Lélegzet

Sziasztok! A történet a yaoi fanfiction csoporton belüli kihívásra készült. Jó olvasást kívánok, remélem tetszeni fog, a véleményeiteket kérlek hagyjátok odalenn komment formájában!:) 

C Í M: Lélegzet

S Z E R E P L Ő K: Kim Jinwoo, Song Minho, Lee Seunghoon (Winner)

M Ű F A J: leginkább romantika, talán kicsit slice of life

F I G Y E L M E Z T E T É S: ---

A napfelkelte rózsaszínes fénye beragyogta a szobát. A függönyök békésen lógtak az ablak két oldalán, ahogy a nap első sugarai simogatták arcomat. Nagy nyújtózkodás után ásítva dörgöltem meg a szemeimet, hogy aztán fejemet oldalra fordítva jó reggelt kívánjak a mellettem alvónak.

Magas homlokába lógó fekete tincsei alól hunyorgott rám. Újra, ezredszerre is magamba szívtam látványát, képzeletben leírtam, lefestettem őt. Ovális arcát, vastag szemöldökeit, mélyen ülő, apró szemeit és kiugró járomcsontját, háromszög alakú orrát, hegyes állát – mindent, amit már olyan jól ismertem. Elzártam magamba karizmatikus pillantásait, amikkel már első találkozásunkkor is szívembe döfött. A napfényben szinte ragyogott.

- Hogy vagy? – suttogta Minho halkan, kisimítva hajamat szememből. – Tegnap este nagyon rosszul voltál.

- Jobban – feleltem halkan - Még mindig émelygek egy kicsit, és melegnek érzem magamat, mintha a nap rohangálna a bőröm alatt. A hányingerem is biztosan visszajön, ha rendesen felkelek. De nem számít, amíg mellettem maradsz. Itt maradsz, ugye? – tettem hozzá szuszogva.

- Az jó – bólintott aprót. – Legközelebb ne legyél ennyit a napon sapka nélkül. Nem is csodálom, hogy napszúrást kaptál. – Aztán nagyot nyögve feltápászkodott az ágyból, fehér huzatos takaróját lerúgva magáról. – Csinálok neked reggelit – hagyott ott egyedül a helyiségben.

A napfelkelte rózsaszínes fénye még mindig beragyogta a szobát. Mégis szürkének tűnt minden; a fehér ágynemű, a világoszöld padlószőnyeg, a barna szekrényeink – elszíntelenedtek. A párnán még ott volt Minho fejének nyoma, és valahogy, nem tudom hogy, mintha az lett volna a legszürkébb tárgy az egész helyiségben – nem, az egész házban, vagy az utcában, vagy az országban. Az egész világban.

A függönyök még mindig békésen lógtak az ablak két oldalán. Közösen választottuk őket. Az emlékre grimaszba rándult arcom, és egy pillanatig mintha nehezebben lélegeztem volna; a színtelen hely békéssége csak álcázta a minden ponton szikrázó feszültséget.

Hangos csengéssel repedt meg a varázs. Összeszorult mellkassal ültem fel. Apró fejrázás kíséretében feltápászkodtam, beágyaztam, miközben gondolataim szélsebes táncot jártak elmém parkettjén, összekavarodva, megremegtetve színpadjukat. Régen jobban megértettük egymást; nem kellettek szavak, elég volt rá néznem, vagy lélegzetet vennem. Egész beszélgetéseket folytattunk le csendben, egymás szemébe nézve, egymás kezét fogva.

Összehúztam a függönyöket, és nagyot sóhajtva elhagytam a szobánkat. Elszuszogott kérdésem pedig továbbra is megválaszolatlanul lógott a levegőben.

A konyhában Minho már az asztalnál ült, kávét szürcsölgetve, újsággal másik kezében. Vele szemben a másik szék előtt egy tál müzli várt rám. A fiú felnézett italából, és szemével jelzett, hogy üljek le hozzá. Szívem egy pillanatra megdobbant, ahogy elég közel kerültem hozzá, hogy beszívhassam az illatát, a hasamban lakozó pillangók megrebbentették szárnyukat. Majd vissza is szálltak helyükre, és én az ételbe vetettem magamat.

- Mész dolgozni?

- Megyek.

- Biztos? Nem leszel rosszul?

- Biztos. Ha valami baj lesz, maximum hazajövök. De kibírom.

- Jókat hallottál a cégről?

- Igen. De ha mégsem lesz jó, megvigasztalsz majd, igaz? – reménykedve lestem fel a tányérból egy pillanatra, de Minho épp egy cikket böngészett.

- Akkor jó. Hívj majd, ha valami gond van.

Várakozásteljesen, a lehető legnagyobb csendben emeltem a számhoz a kanalat, nehogy elmulasszam lélegzetvételét, de hiába. Megint nem válaszolt. Csalódottan ejtettem le fejemet. A következő pillanatban megéreztem érdes ujjai gyengéd simogatását fürtjeimen; nem tudtam nem mosolyogni. Tettekkel is lehet beszélni.

- Nem kéne egyébként indulnod? – pillantott karórájára. – Nem túl jó dolog elkésni az első nap, ha már úgy döntöttél, hogy bemész.

- De igen, igazad van! – pattantam fel a félig még teli tányér mellől.

- Majd elpakolok, menj csak készülődni – utasított halkan.

Széke hangosan csikorgott, miközben felállt, kezébe véve a maradék müzlit. Visszatérvén a behúzott függönyű, szürke-feszült szobába, előkaptam egy fehér inget. Az első napomon nem ártana jól kinéznem. Vagy legalábbis emberinek. A szekrény ajtajának tükréből egy vékony, szomorkás férfi bámult rám vissza, görcsösen szorongatva fehér ingének szélét. Szabályosan ovális, de kicsi arc, kicsi orr, szimmetrikus, mandulavágású szemek, résnyire szétnyíló, hosszúkás száj, borzos, világosbarna haj. Minho mindig megdicsérte a számat. És a szemeimet. Meg a hajamat. Mindenemet. Régen.

Elhagyván a lakást, lassan araszoltam lefelé a panel lépcsőjén, pedig nem ártott volna sietni egy kicsit. Ahogy azt párom is megmondta, nem jó már az első nap késni. Mégis megbénították lábamat az emlékek Minhóról, mikor egy órával előbb felkelt, hogy reggelit készíthessen nekem, és kötényben serénykedett a konyhában, mikor álmosan beállítottam. Az emlékek a jó reggelt puszikról, a visszacsengő bókokról. És a ma reggel, a szék csikorgása, ahogy megtörte a kettőnk közé beállt csendet.

***

A metró ajtaja suhogva nyílt szét, és én a tömeggel együtt kiestem a peronra. Kissé lesöpörve ruháimat, rászorítva hátizsákom madzagjára, nagy lélegzetet véve elindultam. Nem kellett nagy tudomány, hogy kitaláljak az aluljáróból, sőt még egy teát is vettem az egyik automatából, de a felszínen már akadt egy kis gondom.

A nap verőfénye elvakított, a reggeli szellő megborzolta bőrömet. Lehet nem csak egy kék dzsekit kellett volna felvennem, de hirtelen nem akadt más a kezembe otthon. De legalább rajta volt az illata; nem mintha ne lett volna rajta az illata bármin, mióta együtt élünk. Régebben mindig elloptam a dolgait, végül pedig megelégelte, és azt mondta, ha mosok rá, vihetek bármit. Aztán, hogy betarthassam ígéretemet, összeköltöztünk. Azóta csak olyan ruhákat vásárolt, amikről tudta, hogy én is felvenném. Elmosolyodtam.

Előhalásztam telefonomat zsebemből, hogy megnyithassam a térképet. Meglepetésemre nem messze lengett a célt jelző piros zászló; ahogy jobban körülnéztem, tényleg látszott az épület tornya. Nem is értem, hogy nem vettem észre – biztosan a reggeli furcsa hangulatunk miatt. Ami mostanában nem is olyan furcsa.

Vigyázva, nehogy italom kicseppenjen, sietős léptekkel indultam el, továbbra is úgy szorongatva az eszközt kezemben, mintha legalább egy mentőövbe kapaszkodnék. Nem kéne sok idő, hogy elérjem az irodát, de végső esetben volt térképem. Igaz, majdnem átsétáltam a zebrán, miközben pirosan világított a lámpa, és autók száguldoztak fel-le, annyira belefeledkeztem a telefonba.

Hogy teljesen őszinte legyek, kissé szédültem is. Valószínűleg a napszúrásom miatt, de nem volt mit tenni, a munka az munka. Egy kis hányingert kibírok, fertőzni pedig nem fertőzök senkit. Nem adhatom fel ennyi miatt az első napomat. Mégis mit gondolnának rólam?

Halkan fütyörészni kezdtem, hátha az eltereli gondolataimat, pontosabban célirányítja; a munkahelyem megtalálására. Elveszetten néztem körbe, keresve az előbb kiszúrt épületet, aztán vissza a térképbe – nagyon közel jártam már. Ha minden igaz, itt befordulok, és megérkeztem.

A torony üvegóriásként tört az ég felé, túlnőve az előtte álló néhány fát. Az úttesttől kissé messzebb trónolt, nem egyedüli lakosként a gigász-faluban, körülötte végig hasonszőrű, mégis kissé más üvegépületek helyezkedtek el. A különbség leginkább a rajtuk lógó nevekben és logókban merült ki, de akkor is különbözött. Előtte betonozott tér, a téren átvágó, dolgozni siető emberek, néhány fa és bokor igyekezett szépíteni az egyhangú látványt.

Nagyot szippantottam teámból, remélve, hogy az bátorságot ad. Remegő léptekkel indultam el az ajtó felé. A fotocellák hangtalanul suhantak szét, arcomat egyből megcsapta a benti levegő, a rohangászó emberek zaja. Első célom a recepció felkutatását foglalta magába; amint ott végeztem, és minimális útbaigazítást kaptam, fútólépésben a liftet vettem célkeresztbe – azt a liftet, aminek vészesen csipogott az ajtaja, és indulni készült.

Ekkor belülről valaki erőteljesen rácsapott a gombokra, és az ajtó felpattant, mielőtt nekiütköztem volna, és így bevetődtem a kis fémdobozban. Odabent egyetlen magas, barna pólós, fekete nadrágos férfi álldogált. Kerek arca, fényes homloka és nagy, lapos orra aranyossá varázsolták megjelenését – mégis, húzott, keskeny csíkszemei villogásából és a fülében lógó karikából egészen más aura áradt.

- Melyik emeletre mész?

- Tizenegy – szuszogtam, bele se gondolván, hogy nem hangosan mondtam ki.

- Remek! Én is – lélegezte ki, megdermesztve a levegőt légcsövemben és tüdőmben. Erre nem készültem fel, ez nem lehet. Biztosan csak beleképzeltem, miután Minho nem válaszolt reggel.

- A tizenegyedikre – feleltem neki egy kínos mosolyt villantva, mire úgy pillantott rám, mintha valami furcsát mondtam volna. Vagy mintha már hallotta volna a választ.

- Sejtettem – mosolyodott el végül, beletúrván két oldalt borotvált, hátrazselézett fekete hajába. – Nem láttalak még itt. Most kezdesz?

- Igen, ez az első napom itt. Eléggé izgulok – toldottam meg válaszomat.

- Gondoltam! – kacsintott, szívverésem pedig lelassult, megnyugodva. – Nem lesz semmi gond!

Elfehéredett arccal, megszédülve léptem ki a liftből, egy keskeny, hosszú folyosóra érve. Mégis mi folyik itt? Ez a fiú miért válaszolt nekem ilyen könnyedén és magától értetődően? Mi történik velem? Fél kézzel a falra, félig a térdemre támaszkodva álltam meg. Szédelegve tettem meg pár lépést, hajam csapzottan szemembe hullott, nagyokat szuszogva próbáltam levegőhöz jutni – a két hűvös, nagy tenyér meglepetésként ért.

Valahogy a kabáton és az ingen keresztül is éreztem, tudtam, hogy hideg a keze, annak kellett lennie; jeges hullám söpört végig testemen, megfagyasztva egy pillanatra bennem mindent. Aztán a rövid jégkorszakból ébredvén, mint mikor az új élet a felszínre tör, a gyomromban élő pillangók erőre kaptak, százasával, ezresével repültek fel, erőteljeseket csapva díszes szárnyaikkal. Gyönyörű káoszba csavarodtak, sokan, többen, rengetegen. Még jobban elszédültem.

- Jól vagy? – kérdezte a vállamat fogó fiatal férfi, aggódó pillantásaival arcomat bombázva. – Lehet el kéne menned a mosdóba. Gondolom nem tudod, hogy hol van, úgyhogy elkísérlek addig – nyúlt mindenféle előrejelzés nélkül hónom alá.

A hideg víz frissítően fröccsent bőrömre, új életet lehelve belém. Most, hogy az ismeretlen pár méterrel odébb, a falnak támaszkodva ácsorgott, a bennem lakó is dögöcskék is lenyugodtak, lassan a szédülés is kezdett elmúlni.

Megérintettem homlokomat; perzselt. Minho megmondta, hogy ne jöjjek, aggódott értem, érezte, hogy ez lesz. De nekem el kellett jönni – talán csak el kellett menekülnöm onnan, tőle. De arra nem gondoltam, hogy tényleg rosszul is leszek, az pedig aztán tényleg a legkevésbé fordult meg a fejemben, hogy egy ilyen ember siet majd a segítségemre.

- Jobban érzed magadat? – fordult felém kedves mosollyal.

- Igen, köszönöm szépen – hajoltam meg gyorsan. – Kaptam egy kis napszúrást, de nem gondoltam, hogy tényleg rosszul is leszek. És nem hagyhatom ki az első napomat ilyesmi miatt – magyaráztam neki hadarva, kínosan tarkómat vakargatva.

- Ah, értem! Örülök, hogy már jobban vagy! – vigyorgott.

- Tényleg köszönöm szépen! Mondhatni megmentettél ­– néztem hálásan keskeny szemeibe.

- Ugyan, nem tesz semmi!

Nagyot nyelve léptem ki a mosdóból, a barna pólós pedig mögöttem baktatott halkan szuszogva.

- Merre mész?

- Áh, a hármas osztályra.

- Látványtervek? Az nem egy könnyű hely, remélem tudod – csóválta meg a fejét. – Tapasztalatból beszélek. Azt hiszem, mától kezdve munkatársak leszünk! – Bár mellettem lépdelt, szemeim pedig szigorúan a padlót pásztázták, tudtam, hogy mosolyog. Hallani lehetett a hangján.

- Örvendek – motyogtam vissza halkan.

- Nem kevésbé ­– tette még hozzá. – Egyébként, még be sem mutatkoztam rendesen!

Hirtelen megtorpanására én is megálltam, majd lassan irányába fordultam. Szélesen mosolygott, szemei még jobban összeszűkültek. Zselézett hajából egy tincs arcába hullt; arca bohókás melegséget és szeretet árasztott.

- Lee Seunghoon vagyok, örvendek a találkozásnak! Téged hogy hívnak?

- Jinwoo-nak hívnak. Köszönöm, hogy már most ennyit segítettél! Remélem, jól kijövünk majd – mosolyogtam rá bátortalanul, megmarkolva ingem alját.

- Ebben biztos vagyok. Menjünk, mutatkozz be a többieknek is! – fordított meg, aztán gyengéden megtolt derekamnál.

A szürke folyosó egy pillanatra mintha felcsillant volna, és enyhe rózsaszín árnyalat telepedett mindenre. Nem tudtam tovább parancsolni a pillangóimnak. Bódultan, hangosan fújtam ki a levegőt.

Egy rakat papírral egyik kezemben, egy papírtartónyi kávéval a másikban, jobbra-balra hajolgatva, dülöngélve igyekeztem könyökömet a lift hívógombjához manőverezni, egyelőre kevés sikerrel. Hallottam már rémtörténeteket, hogy hogyan bánnak az újoncokkal, de ez nem tűnt igaznak; mindenki egész kedves volt, leszámítva a főnököt. Ő küldött, hogy vegyek át dokumentumokat a cég előtt, és ha már ott vagyok, hozhatnék kávét is.

Dühömben kedvem lett volna toporzékolni, dobbantani a lábammal, mint egy hisztis hercegnő, vagy legalábbis ingerülten kiabálni egy kicsit, de egyiket sem lehetett. Végső kétségbeesésemben már arra gondoltam, hogy berúgom az ajtót, majd pókember módjára mászom fel a liftaknában; igaz, ennél a lépcső valamivel egyszerűbb megoldásnak kínálkozott.

Csalódottan léptem volna el, mikor egy kéz nyúlt el oldalam mellett, egyenes a gombot célozva meg. Hátrapillantván Lee Seunghoon széles mosolyába ütköztem. Elvarázsolódtam: a dolgok megint elkezdtek rózsaszínűre színeződni, és mintha egy elefántcsorda trappolt volna keresztül bennem, szívem olyan hangosan dübörgött. A lift érkezését jelző sípolás mentett ki.

A kis doboz belsejében kellemes, hűvös levegő uralkodott. Az egyik oldalon lévő tükörben szemügyre vettem magunkat. Seunghoon pár centivel nőtt túl rajtam; a lényéből sütő karizma, kedves szavai, és én, megszeppent tekintetemmel, a sok papírral kezemben, görnyedten – valahogy mégis jól mutattunk egymás mellett. Aztán másik oldalamon feltűnt Minho, szeretetteljesen rám mosolygott, felém nyúlt, tenyerét tenyerembe csúsztatta, megszorította ujjaimat, éreztem meleg kezét az enyém körül.

- Add azt ide! – törte meg a csendet útitársam, a nagy kupac papírra bökve.

- Köszönöm, de elbírom.

- Akkor legalább a kávét – vette el tőlem az említett italokat ellenkezést nem tűrve. – Minden rendben van? Az előbb nagyon elbambultál.

- Persze, csak elkalandoztam egy kicsit.

Ismét éles hang jelezte, hogy elértük célunkat. Torokban dobogó szívvel léptem ki a rózsaszín ábránddal átszőtt folyosóra; hasamat bizsergették a bentlakók szárnyai, míg kezem minden pontja égett a képzelt érintéstől.

- Jinwoo! – szólt utánam a barna pólós, jelezvén, hogy várjam meg. – Mondd, lenne kedved találkozni valamikor?

- Talán. Azt hiszem. Igen.

- Holnap háromkor a szemben lévő kávézóban. – Tenyerembe szúró fájdalom nyilallt, ahogy aprót bólíntottam

Lépteink visszhangot vertek a kihalt, keskeny helyen. A mellettem sétáló parfümje belengett mindent, de lehet csak az én orromba lopta be magát. Az irodához érve, a fiatal férfi kinyitotta előttem az ajtót, úriemberhez méltón maga elé engedve. Kezdtem elfeledkezni róla, hogy van kezem. Mondd, Seunghoon, miért vagy ilyen figyelmes velem?

Minho a konyhaasztalnál ült, könyvet olvasott. Érkeztemre fellesett a hírekből, arcán kedves mosoly suhant át. Onnan szemlélte, ahogy leveszem cipőmet, felakasztom a kis kabátot az egyik fogasra, és leteszem a táskámat. Nagyot sóhajtva vágtam le magamat vele szemben.

- Milyen napod volt? – bújt vissza könyve mögé.

- Jó volt – vettem el a mellette heverő telefonját, keresve valami idegesítő játékot.

- Történt valami érdekes?

- Megismerkedtem a kollégákkal.

- Milyenek?

- Kedvesek – mondtam, igyekezve nem belepirulni Lee Seunghoon emlékébe.

- Örülök.

- Neked milyen napod volt?

- Elment. - Szinte nem is hallottam válaszát, annyira lekötött a négy egyforma színű cukorka egymás mellé húzása. Megborzongtam.

- Fázok ­– szuszogtam neki, de nem vette észre. - Fázok.

Párom szó nélkül állt fel, hogy pár másodperc múlva visszatérhessen egy nagy, fekete pulcsival, melyet vállamra terített. Mielőtt visszaült a helyére, apró csókot nyomott ajkaimra. A számban szétterjedt a megszokás íze. Továbbra is fáztam.

Indokolatlanul izgatottan nézegettem telefonom óráját, ahogy a kávézóban ültem, kínosan toporogva lábaimmal. Alig váltott háromra az óra, az ajtó kinyílt, és belépett Lee Seunghoon. Ezúttal fehér inget, fekete nyakkendőt, fekete keretes szemüveget és fültágítót viselt. Tollvonásra emlékeztető szemeivel mintha keresztül szúrt volna. Meglepődöttséget színlelve húzta fel hosszú szemöldökét, ahogy megpillantott. Tudtam, hogy valójában inkább megnyugodott.

- Szia – ült le hozzám.

- Szia – köszöntem én is.

- Vársz valakit?

Megráztam a fejemet. - Téged. Mintha nem tudnád.

- Örülök, hogy tényleg eljöttél. Kissé féltem miatta.

- Hát, itt vagyok.

- Rendelünk valamit? – pislogott rám.

- Persze – mosolyogtam. – Ha már itt vagyunk.

- És, mondd csak, milyen volt az első benyomás?

- Nagyon jó! Úgy érzem, mindenki nagyon kedves, bár nem vagyok benne biztos, hogy a főnökkel jól ki fogok jönni – haraptam be ajkamat.

- Ne aggódj, mindenki így érzi először! Kissé kiszámíthatatlan szegény, de ha jobban megismered, bizonyára megkedveled majd te is – nevetett fel. – Mesélj még magadról valamit! Hány éves vagy?

- Huszonhat.

- Ne! Komolyan? Pedig biztosra vettem, hogy fiatalabb vagy nálam! Ne haragudj, hogy végig ennyire közvetlenül beszéltem!

- Ugyan! – nevettem fel.

- Szépen nevetsz. Most hallak először nevetni… hyung.

***

Lassan három hét telt el, mióta elkezdtem itt dolgozni. Ez alatt a három hét alatt a szürke folyosó egyre rózsaszínebbé vált. Seunghoon szemeiből egyre több és több szikra pattant ki felém, beszélgetéseink hosszúak, energikusak voltak. Nevettem. Sokat. Sokkal többet, mint az utóbbi időben.

Ezzel szemben rózsaszín otthonom kifakult, a tárgyak egymás után váltak szürkévé, Minho pedig együtt fakult velük. Halkan, unottan szólt hozzám, és én figyelmetlenül, még unottabban válaszoltam neki. Körbelengett minket a hideg sápadtság, áradt belőlünk, meglovagolta szavainkat, átvette illatunkat a ruháinkon, beborított mindent. Elkezdtem nem szeretni hazajárni.

Egyre többször botlottam Seunghoonba; találkozásunk színteréül szinte mindig a lift szolgált, de mostanában már az ajtóban szélesen integetve üdvözölt. Várt rám. Segített nekem. Beszélgetett velem. Figyelt rám. Kedves volt. Törődött velem.

Nekem pedig egyre jobban tetszett a tükörképünk, ahogy egymás mellett állunk, pár centire létezünk a másiktól. Játékos vigyorai, fergeteges egyénisége beégette magát tudatomba, nem hagyott nyugodni egy percig sem – Minho csókjait, ritkán felhangzó nevetését, megszokott rutinunkat elkezdték felemészteni lángjai.

- Hyung! Jinwoo hyung! – lengett egy óriási tenyér előttem.

- Figyelek! – rázkódtam meg, felocsúdva elmélkedésemből.

- Látom – nevetett munkatársam.

- Ne haragudj, mit mondtál?

- Csak annyit, hogy megjöttünk – bökött a szétnyíló fémszárnyak mögött feltáruló, rózsaszíntől csöpögő folyosó képe felé.

- Oh, köszönöm! Most lehet, hogy benn maradtam volna.

- Aranyos vagy ilyenkor. Nem is, inkább szép vagy – szuszogta bókjait. – Mindig szép vagy.

Felrántott szemöldökkel, megtorpanva bámultam rá. Arcába tódult a vér, kínosan dörzsölte meg mellkasát, beletúrt hajába, zsebre vágta kezét, újból elővette, megismételte a procedúrát, végül közelebb lépett. Végigsimított arcélemen.

- Szép vagy – suttogta remegő ajkakkal. – Figyelj, tudnánk ma este találkozni? - Karja lehanyatlott, keze rátalált kezemre, megszorította ujjaimat.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, megperdült, hosszú, sietős lépésekkel az iroda felé véve az irányt. Még párszor átszaladt hajkoronáján, hogy végső nyughelyként zsebébe börtönözze kézfejét.

Furcsán kalimpáló ketyegővel léptem be az ajtón. Orromat egyből megcsapta az étel illata. Pedig úgy volt, hogy ma én érek haza előbb – vajon mi történhetett?

- Megjöttem – kiáltottam kabátom felakasztása közben.

- Szia – hallottam a jól ismert hangot kiszűrődni a konyhából.

- Mi folyik itt? – kérdeztem, kilépve az előszobából, hogy szemügyre vehessem párom ügyködését.

Kellemes félhomály borította a helyiséget; a függönyök behúzva, az asztalon egy gyertya égett, narancssárga karikákat rajzolva a plafonra. A gyertya előtt, a helyemen egy szál vörös rózsa feküdt, száráról lekapart tüskékkel.

- Üdv itthon – lépett elém Minho. – Azt hittem, kicsit később jössz, úgyhogy még nincsen minden kész.

- Mi az a minden? Mégis mi folyik itt? – faggatóztam egyre hevesebben dobogó szívvel.

- Semmi különös.

- Én ezt nem nevezném semminek. Van valami különleges, amit elfelejtettem ma?

- Dehogy! Tudom, hogy nem vagyok egy érzelgős alkat, de nem lehetek csak spontán romantikus? – egyre közelebb és közelebb araszolt hozzám, utolsó szavait arcomra suttogta.

Megcsókolt. Felrobbantak a színek. A szürkeség eltűnt, sárga, zöld, vörös váltotta fel a helyét, és barna, és fehér, és fekete. Átkaroltam derekát. A furcsa kétességet, a lappangó feszültséget kiűzték a visszatérő színek.

- Ha kicsit később jössz, akár ehetnénk is, de így bizony lehet éhen maradsz – szabadkozott a férfi, elválva tőlem.

És én nem bántam. Nem bántam, hogy nem jöttem később, hogy éhen maradok, csak boldog voltam, ahogy boldogok voltak a lepkék is, akik újra megállíthatatlanul kavarogtak. Aprót nevetve húztam vissza Minhót ajkaimra.

Ne haragudj, sajnos mégsem tudok ma menni. Bocsánat, hogy ilyen későn szólok csak, de közbejött valami. Tényleg sajnálom. Legközelebb bepótoljuk.

Gyorsan pötyögtem az üzenetet, elszorult torokkal reménykedve, hogy még időben értesítettem a címzettet. Hiába is írtam, amit írtam, tudtam, hogy nem lesz legközelebb. És azt hiszem, Seunghoon is tudni fogja.

Apró mintákat rajzoltam Minho pólója alól kivillanó alhasára, miközben mellkasán nyugtattam fejemet. Ő feje mögé tette kezét, és rágyújtott egy cigarettára. Lassan fújta ki a füstöt, és utána a csikket elnyomta valami keze ügyébe akadóban. Nem csináltunk mást, csak feküdtünk egymás mellett, és beszélgettünk. És játszottunk egymás hajával, és itt-ott érintéseket loptunk. És szuszogtunk, és együtt lélegeztünk.

- Mióta dohányzol? Nem is tudtam róla.

- Talán két hete – rántotta meg vállát.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy te fogsz kiszellőztetni! – motyogtam mellkasába, szíve dobogását hallgatva.

- Igenes, főnökúr! – válaszolt pajkosan.

- És hogyhogy rákezdtél?

- Nem tudom. Olyan különös volt minden, mintha minden üressé vált volna. És te is olyan furcsa voltál. Távoli. Egyszerűen kellett. Jól esett, és most is jól esik, de ne aggódj, nem hinném, hogy rá fogok szokni.

- Azt ajánlom is. Legalább ne idebent.

- Hiányoztál – lehelt lágy csókot hajamra.

- Te is nekem.

- Örülök, hogy most már itt vagy.

 - Én is.