A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jihope. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jihope. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 24., vasárnap

Fenyőillat



Cím: Fenyőillat
Szereplők: Park Jimin, Jung Hoseok (BTS)
Műfaj: slice of life
Figyelmeztetés: fiúxfiú, nagy korkülönbség 
Hosszúság: 884 szó


A tejben megpuffadva úszott a müzli. Jimin unottan lökdöste őket odébb kanalával. Arcát konokul a sötétbarna, tükörfényesre pucolt falapra szegezte, egy nanoszekundumra sem pislogva fel szemhéja alól az előtte reggeliző férfire. Bal keze ölében pihent, ujjaival idegesen babrált hosszú, fehér pulcsijának szegélyével. A sarokban álló fenyő illata kitöltötte a pattanásig feszült csendet.
- Most dühös vagy rám, igaz? – kérdezte Hoseok nagyot sóhajtva. – Jimin, ezen már kismilliószor átrágtuk magunkat! Nekem dolgoznom kell, neked meg haza kell menned.
A fiú csak hallgatott tovább, mintha nem is hozzá beszéltek volna.
-Jimin, ne csináld ezt, kérlek! – A kanál hangosan koppant, ahogy a sima felülethez ért. Még mindig nem érkezett válasz. – Jó, akkor csináld! Hallgass, legyél rám megsértődve az utolsó napon, amit együtt tölthetünk az idén. Nem fogok neked könyörögni.
Hoseok zaklatottan állt fel az asztaltól, erőteljesen ellökve székét; a bútor lábai csikorogva csúsztak a laminált parkettán, fehér csíkot hagyva maguk után. A fiú lassan szájához emelte az evőeszközt; a pépessé ázott müzli útközben lecsúszott róla, csak a tejet szürcsölte hangos baljóssággal. Továbbra sem nézett fel.
Párja pár pillanatig még legeltette rajta szemét, reménykedve, hogy kap bármiféle jelzést a fiatalabbtól, de csalódottan kellett konstatálnia, hogy az ilyesmire nem hajlandó. Végtére: a semmi is valami.
Kedveszegetten húzta be maga után az ajtót, ahogy átlépte szobájuk küszöbét. Ha nem kéne elválniuk, szinte biztosan a kanapén aludna ma, és még ki tudja hány éjszakán át. Megdörzsölte homlokát, miközben az ágyra huppant. A matrac puhán süppedt be alatta, a zöld-fehér kockás ágytakaró meggyűrődött. Karnyújtásnyira tőle, nagy fotelen hevertek kikészítve ruhái.
- Nem is értem, hogy gondoltam ezt. Hogy hihettem el akár egy percre is, hogy ez működni fog köztünk – motyogta magának, miközben felküzdötte hosszúszárú fekete pamutzokniját. – Hiszen ő alig múlt húsz, és még egyetemista! Én meg…
Csak megrázta fejét, aztán nekiállt felráncigálni magára nadrágját, miután alulról felfelé gondosan begombolt minden egyes gombot makulátlan fehér ingjén. Ezután ellenőrizte, hogy az anyag sehol sem kandikál-e ki a fekete bőröv mögött. Csíkos nyakkendőjét átdobta vállán; odakint volt tükör, ami előtt gondosan helyre tudott billenteni minden egyes kis bakit.
Ahogy kilépett, szemei önkéntelenül is Jimin után kutattak. A fiú a mosogató előtt állt, mélabúsan, elgondolkozva eresztve a vizet a müzlis tányérjába, ujjait rajta feledve a csapon. Hoseok kelletlenül somolygott; ha arcán nem is látszott, szíve mindig őszinte mosolyra fanyarodott, valahányszor szembe találta magát ezzel az éretlen, durcás, gyakorta szemtelen emberi lénnyel. Végül valahogy rávette magát, hogy hátat fordítson a házában tartózkodó jelenségnek, és a tükör elé lépjen, hogy végre megkösse nyakkendőjét.
Ismét megdörzsölte homlokát. Az utolsó napon nem akart veszekedni.
- Vén vagy – jelentette ki magának, miközben nyakáig húzta a csíkos ruhadarabra kötött csomót.
- Az vagy –helyeselt egy hang a háta mögött.
Nem tehetett róla, szíve hevesen kezdett dobogni mellkasában, ahogy a két vékony, fehér pulcsis kar átfogta derekát hátulról, és egy borzos fej fészkelte át magát hónalja alatt. A szőke, puffadt arcú, villogó szemű huszonéves, és a ráncosodni kezdő, hideg, harmincas évei végén járó üzletember nézték egymást, és nézték magukat a tükörben.
Határozottan nem mutattak jól a másik mellett. Azt még csak fel tudták volna idézni, hogy hogyan kerültek össze, de hogy hogyan maradtak együtt, azt már nem. Az egyiknek törődő feleség és pár csíntalan gyerek kellett volna, hogy derekába kapaszkodjon, a másiknak egy friss, üde, lázadó lány – csakhogy mégis ők álltak ott, bámulva maguk elé. Egyikük sem tudta, mit kéne mondania.
- Biztos muszáj elmenned? – törte meg végül Jimin a csendet.
- Igen. Ez egy nagyon fontos megbeszélés lesz. A külföldi ügyfeleket sosem szabad félvállról venni.
- De akkor is! Miért nem tudnak ők idejönni? Miért pont most? Karácsony van! – nyafogott a fiatalabb. Hoseok majdnem rávágta, hogy ha majd idősebb lesz, megérti, a szavak azonban ráfagytak torkára.
- Tudod te azt jól – lehelte halkan, puhán. Rájött; észrevette, hogy a fiú igenis érti, csak éppen tudomásul venni nem akarja. Csak egy fancsali grimaszt kapott válaszul.
- Én nem megyek haza.
- Jimin! Ezen már nagyon sokszor átrágtuk magunkat – fordult végre szembe Hoseok párjával. Két kezével megragadta az előtte álló vállát. Egy pillanatra mindketten azt hitték, erősen, agresszívan megrázza majd a törékeny testet, ám végül csak hagyta meleg, súlyos tenyerét lecsúszni a puha kézfejig. – Vissza kell menned. Nem maradhatsz örökké így, már megmondtam.
- Én is megmondtam. Vagy veled megyek hozzájuk, vagy sehogy. Ők vagy te: ők adták az ultimátumot – felelte makacs elszántsággal a fiatalabb. Hangja nem remegett, egy pillanatra sem. A férfi megszorította a töpszli ujjakat. A szorításba rejtette üzenetét: Köszönöm. És Jimin végigsimított hüvelykujjával az öregedő bőrön, mondván: Nagyon szívesen.
- Ha jobban belegondolok, átszervezhetem a találkozót másik napra.
- Tényleg? – ragyogott fel a szőke tekintete.
- De ha visszavonják emiatt a szerződést, az a te lelkeden fog száradni – rázta meg játékosan ujját a felnőtt.
- Vállalom a kockázatot!
- Esküszöm, te fogsz csődbe vinni, Park Jimin! – nevetett fel keserédesen Hoseok.
- Jó. Akkor legalább nem fog mindenki azon csámcsogni, hogy biztosan a pénzed miatt vagyok veled! – toppantott Jimin dühösen.
- Hidd el, találnának mást, amit kritizálhatnak.
- Tudom – suttogta a fiú halkan. Felmosolygott párjára. Ő visszamosolygott. – Akkor itthon maradsz?
Hoseok ölelő karjai szorosan zárultak Jimin köré. Állát óvatosan az alacsonyabb fejére ejtette, akinek lehelete mellkasának csapódott. Az üzletember szemei előtt megannyi gondolat, emlék, arc suhant keresztül életének minden eddigi villanásából, miközben ölelésében ott pulzált az a meleg, az az igazán élő valami. És most csak számított igazán.
- Itthon.