár rá.

Szabadság.

Szabadság, a kék alatt.

Az elnök hangja tompán csengett. A nap végére még ő is belefáradt, hogy rendszeresen ugráljon, felálljon, rendre intsen és még ki tudja mit csináljon. Kívülről annak tűnt, de Junhoe tudta, hogy mennyire nem egyszerű meló osztályelnökként tengetni a napokat.

Időközben a felhők spontán házibulit csaptak, amire meghívták barátaikat is – a vakító kékség eltűnt, egy ronda, szürke felhőmassza takarta el. A nap szűrt fénye sem melengette meg arcát.

A diáksereg után battyogott. Mindig megvárta, míg a legtöbben elmennek, és csak utána indult útjának ő maga is. Képtelen lett volna a kirajzók által alkotott, majd feloszló tömeg részesévé válni, beleolvadni. Pedig beleillet volna, hiszen egy tömeget a gondolatok fogtak össze. Az egyforma gondolatok. És Junhoe fejében bizony ugyanaz a gondolat sikoltott újra és újra – haza, minél előbb haza! -, mint a többiekében. Ebben egészen biztos volt.

Mégsem kívánt a csordaszellemhez igazodni.

Ezért hát magányos alakként, táskáját ismét félvállra vetve, elméjében barangolva lépett ki az iskola ajtaján. Donghyuknak gyakran kellett tovább maradnia, és Yunhyeong szinte mindig megvárta, ezért szó sem esett arról, hogy velük menjen haza. Nem, a fiú nem rendelkezett elegendő türelemmel ehhez. Egyszer megpróbálta a dolgot, igazán megvárta őket, de nem vált be. Noha a tetőn olvasgatva elverte valahogy az időt, de később a buszt is. És utána még egy órát várnia kellett a következő járatig, ezt meg nem tervezte megismételni.

Most, hogy beette magát a fejébe a tető képe, arra kapta a fejét. Nem számított semmire, általában mindig egy egyszerű kép tárult elé. Az épület hirtelen véget ért, mintha csak kettévágták volna, a másik felét egy másik iskolának használva. És felette már nem volt semmi, csak az ég. De ezúttal valami mást látott. Egy apró figura állt egészen közel a tető széléhez, felfelé nyújtott kézzel. Megdörgölte a szemét, hátha csupán rosszul látott valamit; nem kellett csalódnia. Másodszorra a jól megszokott üresség tárult már szemei elé.

Junhoe mégis biztos volt benne, hogy valaki állt a tetőn. És ez a valaki az ég felé nyújtózott.

Sziasztok! Remélem, élveztétek, és kellemes élmény volt elolvasni. Igyekeztem átnézni, úgyhogy elméletben nincsenek benne hibák, de ha mégis, kérlek szóljatok!  x.x Hozzászólásokat, véleményeket alul kommentben és facebookon egyaránt várom! ^-^
Közérdekű: innentől kezdve valószínű hetente, minden vasárnap (plusz/mínusz egy nap) jönnek majd a részek, amennyiben sikerül addigra megírnom őket.