Sziasztok! Ez a történet egy versenyre készült, ahol az volt a feladat, hogy egy ránk jellemző érzéssel írjunk.^^ Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen fogadok. :3
Cím: Szobanövény
Szereplők: Kris,
Kyungsoo
Műfaj: slice of
life
Szavak száma: 1520
Érzés:
melankólia
A
légkondicionáló halkan búgott, a függöny ernyedten csüngött az ablak előtt.
Átlátszó-narancssárga szövete szűrte a felkelő nap fényét. Kris nekitámasztotta
csupasz hátát az ágy sötétbarna támlájának, tekintetét a plafonra szegezte:
gondolkozott.
Nem nagyon
tudta, mit kéne most éreznie. Semmi oka nem volt, hogy szomorú legyen; volt
mellette valaki, dolgozott, barátai körülvették, családja mindig nagy mosollyal
üdvözölte otthon, mégis - valahogy szomorkás volt. Ez a boldog-szomorúság
átkísérte mindennapjain, ott bujkált mosolyaiban, szavaiban, sütött arcának
vonásaiból, mikor elbambult.
Mellette nyakig
betakarózva alacsony, rövid fekete hajú fiú feküdt. Szív alakú ajkai között
halkan szökött ki és be a levegő; pár napja megfázott, és a náthája miatt
teljesen eldugult az orra. A magasabb nem értette, párja hogyan tudott
megbetegedni nyár közepén – szinte hallotta felcsendülni a jól megszokott
hangot, ahogy a légkondit hibáztatja mindenért. De tényleg mindenért.
Kris
elmosolyodott. Szerette a mellette alvót.
---
A sarokban
szobanövény állt, Kris azt öntözte. A kicsi, otthonos szobában égett a villany,
az ablaknak esőcseppek verődtek. A magas fiú elvigyorodott: az ég odakint
öntözte a világot, ő pedig idebent. Tetszett neki ez az elképzelés. Szerette az
ilyen időjárást: a mesterséges, citromsárga fényben úszó szobából nézvén a
szürke ég alatt rohanó valóság ilyenkor épp olyan melankolikusnak tűnt, mint ő
maga. Örült.
Halk
nyikorgással tárult fel az ajtó. A küszöbön egy zokniig ázott, hóna alatt
kincsként dédelgetett könyveket szorító Kyungsoo állt – szemmel láthatóan, ő
annyira nem értékelte az időjárást, mint párja.
- Hoztam neked
mit olvasni – ejtette le az egyik sarokban álló barna íróasztalra terhét a fiú.
– Szerintem elég vizet kapott már – sandított a túláztatott növényre.
- Igazad lehet –
vakarta meg tarkóját zavartan a magasabb. – Miket hoztál?
- Amiket kértél.
- Tényleg? –
lelkesedett kisfiú módjára.
- Persze –
bólintott Kyungsoo. – Tudod, amekkora bamba zsiráf vagy, nem hinné el az ember,
hogy úgy tudsz lelkesedni pár könyvért, mint egy óvodás a kakaós csiga
közepéért – nevette el magát szeretetteljesen.
A kis szoba
ablakán versenyt folytak egymással az esőcseppek. A helyiségben egy vékony,
szőke hajú, magas alak ült íróasztalánál, mohón lapozva újra és újra
könyveiben, felette pedig egy alacsony, kissé tömzsi alak őrködött,
egyszer-egyszer puszit nyomva a sápadt arcra.
---
Kyungsoo békésen
aludt, mikor Kris elment otthonról. Ideje dolgozni mennie; hamarosan indul a
busza, nem lenne jó, ha lekésné. Csendesen húzta be maga után a háló ajtaját,
egy utolsó pillantást vetve párja arcára. Szíve megdobbant.
A
tömegközlekedés csodáján ülve elbambult – ma is esett az eső, az ő nagy
örömére, és mindenki más keserűségére. Arra emlékezett vissza, mikor először találkoztak.
Kyungsoo egy
parkban ült, hátát egy fának vetve. Arcán könnyek nyoma látszott. Mellette a
földön egy félig üres alkoholos üveg, szájából egy szál cigaretta fityegett.
Kris nem állta meg, hogy oda ne menjen hozzá. Szemeiből olyan szomorúság sütött,
ami egyszerűen odavonzotta őt.
A magasabb
letelepedett a fa másik oldalára, felnézvén az égre. Sötét fellegek
gyülekeztek, és egy-egy széllökés is előre jelezte már a vihart. Levelek
hullottak le a fáról, egyenesen a fiú ölébe, aki csak hagyta, hadd hulljanak.
Nézte a lengő füvet, a hajladozó virágokat és bokrokat, és nézte volna a törzs
ellentétes oldalán ülőt is, ha nem fizikai képtelenség.
Olyan békés volt
minden: legalábbis, ő annak érezte. A vihar előtti csend – az összeomlás előtt
álló világ, a cigarettafüst, az alkoholszag, összekeveredtek benne. Nem tudta,
mit kéne éreznie; leginkább üres volt. Nem volt oka, hogy szomorú legyen, de
arra sem, hogy boldog. Csak rendben volt. De az nem volt rendben, hogy csak
rendben volt.
Kiégett.
- Kérsz? –
szólalt meg egy kellemes hang.
- Igen –
válaszolta, noha nem dohányzott és nem is ivott. Ahogy oldalra nézett, egy
kecses kéz tartotta felé az örök nikotin-forrást. – Köszi – vette el, és
szippantott egyet.
Nehezére esett
nem köhögni. Nem beszéltek többet: nem akarta megtörni a csendet. Az elborult
égbolt alatt létező pattanásig feszült világot mennydörgés rázta meg. Kris
mosolygott; nagyon szerette a viharokat.
- Nem szeretem
az esőt – jött a fa túloldaláról.
- Én igen.
- Jó neked –
nevetett keserűen Kyungsoo. – Régebben én is szerettem. Aztán mindig
megbetegedtem tőle.
Kris nem állta
meg, hogy ne kuncogjon fel.
- Tudom,
szánalmas. Iszol?
- Nem. És nem
szánalmas, inkább aranyos – válaszolt elmélázva a magas, észre sem véve, hogy
mit mond.
- És mi szél
hozott erre? – érkezett a következő kérdés, miután a fiú meghúzta az üveget.
- Nem tudom.
- Jó neked.
Újabb csend
telepedett rájuk. Ezúttal villám és esőcseppek is érkeztek a mennydörgéssel. Ők
pedig ültek csak ott tovább, áztak, együtt. Kris elnyomta a csikket.
- Azt hittem,
nem szereted az esőt.
- Most igen. Jól
esik. Elmos mindent.
- És jó az
illata.
- Igen, jó az
illata – hagyta rá nevetve Kyungsoo.
- És a hangja
is.
- Érdekes fickó
vagy.
És tovább ültek
a zuhogó esőben, egy-egy szót váltva. Kris még mindig nem tudta, hogy mit kéne
éreznie, de legalább egy dolog változott: már nem volt reménytelenül üres.
---
- Tudod, néha
olyan vagy, mint az a szobanövény – mondta szokott tónusán párja.
- Igen?
- Nem csinálsz
semmit, csak létezel. Tudod, eleinte gyakran nem tudtalak hová tenni – nosztalgiázott
az alacsonyabb, miközben kiengedett egy füstfelhőt szív alakú ajkai közül. Az
ablakon könyökölt épp ki. – Emlékszel még, mit mondtál, mikor először
találkoztunk? Hogy az esőnek jó illata van.
- És te azt
válaszoltad, hogy tényleg jó – sandított fel könyvéből Kris.
- Mert tényleg
jó.
Kisebb csend
telepedett rájuk. Kyungsoo elszívta az utolsó slukkot is, aztán becsukta az
ablakot. Halk, gyors lépésekkel indult a konyha felé: hasa is hangos korgással
jelezte, hogy ideje lenne ennie valamit. A magasabb utána ment, és várakozón
ült le a konyhaasztalhoz.
- Van itthon
alma és banán. Vagy esetleg kérhetsz banánt és almát – nézett körbe az
alacsonyabb. – El kéne mennünk bevásárolni.
- El kéne –
grimaszolt Kris.
- Tudom, nem
szeretsz vásárolni – nevetett fel párja. – De éhen akkor se halhatunk.
- Nem, az
tényleg nem lenne jó. De végső esetben ehetnénk fogkrémet, nem?
- Komolyan,
honnan jönnek ezek az ötleteid? – kacagott csilingelőn Kyungsoo. – Amilyen
arrogánsnak tűnsz néha, olyan ütődött tudsz ám lenni. Azt hiszem, mégsem vagy
olyan, mint egy szobanövény.
- Akkor milyen
vagyok? – kérdezte csillogó szemekkel, érdeklődve az ütődöttnek titulált
fiatalember.
- Nem tudom –
rántotta meg vállát – csak olyan te.
- Te is olyan te
vagy – mosolygott barátjára.
- Tudom –
nyújtotta felé a banánt, amit a másik fintorogva, de elvett. – Ha elmennénk
vásárolni, ehetnénk mást is!
- Ez is
tökéletesen megfelel!
- Nem húzhatod
ám az örökkévalóságig. Jobb minél előbb túlesni rajta.
- De mindig
olyan zsúfolt, és olyan sok ember van ott!
- Ugye tudod,
hogy mehetünk egy közértbe is, és nem kell minden egyes alkalommal a
bevásárlóközpontokba járnunk?
- Akkor eddig
miért mentünk mindig oda?
- Mert annyira
elodáztad, hogy már annyi minden kellett, hogy egyszerűbb volt, mint ötven
különböző kisboltból összevadászni a termékeket. Vagy pedig nem kísértél el,
mikor mondtam, hogy vásárolni indulok – pillantott enyhén megrovóan szemben
ülőre. - De azt hiszem, itt az idő fürdeni. Jössz?
Kyungsoo
felállt, kidobta az alma maradékát a kukába. Apró csókot lehelt párja ajkaira,
aztán elindult az említett helyiség felé. Kris csapkodó szívvel hajította ki a
banánhéjat a szemétbe.
---
Másodszorra a
könyvtárban találkoztak. Kris először jött ide, Kyungsoo pedig itt kapott
ideiglenesen állást. A magas fiú karjaiból szinte kiestek az értékes
olvasmányok, annyit harácsolt össze a polcok között mászkálva.
- Remélem,
tudod, hogy egyszerre maximum nyolcat vihetsz – húzta fel szemeit az
alkalmazott a kupac láttán.
A magasabb arca
megnyúlt, szemei elkerekedtek, a kétségbeesés ült ki vonásaira.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Biztos?
- Teljesen. De
ha visszahoztad őket, vihetsz másik nyolcat – próbálta nyugtatni a megdermedt
kétméternyi hústornyot.
- És nem
lehetne, hogy most többet viszek és az egyik részét később hozom vissza? És
akkor olyan lenne, mintha nem is egyszerre vettem volna ki őket.
- Sajnálom, nem
lehet – nevette el magát Kyungsoo. – Ez a szabályzat. Most először jársz
könyvtárban? – telepedett kíváncsi tekintet arcára.
- Nem, de ez az
első, hogy tag is vagyok. Eddig mindig csak másokat kísértem. Amíg vissza nem
jövök, ne add ki őket másoknak, rendben?
- Rendben –
tisztelgett bohókásan az alacsonyabb.
Fejét csóválva
nézett a távozó alak után, akinek táskájában ott lapult nyolc könyv.
Már előre
mosolygott, mikor két hét múlva meglátta visszatérni a magas alakot.
- Te aztán
gyorsan olvasol! – jegyezte meg Kyungsoo, miközben átvette a visszahozott
olvasmányokat.
- Mások is
mondták már – kanyarított egy rövid, aranyos mosolyt ajkaira. – Szeretek
olvasni.
- Azt
észrevettem.
- Érdekesek:
mindig megpróbálok rájönni, hogy én hogy éreznék, ha egy-egy szereplő helyében
lennék.
- És menni
szokott?
- Nem igazán.
Ezt inkább meghagyom az íróknak – vakargatta zavartan, elvörösödve tarkóját a
fiú. – De ugye eltetted a többit nekem?
- Felírtam, hogy
miket hoztál ide a múltkor; a polcokon megtalálod őket – nyújtott át egy cetlit
Kyungsoo mosolyogva.
- Szép a
mosolyod – mondta ki Kris az első dolgot, ami az eszébe jutott.
---
Halkan
szuszogtak egymás mellett. A narancssárga függöny behúzva lógott, a légkondi
nem járt. A sarokban a szobanövény létezett. Az íróasztalon könyvek kupaca
hevert, legtöbbjük kivégezve, pár még olvasásra várva. Odakint sápadt, fülledt
éjszaka borult az utcák fölé, sápadtan ragyogtak a csillagok és a hold.
Kyungsoo
kinyitotta szemeit. Kábán pislogott telefonjára, hogy mennyi lehet az idő; volt
még pár órája aludni. Ránézett a mellette fekvőre; kisöpörte az arcába hulló
szőke tincseket, és lágyan érintette ajkát a hűvös, sápadt homlokhoz.
- Aludj csak
nyugodtan, te, óriás szobanövény – suttogta a mozdulatlan éjszakába.
