Metronóm

Sziasztok!^^  Ma egy kissé talán elvontabb történetet hoztam nektek, de remélem tetszeni fog! :D Ez az első, hogy a Soshival írok, és szintén az első, hogy két lányról írok. Jó olvasást és szórakozást kívánok mindenkinek, véleményeiteket kérlek hagyjátok a történet alatt! 

Cím: Metronóm 
Szereplők: Tiffany, Taeyeon (Snsd)  
Műfaj: romantikus, agnst 
Figyelmeztetés: szereplő halála, lány x lány 
Megjegyzés: ---

Tiffany fáradtan feküdt a szobában. Szeme csak bámulta a fehér plafont, kifejezéstelenül, üresen. A távolba meredt, és ő talán látott valamit, ám mindenki más számára láthatatlan maradt víziója. Kis éjjeliszekrényén szőke hajú lány mosolygott le gyönyörűen egy fényképről, mellette fekete metronóm állt. Lüktetve vert minden másodpercet, fekete ingája kérlelhetetlenül lendült egyik irányból a másikba.

Tiffany fülében visszhangot csapott minden eltelt másodperc, szíve ütemre dobbant. Az idő zuhataga beborította, könyörtelenül verte vállait, eltömítette orrát-száját, homlokához tapasztotta elázott tincseit. S kegyetlenül nyomta lefelé, csak nyomta és nyomta, egészen addig, míg megfulladt. Belefulladt az időbe, a megállíthatatlanságba és áttörhetetlen szabályaiba. Az idő nem engedelmeskedik senkinek, csak hömpölyög tovább, magával sodorva mindenkit, ki útjába kerül.

A nő gondolatai közé beszivárgott a metronóm üteme, agytekervényei a monoton ritmusra mozdultak. Üres szobája gyengén visszhangzotta az ütéseket. Tiffany mellkasa süllyedt és emelkedett, lába takarójába csavarodott. Íriszei még mindig nem fókuszáltak, csak meredtek a levegőbe.

Kintről léptek hangzottak fel. Belerondítottak a metronóm egyenletességébe, ahogy hangosan, rendszertelenül felcsendültek. A talpak egymás után csapódtak a padlóhoz, összekeveredtek a másodpercek csattanásával, rettentő szimfóniává olvadtak. Tiffany gerincén végigszaladt a félelem.

Félve kúszott az ágy sarkába; ijedten kapkodott a takarója sarka felé, összegyűrte a lepedőt, s hátát a hideg tapétának vetette. Sebesen fejére húzta a nehéz anyagot, s összekuporodott, amilyen kicsire csak bírt – a levegőt hamar felmelegítették rendszertelen lélegzetvételei, és alig állta meg, hogy ki ne dugja arcát a levegőre. Szíve hangos dobogása elnyomott minden mást. A vér robogott vénáiban, a dobbanások mennydörgésnek hatottak, egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, a légcsövébe áramló levegő sikított foga között, szuszogása egy elefánt trombitálásával ért fel. Saját hangjai összecsaptak felette, és ő elmerült a zajorkánban.

Aztán csend lett.

Érezte, hogy szíve még mindig eszeveszett iramban húzódik össze, a lélegzetvétele még mindig egy tornádó erejével tombolt, de már nem hallotta őket. A lépések is eltűntek. Csak a metronóm jelezte szorgalmas tompa puffanásokkal továbbra is a másodpercek telését.

Tiffany körmei bőrébe vájtak, élesen ajkába harapott a hirtelen fájdalom miatt – a takaró alatti félhomály és hőség kezdte kikezdeni idegeit. De még nem szabad előbújnia. Újabb másodpercek zuhantak le tompán a fekete ingáról.

Nyílt az ajtó.

A nő teste megmerevedett, minden igyekezetével próbált belesimulni a falba, eltűnni a takaróban, mintha ott se lenne, mintha csak nem is feküdt volna az ágyon pár perce még ábrándozva. Most léteznie se szabad, nemhogy álmodoznia.

Könnyed lépések vágtak át üres szobáján egészen az éjjeliszekrényéig. Hallotta, ahogy valamit odébb tolnak, majd letesznek. Tudta, hogy a kupacot nézi, be akar látni az anyag alá, meg akarja őt nézni. Visszafojtotta lélegzetét. Aztán az alak távozott. Az ajtót halkan húzta be maga után. Tiffany még várt egy kicsit rejtekhelyén, amíg ismét nem hallott mást a metronómon kívül. Ekkor óvatosan előbújt, és körbenézett.

Egyedül volt, és szobájában sem történt semmi változás. Éjjeliszekrényén egy egyszerű, dísztelen fémtálca pihent, rajta két fehér pirulával és egy pohár vízzel. Gyorsan értük kapott, és egymás után lenyelte mindkettőt. Keserű íz áradt szét szájában, de nem érdekelte; most már minden rendben lesz. Ma nem jön el érte, már nem. Biztonságban van.

Szemet szúrt neki valami éjjeliszekrényén; a tálca sarkával kicsit odébb tolták a lányt ábrázoló képet. A metronómnak is odébb kellett kúsznia, hogy a hozott dolgok elférjenek, most a szekrény szélén egyensúlyozott a leesés és fennmaradás között. Tiffany a képért nyúlt. A fekete, szögletes keret engedékenyen simult kezébe.

A lány haja egészen mellkasáig leért, gyengéd, alig észrevehető hullámokba rendeződve. Barna, kötött kardigánt viselt, alatta virágos ruhát. Ékszerek nem voltak rajta, de nem is volt rá szüksége; arcán ülő meleg mosolya beragyogta az egész fotót, kicsit még magát Tiffanyt is, ahogy szeretetteljesen végigsimított a lány arcán.

Magához ölelte a tárgyat, és visszahuppant ágyára. Arcán boldog vigyor játszott, ahogy elrejtette ölelésében a fotót, bizonyára még lábait is meglóbálta volna, ha nem érnek le a földre. Elfeledve előbbi riadalmát, visszamászott a sarokba, és kényelmesen elfészkelődött. Takarójával bebugyolálta lábait, míg hátát a kemény falnak vetette. A fehér tapéta már ismerősen fogadta.

Révetegen bámulta a fekete keretbe foglalt kincset, az egyetlen kincsét; óvatosan húzta végig ujját a törékeny alakon, mintha bármelyik pillanatban elmosódhatna, eltűnhetne. Szinte érezte, ahogy a lány is ráhelyezi tenyerét az arcára, és elvezeti ujjbegyét arcélén, egészén szájáig. A puha érintésre gyomrából kellemes morgás tört fel, és ő elégedetten behunyta szemét; még többet akart. Többet a lányból, többet az érintéseiből, többet a belőle áradó békességből és a kettejüket körüllengő boldogságból.

Kívánsága teljesült.

Mikor ismét kinyitotta szemét, már nem a szobában volt; egy erdőben találta magát. Testét puha, zöld köntös takarta. Lába alatt vastag avarréteg húzódott, körülötte a lombhullató fák vígan nyújtóztatták zöld leveleiket a nap felé. Az aranyszín fény átszivárgott az ágak koszorúja között, és megtört sugarakban hatolt be az erdő csendjébe. Mintha méz csepegett volna az égből – Tiffany szerette a napot, és szerette az erdőt is. Az erdő gyönyörű volt, és ő a szépség keresésével töltötte életét – itt megtalálta.

A fák teljesen körbevették, egy alig látható ösvényen haladt. Könnyű bőrcipőjébe bújtatott bal lába folyamatosan váltotta a jobbat, s a jobb a balt, ahogy maga alá gyűrte az utat. Mögötte, ahol a fák ritkulni kezdtek, kedves tisztás vigyorgott fel a bársonyosan kék égre, rajta takaros faház kacsintgatott, és kacskaringós patak öltötte ki nyelvét. A fű beleborzongott a gyenge szellő érintésébe.

A következő kanyarral eltűnt az apró rét, de a nő tudta, merre kell visszatérnie. Karján fonott kosár himbálózott. Mindig körbejárt, hátha talál valami szépet, gyönyörűt az erdőben. Lehullott faleveleket, virágokat, termést – akármit. Lelkét betöltötte a finom csend és puha érintetlenség. Valahol elméje hátuljában mintha folyamatos dobbanásokat hallott volna, de ezek olyan gyengék voltak, hogy szinte észre sem vette őket.

Ha még menne egy keveset, kiérne a város főutcájára; régebben ő is városban élt, de megelégelte az embereket, ezért elköltözött, és a mezőn álló fakuckóban talált magának menedéket – de ez már sok éve volt, és azóta a menedékből lakhely, a lakhelyből pedig otthon vált. Sokba került, de beköttette a villanyt, elvégre egy hűtőre, tűzhelyre, meg világításra még neki is szüksége lehet. És nem hiányzott neki a pörgés, vagy a civilizáció. Ha szüksége volt valamire – leginkább élelmiszerre -, könnyűszerrel be tudott gyalogolni a városba, és vásárolni magának. Megszerette az elszigetelt életét.

Fütyörészve bandukolt tovább az ösvényen, s füttyszavára madarak feleltek; a lágy csicsergés kényeztette lelkét. Mókus szaladt át előtte, fekete szemeit ráemelve. Az apró élőlény megjelenése széles mosolyt csalt Tiffany arcára. A kis állat mintha a fejében szóló ütemre ciccegett volna, de figyelmen kívül hagyta – a mókus szemgyönyörködtető bundája jobban lekötötte.

Miután majdnem elesett egy gyökérben, rájött, hogy nem árthat meg neki, ha ábrándozás közben a talajt is figyeli, de azért jókedve megmaradt. Végigcsörgedezett ereiben, megbizsergette még a körme hegyét is. Szemei keskennyé rándultak, ahogy kinevette saját bohóságát.

Dúdolgatva folytatta útját. Talpa alatt ropogott a sok év alatt megszáradt avar; kissé úgy érezte, mintha az erdő emlékein sétálna – a megbarnult levelek megannyi őszt, telet, tavaszt, s nyárt őriztek -, mintha csak az időn magán állna. Csontjai tompa sajgással feleltek elméletére; legbelső porcikája is érezte a gondolat nagyságát és lehetetlenségét. Örökké az idő fog uralkodni felette, s nem fordítva.

Ideáinak csomóit egy közelről felhangzó sikoltás bogozta ki. Tiffany elfelejtett minden filozofikus gondolatfoszlányt, melyek agyában ültek ünnepséget, és a hang irányába fordult. Nem hangzott fel több sikoly, de nő biztos volt, hogy nem képzelődött. Gyanakodva elindult.

Zöld köntösét felfogta, hogy ne súrolja végig a lehullott faleveleket, és igyekezett olyan halkan járni, ahogy csak bírt. Nem kellett sokat mennie, hamarosan észrevett valami nem az erdőbe illőt – a szőke haj és a narancssárga kabát több méterről kirikítottak a környezet békésségéből és szemet szúrtak. Tiffany lehajolt, és félrehajtotta pár ágát egy bokornak.

A lány egy fa gyökerei között ült, felhúzott lábát átkarolva térdén pihentette fejét. Szemei csuka voltak, szempillái megcsókolták selymes bőrét. Csupasz lábát friss sebek borították és válla rázkódott – bizonyára sírt. Tiffany nagy levegőt vett, kifújta azt, és elindult felé.

Óvatosan megállt a lány mellett, és várta, hogy észrevegye őt, de a szőke számára nem létezett külvilág, így hát óvatosan megérintette a reszkető vállakat. A síró meglepettséggel és rémülettel vegyesen kiáltott fel, ahogy felkapta arcát. Íriszeik összekapcsolódtak, és Tiffany úgy érezte, a különös idegen félkör alakú, könnyes szemei belevájnak, kikaparják összes titkát lelkéből, lehatolnak egészen legtisztább lényegéig, és pillanatok alatt megfejtik, ki is ő. Megszakította a szemkontaktust.

- Ki vagy te? – A szőke lány kissé még remegő, de selymes és tiszta hangja olyannyira letaglózta az előtte állót, hogy meg sem bírt szólalni. – Valami erdei tündér? Vagy démon? Mit akarsz tőlem? – kapta maga elé kezeit. Narancssárga kabátja felcsúszott, és pár cikkcakkos szélű vágás sejlett elő a porcelánfehér bőrön.

Tiffany felé nyújtotta kezét, és felsegítette a földről. Gyengéden tartotta az idegen kézfejét, igyekezett érintésével megnyugtatni őt, azt üzenni felé; nem foglak bántani. Miután a lány nem zárkózott el az üzenet elől, vezetni kezdte, egy pillanatra sem engedve el. A mögötte lépkedő szaggatott lélegzetvételi lassacskán lenyugodtak, és felváltották őket a csodálat apró kiáltásai.

Mikor kiértek a tisztásra, és meglátta a házat, megtorpant. A fű és különböző virágok bokáig értek mindkettejüknek, a szél belekapott a nő köntösébe, és lába mögé sodorta az anyagot. Mosolyogva szemlélte, ahogy titokzatos vendége elámul – a napfényben meglátszottak arcán könnyeinek nyomai, haját lesöpörte a szél, nyakán simán feszült finom bőre és az árnyékos erdővel maga mögött olyan érzetet keltett, mintha ide született volna. Gyönyörű volt.

Tiffany tovább vezette. A rönkház hívogatóan várt kettejükre, körülötte takaros kerttel. Egyik oldalról zöldségek táncoltak körbe, míg mindenhonnan máshonnan virágok környékezték meg – de a fadeszkák ellenálltak a csábításnak, és masszívan tartották a falakat, nem ugrottak ki a föld kincseihez mulatozni. Az egyszintes ház a maga nemében még nagynak is számított.

Kéménye vidáman, sas szemekkel vigyázta közeledtüket. Lépéseik lüktettek, mint a puffanások Tiffany fejében.

Szeme elé tette kezét, hogy eltakarja a nap elől. A rózsák között ültek, Taeyeon épp mosolygott. Rá. A szőke lány vigyora fényesebben ragyogott a világ minden kincsénél. Rózsaszín, virághímzéses köntös volt rajta, Tiffanytól kapta kölcsön még legelőször, azóta pedig már annyit volt itt, hogy sajátjának érezhette.

Szeretetteljesen figyelte a nőt, miközben beszélt. Sok idő és munka kellett hozzá, hogy megnyíljon, de valahogy mégis sikerült. Elmesélte, hogy elszökött otthonról, és tanácstalanságában az erdőbe futott. Nem bírta már elviselni szülei folyamatos veszekedéseit, édesanyja önmarcangolását és vallomásait, melyeket nem Taeyeon füleinek szánt, mégis oda folytak le, átszivárogva a dobhártyán körülölelve még a kalapácscsontot is, örökké beleégve emlékezetébe.

Édesapja sok évvel ezelőtt félrelépett, de mégis együtt maradtak, hogy a lánynak ne kelljen apa nélkül felnőni. Azt kívánta, bár ne tették volna így. A férfi két család között élt, de egyikhez se tartozott igazán, nem volt otthona. Az anyja pedig végre talált magának valakit, a szétválás gondolata ott lebegett a levegőben minden egyes pillanatban, csak ki kellett volna nyúlni, és megfogni – és a tragikus komédia percek alatt az utolsó felvonáshoz ért volna.

De akadt egy probléma; a sors közbeszólt, és a megmentő szerepében tetszelgő férfiról kiderült, hogy maga is családos ember, és hiába mondta, hogy a szerelmet választja a családja helyett – ez nem az ő döntése volt.

Hanem Taeyeoné.

Anyja minden nap bejött hozzá, és megkérdezte, mit gondol. Taeyeon számára nyilvánvalóvá vált, hogy madzagon rángatja szülőjét, bármit mondjon, az be fog következni. Ítéljen akár életet, akár halált. És ő halált ítélt, nem volt elég mersze, hogy ledobja az életére húzott maszkot; és elvette az utolsó reményét a boldogságra két embernek. A saját anyjának. Azóta a két jövő, a boldog remények és gondolatok, mind-mind ott pihent a lány szívében, mélyen leláncolva, nehézzé téve mellkasát és minden egyes lélegzetvételét; és a súly egy pillanatra sem tűnt el. De nem volt rá képes. Nem tudott új életet kezdeni.

Ezért inkább vállalta, hogy mindig könnybe lábadjon szeme, ha édesanyjára néz, és azzal a tudattal élje életét, hogy elvette a boldog, nem magányos jövő ígéretét a személytől, akit a legjobban szeretett.

- És amikor a csuklómba hasított a fájdalom, és kibuggyant a vérem, és mindenem üvöltött, hogy fáj, és hagyjam abba – szemei megnedvesedtek, miközben mesélt -, akkor végre éreztem, hogy a mellkasom kicsit könnyebb lesz, és hogy végre máshol fáj, hogy kívül fáj. És nem belül.

Könnyei megállíthatatlanul kezdtek ömleni. Tiffany átölelte, magához húzta, csitítgatta, elrejtette őt a világ elől. És közben nem törődött hevesen verő szívével, csak a patakzó könnycseppekkel, amik egymás után görögtek le a szép arcon.

- Nem akartam sírni – szipogta Taeyeon. – Tényleg nem akartam, nem is gondoltam volna, hogy sírni fogok.

Az egyik rózsa szirmát kezdte tépkedni, miközben tovább beszélt. Már nem tért vissza családjára, inkább hétköznapi dolgokról és az iskoláról csacsogott. Tiffany meleg szívvel hallgatta, a csilingelő hang kiverte fejéből a másodpercenkénti monoton ütemet, miközben a kecses ujjak és a bársonyos szirom találkozását figyelte. Aztán Taeyeont nézte. Az arcát, csillogó szemeit, mozgó ajkát. Nem jutott el hozzá, hogy mit mond a lány, csupán a mozgás, a gyönyör, az ujjak gyors emelkedése, az egyre több darabra szakadó virágszirom, a szemek örvénylő csillogása, a hajszálak gyenge lengedezése, és az ajkak. A táguló, szűkülő, kerekedő vagy keskenyedő ajkak. Elméjében megerősödtek a puffanások, újra és újra, minden másodpercben egy.

Feladta.

Gyors mozdulattal hajolt Taeyeon irányába. Puhán tapasztotta ajkait a lányéra, ujjaival összefogta az új sziromért nyúlókat, és másik kezével megtámaszkodott a másik oldalon. Egyszerűen rányomta száját a másikra, nem mozgatta, nem tett semmit, csak élvezte a közelséget, a finom illatot, a lágy érintést. Hogy ott vannak, hogy a világ összeszűkül kettejükre, és minden gyönyör és szenvedély beléjük költözik, hogy tagadhatatlanul vonzódnak egymáshoz.

Hátradöntötte partnerét. Ahogy rózsaágyán feküdt, Taeyeon leírta az összes szépséget, megjelenített minden megjeleníthetetlent, minden művészet összefutott benne, és Tiffany érezte a kapcsolatot. Elméjébe tódult minden apró érintésük, beszélgetésük, találkozásuk, és többé már nem Tiffany volt; már az emlékek, minden közös perc volt, és egy picit talán még Taeyeon is ő volt. A művészi vonzalom, a gyönyörűség, átjárta a lelkét, ajkán csüngött, elhomályosította látását. Most nem Tiffany volt; most a kettejük közötti kötelék volt.

A szőke lány haja szétterült, búsan bólogató rózsafejek lógtak le, és simogatták testét. Szemében visszatükröződött mindaz, ami a nőben is lejátszódott. Csókjukkal beteljesült a szépség.

Taeyeon feljajdult, a tüskék már annyira szúrták, hogy nem bírta elviselni; Tiffany felsegítette, derekánál megtartotta, hogy nehogy visszadőljön, majd megcirógatta arcát. Puhán követte az könnyek nyomait, végül megállapodott az állnál; kissé megemelte és félredöntötte a fejét. A rózsaszín köntösbe bújtatott karok ernyedten lógtak, s csak akkor feszültek meg, amikor ajkuk ismét találkozott.

Taeyeonból halk sóhajjal szökött ki a levegő.

 Az ősz színesre lehelte a fák leveleit, megérlelte a terméseiket és elvette a nappalok hosszát, hogy az éjjelnek ajándékozza. Tiffany türelmetlenül sétálgatott háza előtt. Kezében fekete tárgyat tartott – fényképezőgép. Taeyeonnak vette, Taeyeonért vette. Csakhogy a lány még nem érkezett meg, pedig a nap már lemenőben volt, narancssárga fényét elszívta a földről.

Tiffany a rózsákat simogatta. Érintésére a bimbók szétváltak, és a szirmok a földre hullottak; a legtöbb már elszáradt, de akadt pár, amik kihúzták eddig. A nő nem szerette az őszt. Nem szerette, hogy a virágok eltűnnek, ahogy azt sem, hogy az éjszakák ennyire hosszúak. Az ősz a világkerekség két legfontosabb dolgának halálát hozta magával; a gyönyörét és az időét. De ez az ősz más, mert most már van valakije, valaki, akinél gyönyörűbb nem létezik. És ez a valaki még nem érkezett meg, holott azt ígérte, mindenképpen jön. Tiffany aggódott.

Markába szedte a földre hullott szirmokat, aztán rájuk fújt. A szél is segített neki – a szirmok elrepültek a levegőben, magukkal víve a szenvedélyes nyár boldog emlékeit. Tekintetével követte a kacskaringózó, szálló virágdarabokat, és akkor meglátta őt. Végre megjött! Vigyorogva szaladt felé, gondosan fogva a fényképezőt.

Taeyeon összehúzta magán kötött felsőjét, míg másik kezével virágos ruháját igyekezett lefogni, hogy ne lebegjen annyira a szélben. Ahogy meglátta a felé rohanót, kihúzta magát, és akaratlanul is boldogságot varázsolt rózsaszín ajkaira. Valami kattant és villant, szikrákat szórt szemébe. Mikor kitisztult látása, egy fényképezőgép lencséje szemezett vele állhatatosan.

A lányon átsöpört az öröm – mióta kérlelte már kedvesét, hogy készítsenek képeket! És a nő most elment, és hozott egy valódi kamerát! Taeyeon görbe mosolyra húzta száját, ám ajkai még tovább szaladtak, nem álltak meg, ahogy ő kívánta. Vicsorrá váltak, elkeseredett, szomorú vicsorrá és a gát áttört; zokogva vetette magát Tiffany karjába.

Ő kissé megtántorodott a hirtelen súlytól, de szíve jobban belesajdult, mint teste. Simogatta a dús, szőke hajat, a keskeny vállakat, letörölte a könnyeket.

- Taeyeon, maradj itt éjszakára! – suttogta a puha tincsekbe, és egy bólintást kapott válaszul.

Így bevezette társát a házába. Két szobából állt az egész helyiség. Egy apró fürdő elkülönítve, és minden más egybe. Tiffany az ágyhoz kísérte a zokogót, majd elővett egy feketére lakkozott metronómot. Bár maga nem értett a zenéhez, a kis eszköz hangja mindig megnyugtatta, remélte, a lánynál is beválik. Beállította, hogy másodpercenként verje az ütemet.

- Készítek neked egy teát. Addig figyelj jól a hangokra, hátha megnyugszol tőlük – simogatta meg arcát.

A monoton ritmus betöltötte a házat. Még a forró teából felcsapó, sistergő gőz sem tudta elnyomni. Megegyezett a nő fejében pattogó taktussal. Tiffany egy tálcára tette a két csésze italt, de amint megfordult, az alvó Taeyeont látta maga előtt. A lány arca kisimult, könnyei felszáradtak, mozdulatlanul pihent. Még sosem volt ilyen békés és szép.

Tiffany azt akarta, hogy az idők végezetéig ilyen maradjon – gondtalan. Gondtalan, fütyült az időre és a gyönyörre is, egyszerre uralta mindkettőt, és a nő azt akarta, hogy ez örökké így maradjon. Talán ha csinál egy képet…

A gép kijelzőjéről sugárzott mosolya, de nem volt olyan leírhatatlan, mint alvás közben. És Tiffany rájött, hogy egy kép nem tartja meg őt ilyennek, csupán segít majd az emlékezésben; pár másodpercre talán megőrzi, de az nagyon messze van az örökkétől.

És a nő egyre inkább érezte, hogy ő az örökkére vágyik. Letette a tálcát egy szekrényre, és felkutatott egy párnát. Elhatározta, hogy megmenti Taeyeont. Megmenti, örökre megmenti, eléri, hogy ilyen gyönyörű és gondtalan maradjon az idők végéig. És akkor majd nem bánthatja többé senki, és sírnia sem kell többé.

Mielőtt meggondolhatta volna magát, belenyomta a párnát a lány arcába. Ő felébredt szendergéséből és rémületében rángatózni kezdett. Körmeivel belevájt a párnát szorító kezekbe, eltompult sikoly szállt ki torkából, rugdalózott, menekülni próbált. Lelökte kapálózó kezével a metronómot, mely kettétört, amint a földre ért.

Aztán elernyedt. Izmai megdermedtek, mellkasa nem emelkedett, szuszogása elhalt. A kezek szabaddá tették Taeyeon arcát. A lány szétnyílt szájjal, kitágult szemekkel meredt a semmibe. Gyönyörű volt. És időtlen.

Csönd volt. A metronóm sem jelezte a másodperceket, Tiffany is visszatartotta lélegzetét, ahogy művét szemlélte. Nem mozdult semmi. Megállt a világ, és az idő megdermedt egy pillanatra.

Aztán Tiffany kezébe szúrás nyilallt, és az idő újra mozgásba lendült. Vér serdült ott, ahol Taeyeon megkarmolta. Fájt. De megérte a fájdalmat. Megsimogatta kedvesét, és lágyan, ajkával zárta össze a szétnyílt ajkakat.

- Most már nem kell tartanod semmitől. Megmentettelek a világtól, megmentettelek mindentől, örökre. Már senki sem bánthat. Nem fogsz többé sírni.

A fül mögé tűrte a szőke tincseket, és apró csókot hintett a még meleg homlokra.

A férfi gondolatai elkalandoztak, ahogy az előtte haladó nővért szemlélte. Lépteik kopogtak a folyosón, de következő céljuk már nem volt messze. Azon mélázott, hogy az ajtó mögött rejtőző páciensének valóban itt-e a hely, az elmegyógyintézetben vagy inkább börtönbe kellett volna küldeni.

Nem maradt ideje tovább elmélkedni, ugyanis elérték a fehér ajtót.

A szobában csak egy ágy állt az egyik fal mellett, és egy kis éjjeliszekrény. A szekrényen fekete metronóm verte a másodperceket, de közel állt a zuhanáshoz. A sarokban, az ágyon összekuporodva egy nő ült. Fekete haja vállára lógott, frufruja valamennyire eltakarta szemét. Egy fényképet ölelt magához görcsösen, láthatóan saját világában járt.

- Doktor úr, a gyógyszer hatása miatt ilyen – tájékoztatta a nővér. –, Ha holnap vissza szándékozik jönni érte, hogy folytassák a terápiát, akkor holnap már nem adjuk be neki.

Az orvos bólintott, és tovább nézte a fehér ruhába öltöztetett nőt. A takaró lába körül hevert, a plafont bámulta. A férfi közelebb araszolt, hátha megérti, mit suttog páciense, kinek ajkai folyamatosan mozogtak.

Tiffany mosolygott motyogás közben.

- Megmentettem őt, ugye? Ugye? – kérdezte a világtól. – Sikerült megmentenem, igaz?

 Könnyek csordultak ki szeméből.

Gyöngyhalász

A történet eredeti linkjét ITT találjátok!

Cím: Gyöngyhalász

Szereplők: Lee HaYi, HanBin (B.I of iKON) (nem vagyok ám YG stan, egy kicsit sem :D)

Műfaj: agnst

Figyelmeztetések: erőszak és verés említése, verekedős jelenet (abszolút nincs részletezve, csak az első momentum)

Gyöngyhalász

Az emberek igazán különös lények. Tetteik, érzéseik… minden, ami kapcsolatban áll velük, roppant furcsa. Gyakran ellentmondásosan viselkednek, rácáfolnak önmagukra, s ha vesztenek, elmerülnek az önsajnálat fekete tengerében. Ha éppen nyernek, a másik orra alá dörgölik győzelmüket, kárörvendően felszállnak a magas lóra és úgy viselkednek, mint az istenek. Majd miután méltóságukat elvesztve ismét a porba hullnak, elcsodálkoznak, s követve nyomorult társaikat, fejest ugranak a depresszió mély szakadékába, melyből soha nem kecmeregnek ki. Ostobák, kiszámíthatatlanok és értetlenek.

Testüket szent templomuknak tartják, míg agyukat a templomért felelős papnak. Ha akármelyik megsérül, orvoshoz rohannak, kezelésekre járnak, és az egészségük eldobása által oly nehezen megszerzett pénzüket az egészségük helyreállításába ölik.

Ha szükséges vagyonokat költenek hallókészülékre, vagy egy szemüvegre, kontaktlencsére, akár szemműtétre. Lélektükrük jómódját is előrébb helyezik, mint magukat a lelküket. Nem törődnek vele így - hiába egészséges testük és elméjük -, boldogtalanok.

Az emberi lelkek olyanok, mint a tavak. A tóban élő halak néha odébb úsznak, a felszínre lebegnek. Pikkelyük megcsillan a napsütésben. Egy-egy fénynyaláb lágy ragyogásba öltözteti őket, s a távoli szemeknek úgy tűnhet, mintha milliónyi apró égkő szikrázna a vízben.

Majd alábuknak, áramvonalas testük súrlódik a talajjal, helyenként belesüllyed a puha iszapba. Ezzel felkavarják az eddig oly nyugodt állóvizet, s mindenfelé homokszemcsék peregnek. Eközben a partról éberen vizslató szemek elől a kavargó, iszapos víz elrejti a halakat, melyek néhány pillanata még olyan szép, és elbűvölő látványt nyújtottak.

Egy felületes vizsgálódó számára csak annyi történik, hogy a pár másodperce még fényes, csillogó állatkák eltűnnek, és helyükön valami zavaros kotyvasz keletkezik. S sajnos csak kevesek képesek és hajlandóak rá, hogy kinyomozzák, mi indította el a folyamatot.

Ezek az emberek csodákat látnak. Az igazán jó búvárok akár még igazgyöngyöt is lelhetnek a tó fenekén, s ha van bennük elég kitartás, a felszínre emelhetik azt. Ám a gyarló társadalomban az ilyenek egyre fogynak, s fényük kezd kihunyni. Alig vannak, akik mégis próbálják megtartani emberi létüket, s nem ellökni azt maguktól, mert a többi sekélyes és éretlen elme is ezt teszi. Ha valaki mégis próbál kitűnni azzal, hogy segít embertársainak és nem bánik úgy másokkal, mint néhány rühes korccsal, azzal a társadalom pejoratív módon bánik, kihasználja, és végül kizárja önmagából.

Ilyen az én életem is. Egyik pszichiátertől a másikhoz járok, mivel egyikük sem alkalmas rá, hogy kihalássza azt a bizonyos gyöngyöt, mely lelkem mélyén nyugszik, s tán gyógyulásom kulcsa lenne. Ehelyett ujjal mutogatnak rám, és betegnek bélyegeznek, csak mert kicsit más vagyok, mint ők. Habár már többször is javult az állapotom, valami, vagy valaki miatt folyamatosan visszaestem. És a terapeuták nem akarták kideríteni, hogy mi okozta problémát, csak elküldtek egy kollégájukhoz.

***

A folyosón ültem. Körülöttem ajtók rengetege várakozott, hogy kinyissam. Az egyik nyílászáró mögül fény szűrődött ki. Hamarosan kinyílt, és egy fiatal férfi lépett ki rajta, majd kedvesen rám mosolygott. A vidám görbe bearanyozta a helyiséget. A ragyogó jelenségben az ajtók halványultak, a legtöbb egészen eltűnt.

Mindenki azt mondja nekem, hogy minél kevesebb ilyen ajtót nyitok ki, annál hamarabb meggyógyulók. És minél kevesebbet látok, annál kisebb a késztetés, hogy belépjek rajtuk. Hihetetlen, hogy már a fiú puszta jelenléte ilyen hatást ért el nálam. Lehet, hogy ő tényleg tud majd nekem segíteni?

Gondolataimból egy selymes, puha hang riasztott fel.

-                       Te vagy HaYi, igaz?

-                       Igen – válaszoltam kissé remegő, akadozó hangon.

-                       Örülök, hogy találkoztunk! Az én nevem HanBin! Gyere, menjünk beljebb, ott kényelmesebb!

-                       Rendben – bólintottam lefagyva. Még soha senki nem mert ilyen közvetlen lenni velem, mint ez a fiú néhány pillanata.

Akik tudják, hogy milyen problémákkal küszködöm, mind távolságtartóak és ridegek, mert félnek tőlem. Félnek, hogy elveszítem az önkontrollt, a kíváncsiságom győz, és bemegyek egy ajtón. Félnek, hogy felülkerekedem saját magam felett, elbukom a dominanciáért vívott harcot.

HanBin óvatosan megfogta a kezem, és maga után húzott, ezzel ismét felébresztve gondolataimból. Kissé gyámoltalanul követtem. Eközben az utolsó ajtók is kámforrá váltak, egyet kivéve. Bátortalanul kaptam egy halványodó fémkilincs után, de az eltűnt. Rosszul érintett az ajtók hirtelen távozása, és úgy éreztem, mintha lelkembe valami újdonsült üresség költözött volna. Ám ekkor HanBin hirtelen megtorpant, én pedig nekimentem.

Félénken kikukucskáltam a fiú háta mögül, és körbenéztem a szobában. Egy kicsi, otthonos helyiséget láttam. Főként pasztellszínek uralkodtak, emellé pedig néhány konzervatívabb szín szegült, hogy még barátságosabbá varázsolják az apró szobát. Egy íróasztalban, öles fotelben és egy azzal szemben elhelyezkedő kényelmes kanapéban ki is merültek a bútorok.  

-                       Mondd csak, hogy tetszik? – mutatott körbe.

-                       Szép – nyögtem ki nehezen.

-                       Akkor jó! – villantott rám egy ragyogó mosolyt, majd a szófa felé intve hellyel kínált. Utána leült velem szembe. – Mesélj egy kicsit magadról!

-                       De megkaptad a papírjaim, nem? Akkor tudsz rólam mindent! – kezdtem azonnal intenzív tiltakozásba.

Bár pontosan tudtam, hogy miről szeretne hallani, mégsem tettem eleget kérésnek. HanBin határozottan szimpatikus volt számomra, de ehhez hasonló dolgokról még soha senkinek sem meséltem. Mert senkit sem érdekelt.

-                       Ugyan már HaYi!  Tudom a neved, a korod, és ehhez hasonló triviális adatokat. De én azt szeretném tudni, hogy mi játszódik le benned, hogy milyenek a mindennapjaid. Milyen a világ a te szemeden keresztül? – hajolt hozzám egyre közelebb. Én ezzel párhuzamosabban csúsztam odébb a kanapén. Nem szoktam meg, hogy akárki belemásszon az aurámba.

-                       Muszáj? – néztem rá kétségbeesetten.  

-                       Ah – sóhajtott egy nagyot – nem muszáj. De akkor beszéljünk valami másról! Szereted a telet? Én szeretném, csak ne lenne ilyen hideg! Brrr! – borzongott meg játékosan. – Melyik a kedvenc évszakod?

-                       Azt hiszem a tavasz… - feleltem kicsit félénken. – Szeretem, amikor a különböző sétányokon virágzik a cseresznye… nagyon szép. Neked?

-                       Hmmm, a tavasz egy kifejezetten jó évszak! Én is szzeretem, amikor minden virágba borul, olyan szép! – mesélte hatalmas beleéléssel a fiú. Elég gyorsan feladta, hogy kihúzzon belőlem bármit is a pszichés problémáimmal kapcsolatban… különös.  – Nekem is a tavasz… vagyis a nyár… meg az ősz… és persze a tél is ott van! Ah, ez nehéz, az összes évszakot szeretem!

Elmosolyodtam HanBin döntésképtelenségén. Bár az elején nagyon tárgyilagos volt, pillanatok alatt felengedett, amivel nem tudtam mit kezdeni, mivel velem mindenki visszafogott…

Az idő csak úgy repült. Arra eszméltem, hogy kopogtatnak az ajtón, mert lejárt az időnk. Bár csak két órát töltöttünk együtt, mégis több mindent tudott meg rólam, mint amennyit saját szüleim tudnak. Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, de jól esett. Reméltem, hogy ő más lesz, mint a többiek…

***

Lassan négy hónapja járok HanBinhoz. Ez idő alatt az oly rideg tél barátságos, szívmelengető tavaszba fordult át. Még soha senki sem bírt ennyi ideig elviselni, úgyhogy a fiú különösen a szívemhez nőtt – pláne kedvességével, barátságosságával és figyelmességével.

Négy hónapja most először beszélünk komolyabb dolgokról – jelen esetben a betegségemről. Ennyi idő kellett, hogy meg tudjak bízni benne, és most is csak hosszas unszolás után árultam el magamról bármit is.

HanBin, mint mindig, most is velem szemben foglalt helyet. Ceruzája végét rágcsálva figyelt, amikor éppen nem jegyzetelt. Én kissé feszélyezetten ültem a kanapén. Hangomat már szinte csak monoton zümmögésnek érzékeltem, mivel egy ideje ő már nem szólalt meg, csak hallgatta élettörténetem.

-                       Szóval, ha jól értem, akkor te nem létező ajtókat látsz, igaz?

-                       Igen…

-                       Valamint, ha kinyitod ezeket az ajtókat, akkor egy másik személyiség uralja testedet?

-                       Igen…

-                       Tinédzserként egyre nyitogattad az ajtókat, és az egyik goromba és agresszív személyiséged bántalmazta a körülötted élőket?

-                       Igen…

-                       És emiatt vagy most itt.

-                       Igen…

-                       Jelenleg hány ajtót látsz? Mármint ezen kívül! – intett mosolyogva a bejárat felé.

-                       Egyet… ha veled vagyok soha nem látok többet. – pirultam bele válaszomba.

-                       Aranyos vagy, amikor elpirulsz – suttogta fülembe. Hogy került ilyen közel hozzám?

-                       K-köszönöm – makogtam valamit. A következő pillanatban kislányos zavarom a tetőfokára hágott, ugyanis megéreztem HanBin puha ajkait homlokomon.

Kuncogva ült vissza helyére, míg én azon gondolkoztam, hogy most valójában mi is történt.

-                       Mondd csak, nem lenne kedved találkozni valamikor? – vigyorgott rám. Fogas mosolya láttán szívem dobbant egy hatalmasat. – Esetleg jövő hét szerda?

-                       Öhm… talán… - egyáltalán nem tudtam, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben.

-                       HaYi, ne kéresd magad! – szólt rám kissé erélyesen. – Csak nyögd ki, hogy igen! Hisz egész idáig ezt szajkóztad!

-                       Igen!

-                       Remek! – csapta össze tenyerét őszinte lelkesedéssel, de a következő pillanatban elkomorult tekintete. - HaYi… ne feledd, én mindig itt vagyok, ha szükséged van rám! – simított végig karomon. Már megint hogy került ide?!

Nem sokkal ezután, hevesen kalapáló szívvel hazamentem. Otthon szüleim nem győztek volna csodálkozni, hogy mi ez a kicsattanó jókedv – persze, csak akkor, ha foglalkoztak volna kedélyállapot változásaimmal.

Aznap éjjel plüssmacimat magamhoz szorítva, dübörgő szívemet csitítgatva, mosollyal arcomon aludtam el.

***

Magányosan ültem a konyhában az étkezőasztal fölött. Körülöttem anyám sürgött-forogott, mégis egyedül éreztem magam. Ezt nem tűnt szokatlannak, hisz ő is félt tőlem. A saját anyám rettegett tőlem, apám pedig többször is fontolóra vette, hogy kitagad.

Elvégre, mit vétettek ők, hogy egy ilyen szörnyeteg a lányuk, mint én? ? Mit tettek, hogy velem veri őket a sors? Mi bűnt követtek el, amiért nincsenek biztonságban a saját lányuk közelében, és úgy kell élniük, mint az űzött vadaknak?

Felálltam. Székem hangosan nyikorogva csúszott hátra a kőpadlón, ezzel megtörve a kettőnk között uralkodó csendet. Anyám egy pillanatra rám kapta tekintetét. Szemeiben nem csillogott szeretet, ahogy egy csepp anyai érzés sem. Nem véltem felfedezni bennük mást, csak megvetést, gyűlöletet és határtalan mértékű ijedelmet. Mezítelen talpamat égette a padlózat hidege, épp úgy, mint ahogy lelkemet bántotta szülőim eljegesedett szíve és ostoba, sekélyes paranoiája.

-                       Felmegyek – szólaltam meg rekedtes hangon – a szobámba készülődni. Délután találkozóm lesz. – sütöttem le szemeimet. Nem tudtak HanBinról semmit.

-                       Menj… de! – szólt utánam. Érdeklődve fordultam meg, hogy vajon mit akarhat. – Öltözz fel rendesen, ne hozz még nagyobb szégyent a fejünkre! Így is elég nagy teher vagy már! És ne öld meg… - bár utolsó szavait suttogta, teljesen tisztán hallottam mindent.

A nő elfordult, visszatért korábbi tennivalóihoz. Én folytattam utamat szobámba, és próbáltam nem elsírni magamat. Indulataim levezetéseként becsaptam az ajtót.

-                       Ne csapkodd az ajtót! Nem költünk már így is épp elég pénzt rád?! Vagy tényleg egy vadállat lennél?  - intézte hozzám szavait apám lekicsinylő hangon, majd otthagyott.

Megacéloztam magam, nehogy egyetlen könnycseppet is ejtsek miatta… miattuk. Hiszen ezek a jelenetek mindennaposnak számítottak nálunk. De ezúttal más volt. Nem bírtam tovább. Hisz egy gyilkosnak, egy vadállatnak bélyegeztek.

-                       De én nem vagyok szörnyeteg! És soha nem lennék képes bántani HanBint! – törtem ki heves sírásban. Könnyeim csak potyogtak megállás nélkül, én pedig erőtlenül omlottam a földre.

Lényem körül egymás után tűntek fel az ajtók.

-                       Miért ilyen nehéz? – zokogtam magam elé. – HanBin hol vagy most? Szükségem van rád…

-                       Én segíthetek neked… - hallottam meg egy halk suttogást.

-                       Ki vagy? – néztem ijedten körbe.

-                       Én itt leszek neked… örökké - folytatta a lágy, titokzatos hang.

Kissé megilletődve próbáltam kideríteni, hogy honnan jönnek a vágyaim beteljesedésével kecsegtető szavak. Nem kellett sokáig kutatnom, hogy rájöjjek, egy ajtó mögül érkeztek a cukormázas ígéretek. A nyílászáró mögül csak úgy ömlöttek a szavak, mint egy mézesmadzagot húzva előttem.

Kezeimet tétován helyeztem a fémkilincsre és lassan lenyomtam azt. Óvatosan átléptem a küszöböt és körbekémleltem. Egy lakályos szobába érkeztem. Falai meleg okkerszínben pompáztak. Bútorzata nem állt másból, csak egy falon lógó hatalmas tükörből, és egy, a tükör mellett elhelyezett kávézóasztalból, valamint a hozzátartozó fotelből. Pőre berendezését meghazudtolva rettentő kellemes érzést árasztott magából az egész hely.

Ekkor valaki becsukta mögöttem az ajtót. A hirtelen hangra összerezzentem és megfordultam. Szembe találtam magam egy lánnyal, aki… én voltam. Mintha csak egy fotót szemlélnék önmagamról – ruhánkat leszámítva, olyanok voltunk, mint két tojás. A lány ajkain kedves, mégis ördögi mosoly játszott.

-                       Ki vagy te? – tettem fel a kérdést ismét.

-                       NaRi vagyok. Hát már el is felejtettél? Ej-ej-ej – ciccegett fejét csóválva – de rossz kislány vagy HaYi!

A név hallatán beugrott minden. Együtt átsírt éjszakák, NaRi ölelésében töltött órák, percek. Olyankor, mikor vele voltam, mindig megnyugodtam. Bár a lány általában eltűnt egy kis időre, és egyedüllétemben sikolyokat és könyörgő szavakat hallottam, én jól éreztem magamat, hiszen elfuthattam a gondjaim elől. Ezek után az alkalmak után kezdtek el rémként kezelni, és pszichiáterhez küldeni. Azt mondták, bántottam őket… pedig nem így volt. Az nem én voltam.

Tizenéves koromban láttam őt utoljára. Megtiltották, hogy újra találkozzam vele, én pedig szépen lassan elfelejtettem, és egy lett az ajtók mögött lakozó tabuk, az ott lappangó titkok közül. És lám, most ismét itt állok, szemtől szembe vele, mert úgy éreztem, a világ összeesküvést sző ellenem, én pedig kénytelen vagyok elmenekülni előle – és én NaRihoz menekültem –, pont, mint régen.

-                       Igyál egy csésze meleg teát! – tessékelt a fotel felé.

Erőszakosan lenyomott az ülőalkalmatosságba, majd kezembe adott egy csésze forró italt. Mélyet szippantottam a levegőből, mely nehéz volt a tea fűszeres aromájától. NaRi közben lassan mögém sétált és gyengéden végigsimított vállamon. Fülemhez hajolt, hosszú tincsei mellkasomra hulltak.

-                       Mint a régi szép időkben, igaz? – duruzsolta halkan. – Akkor is itt voltam neked, mint ahogy most is itt vagyok. Rám mindig számíthattál.

-                       De most már itt van nekem HanBin… Ő nem fog cserben hagyni.

-                       Tényleg? – nevetett fel a lány. Mintha mulattatná, és egyben bosszantaná, amit a fiúról mondtam. – Akkor hol van most? Miért nincs itt, amikor szükséged lenne rá? HaYi… HanBin épp most hagyott cserben – közölte száraz, érzelemmentes hangon.

-                       Ez nem igaz! Hiszen megígérte…

-                       De most még sincs melletted! Átvert téged!

-                       Nem! HanBin nem ilyen… - próbáltam őt védeni, de hangom koránt sem csengett már olyan magabiztosan. Hiszen NaRinak valamennyire igaza van. – Ő csak…

-                       Mit ő csak? Ő csak nincs itt! Mondj egy olyan alkalmat, amikor én nem álltam melletted! – nézett rám várakozásteljesen. Nem szóltam semmit, csak lehajtottam fejemet. – Látod? Nem tudsz ilyet mondani. HaYi… hagyj csak rám mindent! Nem lesz semmi baj – folytatta ellágyult hangon.

Az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Még utoljára visszanézett a küszöbről.

-                       Bízz bennem! – mondta búcsúzóul, majd becsukta maga mögött a falapot.

***

Csak ültem ott, az üres szobában, egyedül. Csak kortyolgattam teámat, a csendben, mely körülölelt. Háborgó gondolataimat csillapította a mindent betöltő nyugalom, és a bódító ital.

Nem éreztem az idő múlását, nem tudtam mi történik körülöttem, csak élveztem, hogy nem zaklat senki. Csak ültem ott, a magányba merülve, kábultan…

***

Úgy éreztem, soha nem fogy el a teám. Úgy éreztem, soha nem ébredek fel éber álmomból. De HanBin vár rám…

Egy nagy koppanással leraktam az asztalra italomat. Erőt véve magamon felálltam az oly kényelmes fotelből. Az elkövetkezendő néhány percben azon mesterkedtem, hogy kijussak valahogy a szobából. Épp legőrültebb tervemet próbáltam kivitelezni, mikor felcsendült egy ismerős hang, mely betöltötte az egész szobát.

-                       Szia HaYi! Jó látni téged! – egyből felismertem a beszélőben HanBint.

A vidám szavak visszhangzottak a szinte üres helyiségben. Meglepődve fordultam körbe, vajon honnan érkezett a fiú szólama.

-                       Szia! Én is boldog vagyok, hogy itt lehetek – felelt neki valaki az én hangomon.

Most már kétségbeesetten próbáltam rájönni a hangok eredetére. Föl-alá rohangáltam, mint a mérgezett egerek, dörömböltem az ajtón, és végül pihegve megálltam a tükör előtt. Csak bámultam a fényes felületet, majd nagyot sóhajtva lerogytam székembe.

A következő pillanatban két alak rajzolódott ki a tükörben. Meglepetten pattantam fel, és tapasztottam tenyerem a tárgyra. Magamat láttam és HanBint. Rá kellett jönnöm, hogy a szobában tartózkodó számára ez a tükör az egyetlen mód, hogy lássa a valóságot.

A fiú egy csokor virágot nyújtott a valós HaYi felé.

-                       Rózsa, a kedvenced.

-                       Köszönöm… de nem kellett volna. – vette el a virágot a lány. – De komolyan! Nem kellett volna! – varázsolt gonosz mosolyt az arcára.

Villámként ért a felismerés. NaRi irányította testemet, cselekedeteimet, kitudja mióta. Bármit tehetett velem… és most bármit tehet HanBinnal… Bánthatja őt, mint azokat az embereket, régen. Igen, biztos vagyok, hogy az ő volt.

NaRi benyúlt zsebébe és előhúzott egy gyufásdobozt. Meggyújtott egy szálat, és néhány szekundumig elgondolkozva meredt az előszökő lángnyelvecskékre. Terapeutám érdeklődve figyelte, hogy mit csinál.

Egy apró mozdulattal közelebb emelte a csokor rózsát az égő gyufához, így a virágra könnyen átfutottak a lángok. Letaglózva néztem, hogy mit művel a növényekkel.

A szirmokon egyre több és több fekete szélű lyuk keletkezett. HanBin tágra nyílt szemekkel bámult hol a lányra, hol a tűz martalékává vált lángokra.

NaRi ellenőrizte gyufáját, hogy vajon ég-e még. Mikor erről megbizonyosodott, aberráns tekintetét a fiúra emelte.

-                       Kapd el! – kiáltott őrült hangon, majd a másik felé hajította a lobogó gyufaszálat.

HanBin gyors reflexeinek köszönhetően időben emelte fel kezét. Tenyerébe zárta a felé dobott eszközt. A következő pillanatban sziszegve ejtette azt a földre, és rátaposott egyet. Holnap vélhetőleg egész tenyerét égési sebek fogják borítani.

-                       HaYi, mi van veled?

-                       Milyen HaYi? Engem NaRinak hívnak. – a mondat közben felismerés csillant pszichiáterem szemeiben.

-                       Mit csináltál vele? Hol van most? – rángatta meg a lányt, aki időközben közelebb ment hozzá.

-                       Biztonságban… - suttogta.

Minden pillanatok alatt történt. Csak annyit láttam, hogy Bin üveges szemekkel mered a semmibe és testéhez kapja a kezét.  Támadója hátrált tőle pár lépést, így láthatóvá vált, hogy egy bicska áll ki a fiúból.

A következő, amire eszméltem, hogy NaRi brutális verésben részesíti ellenfelét. Tehetetlenül néztem,hogyan kerül élet-halál peremére a számomra legfontosabb ember.

Ajtó csapódott, és én ijedten néztem a szobába belépő NaRira.

-                       Remélem jól érezted magad, és jössz legközelebb is! – mosolygott rám aranyosan.

Kezem lendült, és arcon vágtam. A fájó területhez kapott, és dühösen meredt rám.

-                       Mit műveltél HanBinnal te szörnyeteg?! – rontottam volna rá ismét, de megragadta csuklómat és a földre kényszerített.

-                       Nem én vagyok a szörny HaYi. Hanem te… - lökött ki a szobából.

***

Újra önmagam ura voltam. Elkeseredetten futottam HanBinhoz. Eszméletlenül feküdt az úton, vérbe fagyva. Megemeltem fejét, és ölembe fektettem. NaRi szavai jártak az eszemben. Ekkor egy cseresznyevirág hullott kezemre, mellyel éppen kisimítottam egy tincset arcából.

Ekkor vettem csak jobban szemügyre a környéket. Egy sétányon voltunk, ahol minden virágba borult… Emlékezett rá.

Könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el potyogni és a következő pillanatban ájultan estem HanBin mozdulatlan testére.

***

Egyedül ültem a folyosón. Ezúttal egy ajtó se vett körül. Mióta végignéztem, hogy mi történt gyengeségem miatt, nem látok egyet se. Ha látnák is, akkor se nyitnám ki semmi áron.

A folyosó végén egy idősödő, pápaszemes nő jelent meg. Az új terapeutám, aki arra hivatott, hogy megtanítson kezelni személyiségeimet. Arra az esetre, ha újra átvennék az irányítást – ami teljesen fölösleges, mivel már végleg leszámoltam velük.

Ahogy a nőt néztem, eszembe jutott első, majd utolsó találkozásom HanBinnal. Lelki szemeim előtt felrémlett az ominózus pillanat, mikor utoljára láttam őt.

A kórházban jellegzetes fertőtlenítőszag terjengett. Egy üvegfal túloldaláról szemléltem HanBin fehér kórházi ruhába bújtatott, és gépekre kötött testét.

Szemei tétován mozogtak körbe a helyiségben, ahol síró családja ült – hiszen azóta nem is látták. Anyukája felpattant és szorosan magához ölelte sérült fiát. HanBin csak kínosan mosolygott – soha nem szerette az ilyesmi érintéseket. Végignéztem, ahogy családja fényt vitt a lelkébe. Az újralátás aggodalommal, szeretettel és törődéssel fonta őt körbe.

Végül szülei távoztak, és ő egyedül maradt a teremben. Az idősödő nő gyűlölettől izzó szemei, és párja lesajnáló tekintete örökre elmémbe égett. Engem okoltak a HanBint ért trauma és sérülések miatt… teljesen jogosan.

Nagy levegőt vettem, és benyitottam hozzá. Ő rám nézett, majd azonnal elkapta tekintetét. Ez a néhány másodperc is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem szemében a felismerés és a félelem szikráit. Lassan ágyához sétáltam.

HanBin annál inkább próbált távolabbi végébe húzódni, minél közelebb értem fekvőhelyéhez. Leültem az ágya végében. A fiú eszeveszett gyorsasággal ült föl, és a fal felé tolta magát. Feje hangosan koppant a hideg felületen, ahogy megkísérelt minél messzebb kerülni tőlem.

Menekült előlem. Félt tőlem. Kezeivel átkarolta lábát, és magában motyogva valamit, előre hátra hintázott. Így próbált felülkerekedni rettegésein és dúló érzelmein. Óvatosan felé nyújtottam kezemet, amit először ignorált. Megérintettem puha bőrét. Erre rémülten söpörte le magáról kezemet.

-                       Menj el, menj el, menj el, menj el! – emelte fel hangját egyre inkább. Tenyerét füleire tapasztotta, és erősen összeszorította szemét.

Szomorúan sóhajtottam, és felálltam. Kimentem a folyosóra, ahol egy dühös tekintetű lányba ütköztem.

-                       Tűnj innen, te infernális boszorkány! – nézett rám villogó szemekkel.

-                       HaYi!

Mégis hogy tehetném?

-                       HaYi!

  Hogy hagyhatnálak el?

-                       HaYi!

Miért? Miért!

-                       HaYi! - üvöltött rám a nő.

-                       Mi van?! – üvöltöttem vissza. – Elnézést… csak elgondolkodtam.

-                       Ahh, semmi vaj. Fejezzük be mára! Rendben? - mosolygott rám.

-                       Persze, rendben. – vettem fel kabátomat.

Arcomba csapott a hideg szél. Felnéztem a csillagos égre. Könnyeim ellepték szememet. Látod HanBin, most is rád gondolok! Az ég felé szálló leheletem fehér pamacsaiban felfedezni vélem mosolyodat. Visszarévedek vidám szemeidre, puha érintéseidre, és simogató szavaidra.

Mégis hogy tudnék ezek nélkül létezni? Hogy bírnám ki, hogy soha többé ne lássalak? Miért várod el tőlem, hogy kibírjam egyedül? Miért kérsz tőlem lehetetlent? Hogy tudnám leélni az életemet nélküled?

Hiszen te vagy az én gyöngyhalászom… 

Sziasztok! Ezt a történetet versenyre írtam, sikeresen tovább is jutottam vele! ^^ Véleményeiteket várom! :D
Flóra