Fenyőillat

Cím: Fenyőillat

Szereplők: Park Jimin, Jung Hoseok (BTS)

Műfaj: slice of life

Figyelmeztetés: fiúxfiú, nagy korkülönbség 
Hosszúság: 884 szó

A tejben megpuffadva úszott a müzli. Jimin unottan lökdöste őket odébb kanalával. Arcát konokul a sötétbarna, tükörfényesre pucolt falapra szegezte, egy nanoszekundumra sem pislogva fel szemhéja alól az előtte reggeliző férfire. Bal keze ölében pihent, ujjaival idegesen babrált hosszú, fehér pulcsijának szegélyével. A sarokban álló fenyő illata kitöltötte a pattanásig feszült csendet.

- Most dühös vagy rám, igaz? – kérdezte Hoseok nagyot sóhajtva. – Jimin, ezen már kismilliószor átrágtuk magunkat! Nekem dolgoznom kell, neked meg haza kell menned.

A fiú csak hallgatott tovább, mintha nem is hozzá beszéltek volna.

-Jimin, ne csináld ezt, kérlek! – A kanál hangosan koppant, ahogy a sima felülethez ért. Még mindig nem érkezett válasz. – Jó, akkor csináld! Hallgass, legyél rám megsértődve az utolsó napon, amit együtt tölthetünk az idén. Nem fogok neked könyörögni.

Hoseok zaklatottan állt fel az asztaltól, erőteljesen ellökve székét; a bútor lábai csikorogva csúsztak a laminált parkettán, fehér csíkot hagyva maguk után. A fiú lassan szájához emelte az evőeszközt; a pépessé ázott müzli útközben lecsúszott róla, csak a tejet szürcsölte hangos baljóssággal. Továbbra sem nézett fel.

Párja pár pillanatig még legeltette rajta szemét, reménykedve, hogy kap bármiféle jelzést a fiatalabbtól, de csalódottan kellett konstatálnia, hogy az ilyesmire nem hajlandó. Végtére: a semmi is valami.

Kedveszegetten húzta be maga után az ajtót, ahogy átlépte szobájuk küszöbét. Ha nem kéne elválniuk, szinte biztosan a kanapén aludna ma, és még ki tudja hány éjszakán át. Megdörzsölte homlokát, miközben az ágyra huppant. A matrac puhán süppedt be alatta, a zöld-fehér kockás ágytakaró meggyűrődött. Karnyújtásnyira tőle, nagy fotelen hevertek kikészítve ruhái.

- Nem is értem, hogy gondoltam ezt. Hogy hihettem el akár egy percre is, hogy ez működni fog köztünk – motyogta magának, miközben felküzdötte hosszúszárú fekete pamutzokniját. – Hiszen ő alig múlt húsz, és még egyetemista! Én meg…

Csak megrázta fejét, aztán nekiállt felráncigálni magára nadrágját, miután alulról felfelé gondosan begombolt minden egyes gombot makulátlan fehér ingjén. Ezután ellenőrizte, hogy az anyag sehol sem kandikál-e ki a fekete bőröv mögött. Csíkos nyakkendőjét átdobta vállán; odakint volt tükör, ami előtt gondosan helyre tudott billenteni minden egyes kis bakit.

Ahogy kilépett, szemei önkéntelenül is Jimin után kutattak. A fiú a mosogató előtt állt, mélabúsan, elgondolkozva eresztve a vizet a müzlis tányérjába, ujjait rajta feledve a csapon. Hoseok kelletlenül somolygott; ha arcán nem is látszott, szíve mindig őszinte mosolyra fanyarodott, valahányszor szembe találta magát ezzel az éretlen, durcás, gyakorta szemtelen emberi lénnyel. Végül valahogy rávette magát, hogy hátat fordítson a házában tartózkodó jelenségnek, és a tükör elé lépjen, hogy végre megkösse nyakkendőjét.

Ismét megdörzsölte homlokát. Az utolsó napon nem akart veszekedni.

- Vén vagy – jelentette ki magának, miközben nyakáig húzta a csíkos ruhadarabra kötött csomót.

- Az vagy –helyeselt egy hang a háta mögött.

Nem tehetett róla, szíve hevesen kezdett dobogni mellkasában, ahogy a két vékony, fehér pulcsis kar átfogta derekát hátulról, és egy borzos fej fészkelte át magát hónalja alatt. A szőke, puffadt arcú, villogó szemű huszonéves, és a ráncosodni kezdő, hideg, harmincas évei végén járó üzletember nézték egymást, és nézték magukat a tükörben.

Határozottan nem mutattak jól a másik mellett. Azt még csak fel tudták volna idézni, hogy hogyan kerültek össze, de hogy hogyan maradtak együtt, azt már nem. Az egyiknek törődő feleség és pár csíntalan gyerek kellett volna, hogy derekába kapaszkodjon, a másiknak egy friss, üde, lázadó lány – csakhogy mégis ők álltak ott, bámulva maguk elé. Egyikük sem tudta, mit kéne mondania.

- Biztos muszáj elmenned? – törte meg végül Jimin a csendet.

- Igen. Ez egy nagyon fontos megbeszélés lesz. A külföldi ügyfeleket sosem szabad félvállról venni.

- De akkor is! Miért nem tudnak ők idejönni? Miért pont most? Karácsony van! – nyafogott a fiatalabb. Hoseok majdnem rávágta, hogy ha majd idősebb lesz, megérti, a szavak azonban ráfagytak torkára.

- Tudod te azt jól – lehelte halkan, puhán. Rájött; észrevette, hogy a fiú igenis érti, csak éppen tudomásul venni nem akarja. Csak egy fancsali grimaszt kapott válaszul.

- Én nem megyek haza.

- Jimin! Ezen már nagyon sokszor átrágtuk magunkat – fordult végre szembe Hoseok párjával. Két kezével megragadta az előtte álló vállát. Egy pillanatra mindketten azt hitték, erősen, agresszívan megrázza majd a törékeny testet, ám végül csak hagyta meleg, súlyos tenyerét lecsúszni a puha kézfejig. – Vissza kell menned. Nem maradhatsz örökké így, már megmondtam.

- Én is megmondtam. Vagy veled megyek hozzájuk, vagy sehogy. Ők vagy te: ők adták az ultimátumot – felelte makacs elszántsággal a fiatalabb. Hangja nem remegett, egy pillanatra sem. A férfi megszorította a töpszli ujjakat. A szorításba rejtette üzenetét: Köszönöm. És Jimin végigsimított hüvelykujjával az öregedő bőrön, mondván: Nagyon szívesen.

- Ha jobban belegondolok, átszervezhetem a találkozót másik napra.

- Tényleg? – ragyogott fel a szőke tekintete.

- De ha visszavonják emiatt a szerződést, az a te lelkeden fog száradni – rázta meg játékosan ujját a felnőtt.

- Vállalom a kockázatot!

- Esküszöm, te fogsz csődbe vinni, Park Jimin! – nevetett fel keserédesen Hoseok.

- Jó. Akkor legalább nem fog mindenki azon csámcsogni, hogy biztosan a pénzed miatt vagyok veled! – toppantott Jimin dühösen.

- Hidd el, találnának mást, amit kritizálhatnak.

- Tudom – suttogta a fiú halkan. Felmosolygott párjára. Ő visszamosolygott. – Akkor itthon maradsz?

Hoseok ölelő karjai szorosan zárultak Jimin köré. Állát óvatosan az alacsonyabb fejére ejtette, akinek lehelete mellkasának csapódott. Az üzletember szemei előtt megannyi gondolat, emlék, arc suhant keresztül életének minden eddigi villanásából, miközben ölelésében ott pulzált az a meleg, az az igazán élő valami. És most csak számított igazán.

- Itthon.

The Spreading Sky - 4

Junhoe menet közben fordult meg. Óvatosan pakolgatta lábait egymás mögé; ritkán sétált hátrafelé. Mögötte egymás mellett Yunhyeong és az osztályelnök lépkedett. Donghyuknak kivételesen nem akadt dolga, így kikísérték osztálytársukat a buszmegállóba.

- Szóval, mi volt ez az egész? – vonta őket kérdőre a fiatalabb.

Nem sokkal megérkezése után az osztályteremben kitört a káosz, azonban ő maga már csak arra eszmélt, hogy a főgenerálist kiküldik a teremből. Egyszerűen nem tudta elvonni a gondolatait Jinhwantól. Nem elég, hogy valahonnét ismerősnek tűnt neki, most még ugyanúgy bele is ragadt a fejébe, mint a reggeli sokkoló jelenet.

- Jiwon fogadott Choi Rinmivel, hogy eléri, hogy az osztályfőnök kiküldje őt.

- Tétje nem volt?

- De, persze. Két csoki és két doboz almalé. – Junhoe nem tehetett róla, az első, ami beugrott neki, az Kim Hanbin és a kezében lévő ital volt. – Mindenesetre, szép fogadtatás, az biztos. Mondjuk, amikor fogadtak, még nem tudták, hogy most jön Jinhwan.

- Tudták? – húzta fel szemöldökét a fiatalabb. – Miért, ti tudtátok?

A két fiú egyszerre bólintott.

- Emlékszel, hogy ma a tanári előtt találkoztunk? Na, akkor éppen őt vezettem körbe – kezdett bele magyarázatába Yunhyeong.

- Mert nekem be kellett gyűjtenem és le kellett szállítanom pár papírt és füzetet, így nem értem rá – folytatta Donghyuk -, ezért megkértem Yunhyeongot, hogy…

- Segítsek neki, úgyhogy átvettem tőle ezt a feladatot és körbevittem azon a szinten, mert a többin…

- Én már megtettem. Még a tetőn is voltunk fenn, csak te akkor épp aludtál. Mondjuk ott a füzetedet és a visszahozandó papírodat kivettem a táskádból. Mellesleg teljesen feleslegesen, hiszen nem volt kitöltve. Egyébként, érdekes módon, mintha ismerte volna már a járást, nagyon magabiztosan mozgott odafent.

- Aztán velem eljött a könyvtárba és a büfébe, mert…

- Már csak azok maradtak hátra, és ragaszkodott hozzá, hogy ne tanárral kelljen bejárnia az épületet…

- Hanem valamelyik leendő osztálytársával. Amúgy egészen…

- Jó arc. Talán még te is kedvelni fogod.

- Erre nem vennék mérget – morogta orra alá Junhoe, miközben próbálta túltenni magát a tényen, hogy ez a kettő már képes a másik mondatát befejezni.

Eközben pedig elraktározta a tényt, hogy a fiú, akit barátjával látott a könyvtárban nem volt más, mint új osztálytársa. Elmélkedéséből az rángatta ki, hogy majdnem elesett, így hát jobbnak látta visszafordulni és rendesen sétálni.

- Ha nem is adsz neki esélyt sem, nem is fogod.

- Elvégre, mi nem leszünk itt mindig. Nem lóghatsz folyton csak velünk.

- Pedig épp ezt terveztem. Már láttam magam előtt, ahogy hatvan képzeletbeli macskával fogunk élni hármasban, és az lesz napjaink fénypontja, amikor az unokáim meglátogatnak minket.

- A te unokáid? Mi van a mieinkkel? – nevetett fel Donghyuk. Vékony hangját felkapta a szél, és Yunhyeong fülébe sodorta. Imádta barátja édes kacagását.

- Na jó, esetleg Yunhyeong hyungnak is lehet egy-kettő – adta be derekát a legfiatalabb, mire az elnök játékosan karjába bokszolt.

Nevetve érték el a megállót, és Junhoe mosolyogva köszönt el tőlük, amikor felszállt a buszra.

Azonban arca fintorba torzult, amint körbenézett. Ritkán utazott ezzel a járattal, így nem ismerte azt a tömeget, ami összepréselődött az aprócska helyen. Nagyon ritkán járt úgy, hogy nem maradt szabad ülőhely, de úgy tűnt, a mai nap nagyon be akarta vésni magát az emlékezetébe. Így hát bepréselődött egy idősebb néni mellé, akinek a szatyrából különböző ételek kandikáltak ki.

Erősen megkapaszkodott a feje feletti korlátban, és várta, hogy elinduljanak. Mikor pár perc múlva sem mozdultak, akkor kapta csak fejét a vezetőfülke irányába, hogy megnézze, mégis mi a probléma. A lépcsőn lihegve, zsebében kotorászva Kim Jinhwan állt.

Végre valahára sikerült megvennie a jegyet, befészkelnie magát az utastérbe, és a jármű indulhatott. Nem úgy tűnt, hogy észrevenné vagy felismerné magas osztálytársát, pedig csak fél méter választotta el őket. Ám hiába, a hirtelen zökkenésre, ami a buszút velejárója, nem volt felkészülve; ha Junhoe nem áll ott, olyat esik, hogy a szemtanúk három hétig azon röhögnek, könnyeiket törölgetve. Csakhogy Junhoe ott állt, és megfogta a fiú ingét, mielőtt eltaknyolt volna.

Jinhwan hálásan fordult hátra, de hálája meglepődöttségbe, majd valami leolvashatatlanba, végül elpirulásba ment át, amint felismerte megmentőjét.

- Izé, köszönöm szépen – hebegte halkan, szemét le nem véve a magasabbikról.

Miután nem kapott feleletet, lerendezettnek tekintette a dolgot, és megpróbálta biztosítani magát, hogy a következő huppanónál nem kerüljön közelebbi ismeretségbe a padlózattal. Azonban újabb problémája akadt; túl alacsony volt, és lábujjhegyen állva is épphogy elérte a kapaszkodót. Junhoe, látva újdonsült osztálytársa bénázását, alig bírta visszatartani röhögését. A következő kanyarban úgy ráfagyott a vigyor képére, mint még soha.

Szendvicstöltelék lett. A nagy mulatságában elfelejtett erősen fogódzkodni, így belemélyedt a mögötte álló nénikébe, míg másik oldaláról Kim Jinhwan szinte repült felé. Bőr nyomódott a bőrhöz, ruha a ruhához, meleg lehelet csapta meg a kecses nyakat, szemek kerekedtek nagyra, és Junhoe olyan közel állt az ordításhoz, mint még soha.

Az érintések felé irányuló gyűlölete elhatalmasodott rajta, gyakorlatilag ellökte az alacsonyabbik fiút, és elnézést se kérve a szatyros hölgytől, rohant az ajtó felé, hogy leszállhasson, amilyen gyorsan csak tud. Zihált, mellkasa fel-le emelkedett, agya kiüresedett – a sokk még nem akaródzott tovább állni. Nem vágyott másra, csak egy nagy fürdőre, hogy lemoshassa magáról az ütközésének még az emlékét is.

A közlekedési eszköz csikorogva állt meg, és ő úgy lökött félre mindenkit az útjából, mintha az élete múlna rajta. Közel állt hozzá, hogy megcsókolja a földet. Szeme sarkából látta, hogy a busz belsejéből Jinhwan aggódó szemeket mereszt rá, de nem törődött vele. Tudta, hogy nem az ő hibája, de nem tehetett ellene. Elkezdte nagyon megutálni a fiút.

Otthon legalább minden a megszokott volt. Sötétkék-fehér csíkos fürdőköpenyéből kilógott a szintén kék mamuszba bújtatott lába, haja nedvesen tapadt homlokához. Addig sikálta magát tusfürdőjével, mígnem bőre már olyan vörössé vált, hogy versenyre kelhetett volna egy rákkal. Másrészt pedig, a tubus kezdett kifogyni, és szappannal nagyon utált mosakodni; teljesen kiszárította testét, és még csak olyan jó illata sem lett tőle. Hamarosan el kell mennie a közeli boltba, hogy beszerezzen egy újabb adaggal. Mindig ötöt-hatot vett egyszerre, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen ilyen célból eljárnia otthonról, de ez már a legutóbbi turnus legvége volt. Persze kajáért gyakran ment, de az egy másik kategória.

A boltokban még nagyobb esélye nyílt rá, hogy valaki véletlenül hozzáérjen, legyen szó egy tolakodó vásárlóról, vagy a pénztárosról, ahogy a visszajárót nyújtja felé. Nem. Minden kiruccanása ilyesmi veszélyekkel fenyegetett, és ő köszönte, de jobban szeretett biztonságosan élni. Hiszen még így is megeshettek vele olyan balesetek, mint a mai. Még az emlékbe is beleborzongott.

Azt se értette, hogy az elején miért nyúlt Kim Jinhwan után. Noha csak az ingét fogta meg, hatalmas volt a ráció, hogy a bőréhez is hozzányúl. Az pedig, hogy önszántából érintsen meg valakit, soha sem fog bekövetkezni. Egyszerűen nem, és kész.

De az alacsony fiú annyira törékenynek tűnt, hogyha ott elesik, tán milliónyi darabra zúzódik szét. Talán ez a kép generálta a belső késztetést, hogy mentse meg a nyilvános megaláztatástól és a fájó élménytől osztálytársát. De törjön akárhány darabra, legközelebb ez nem fog megtörténni. Már csak a Junhoe emlékeiben felsejlő képére, amint az osztályteremben felé kapja az arcát, amint szemeibe mélyeszti sajátját, amint megveszi a jegyét a buszon, amint eldadog egy köszönetet, az undor járta át a fiú testét. Mert minden emlékkép érintésben végződött, ahogy hátulról és elölről is testének nyomódik egy másik test.

Kim Jinhwan a nem kívánt, minden porcikával gyűlölt érintés szimbólumává vált. Akkor is, ha nem az ő hibája.

Junhoe hasa hangosan kordult egyet, emlékeztetve tulajdonosát, hogy egy ideje már nem evett, pedig nem ártana. Így hát hűtőszekrényéhez battyogott, de csalódottan konstatálta, hogy az olyan üres, mint Jiwon koponyája.

Egyre inkább érett az a túra a boltig.

A szél kedvesen simogatta Junhoe kezeit, mire ő zsebre vágta őket. Eleget kaptak ma már szélből és másból is. Megint nem állta meg, hogy össze ne rázkódjon a buszkatasztrófa elméjébe furakvásától. Komolyan elgondolkozott, hogy megérte-e egyáltalán felkelnie mai nap.

Szerencsére csak pár sarok választotta el egy kis közérttől, ahol minden – de tényleg minden – kapható volt. Elég gyakran járt ide bevásárló körutakra – már amikor végleg ráfanyalodott, hogy kitegye lábát a házából -, hogy a boltos már tudta, mennyi visszajárót kell előkészítenie, amint meglátta. Szerencséjére a szülei finanszírozták pénzügyileg, de minden másról magának kellett gondoskodnia. Így jár az ember, ha nem hajlandó hazamenni.

 Gyorsan szedte a lábait, hogy mielőbb hazatérhessen egy sikeres küldetéssel a háta mögött; olyannyira gyorsan, hogy nem is figyelte merre megy. Már csak arra eszmélt, hogy egy oszlop ágaskodik pár centire tőle; a koppanás elkerülhetetlennek tűnt. Azonban ekkor valaki megragadta a vállát, és hátrahúzta.

Junhoe lefagyott.

- Kösz – dörmögte halkan, majd anélkül, hogy egyáltalán megfordult volna, lerázta magáról a kezet és elindult.

- Hé! – kiáltott utána egy ismerős hang. Kénytelen volt megfordulni. – Szia – mosolygott rá Jinhwan.

- Szia – köszönt vissza kelletlenül. – Szeretnél valamit? – húzta fel szemöldökét hidegen.

- Én, öhm, csak megláttalak, és…

- Igen?

- Igazából csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e, de aztán láttam, hogy majdnem nekimentél az oszlopnak – intett hátra az említett tárgy felé.

- Kérdésedre válaszolva, jól vagyok, az oszlopért meg köszönet – zárta le a beszélgetést Junhoe.

Legalábbis, az ő feléről lezártnak tekintette, de Jinhwan nem így gondolta; ez az arcára is kiült, és a magasabbat elkapta egy érzés, aminek a szele már az osztályteremben is megcsapta. Olyan ismerős volt neki a fiú, mintha már látta volna valahol. Megrázta fejét, hogy elűzze ezt a furcsa, deja vúra emlékeztető valamit, és nyugodtan a boltra, ételre - és ha már eljött, akkor tusfürdőre is - tudjon koncentrálni. Elég volt csak lelki szemei elé hívnia egy tál rámen képét, hasa szinte szirénázva jelezte, hogy mozduljon már.

Így hát a magas fiú eleget tett a késztetésnek, otthagyta osztálytársat az utca közepén, és ismét kitűzte úti céljául a boltot. De mégse ment olyan könnyen a dolog; siető lépések hangzottak fel mögötte, és a következő pillanatban Kim Jinhwan bukkant fel mellette, olyan gyorsan gyűrve maga alá az utat, ahogy csak bírta, nehogy lemaradjon. Junhoe nehezen állta meg, hogy ne hozza egy sóhajjal kéretlen útitársa tudtára, mennyire nem szívesen látott személy.

- A környéken laksz? Miután lerohantál a buszról, teljesen azt hittem, hogy valamerre máshol – kíváncsiskodott Jinhwan.

- Ja, nem messze innét.

- Én is erre lakom. Nemrég költöztünk ide anyukámmal. – Junhoe nem válaszolt neki. – És most merre mész?

- Boltba.

- Király, elkísérlek! Amúgy se nagyon tudom, hogy mi merre van, legalább egy picit körbenézek – ecsetelte helyzetét az alacsonyabb.

Junhoe még mindig nem szólalt meg.

Dühösen vágta le szatyrát a konyhapultra. Mindenre számított, csak Jinhwanra nem. Minekután nem erőltette meg magát, hogy társalgást kezdeményezzen osztálytársával, elég hullahangulatban telt az út a boltig, olyannyira, hogy a fiú az ajtó előtt elköszönt, és vásárolni már nem ment be. Pedig egészen biztosan akart.

De így is hihetetlenül kínos volt, mikor széttárta karjait, hogy öleléssel búcsúzzon, de Junhoe csak egy megsemmisítő pillantást küldött felé, sarkon fordult és belépett az épületbe. Persze előtte megigazította haját az üvegajtóban.

Junhoe még nem találkozott emberrel, aki egy nap alatt ennyiszer megérintette, vagy meg akarta volna érinteni. Szörnyű szokás, az egyszer biztos. Morgolódva kezdett el kipakolni; csokik, egy zacskó gumicukor, instant pizza, más instant ételek, és három, különböző illatú tusfürdő, meg egy sampon. Épp leárazták, így úgy gondolta, ha már ott volt, értékes befektetés válhat majd belőle – akkor is, ha abból még maradt pár doboznyival otthon.

Hiába, kénytelen lesz ma még egy fürdőt venni. Ha így folytatódnak a dolgok, annyi vizet fog elpazarolni, hogy a végén még tüntetni kezdenek ellene. Vagy akkor már Jinhwan ellen, hiszen az ő hibája, hogy rákényszerül erre – és már megint Jinhwan!

Komolyan, Koo Junhoe mi van ma veled? Délelőtt Hanbin és Jiwon, most meg az a gyerek? Úgy érzem, lassan megőrülök! Lehet le kéne feküdnöm, még mielőtt valami hatalmas baromságot művelek. Szenvedő tekintettel vetett egy pillantást a faliórára, de még túl korán volt az alváshoz. Nagyot sóhajtva levetette magát a kanapéra. Elővette telefonját és elkezdte nyomkodni a lehető legidegesítőbb játékot, amit valaha is letöltött a készülékre.

És akkor, ahogy gondolatai folyton elterelődtek a játékról, idegesítő új osztálytársa felé, beugrott neki. Rájött, hogy hol látta már ezelőtt a fiút. Csak reménykedni tudott, hogy az a találkozásuk a puszta véletlennek tudható be, és semmi másnak. Nem tervezte megosztani fennhatóságát egy ilyen fontos dologban; majdnem, hogy a számára legfontosabb dologban.

.- Kim Jinhwan! Ha legközelebb felbosszantasz, komolyan halott vagy! – mormogta orra alá, miközben próbálta kilegyezni az arcképét lelki szemei elől. – Tényleg az leszel.

A busz kiszámíthatatlan zötykölődése folyton felébresztette Junhoe-t. Már a reggele is remekül indult, hiszen majdnem eltörte telefonját, mikor legurult az ágyáról, beverve mindenféle testrészét. Ráadásul azzal nyugtatta magát, hogy már csak egy napot kell kibírnia, aztán hétvége. A felismerés, hogy még csak a kedd küszöbét tapossa, úgy érte, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. Legszívesebben visszaaludt volna, hogy aztán a tévéjét bámulva röhöghessen osztálytársain, akik az iskolapadban szerencsétlenkednek.

Fontolóra vette a gondolatot, hogy meglátogatja a háziorvosát; amúgy is régen tette már ott tiszteletét. Bármennyire is biztatta immunrendszerét, hogy gyűjtsön be valami vírust, nagyon úgy látszott, különösen erős védelemmel rendelkezik a betegségek ellen, és sehogy sem sikerült elkapnia semmit. De azt még mindig bármikor mondhatja, hogy hányt, hiszen úgy sem tudnák ellenőrizni.

Végül úgy határozott, ezt a lehetőséget elteszi rosszabb napokra. Valami titokzatos belső késztetés azt súgta, még szüksége lehet rá.

Így hát nagy nehezen felrángatta magára egyenruháját, majd kivánszorgott a buszmegállóhoz, vigyázva, nehogy elüssék, vagy beleszaladjon egy oszlopba, esetleg kitörje a lábát. Visszagondolva, ezek nem is tűntek annyira rossz ötletnek. De már nem volt mit tenni, mint tűrni. És igyekezni nem beverni a kobakját az üvegbe egy nagyobb huppanó alkalmával.

Addig is, hálát adott az égnek, hogy egyedül van, és nem bukkant fel senki nem ideillő. Miután egy picit még törte a fejét, rájött, hogy reggel a buszon is találkozott Jinhwannal, nem csak akkor. Itt érezte a késztetést, hogy a falba üsse a fejét, amiért nem kapcsolta össze hamarabb a dolgokat. Azt már a délután is látta, hogy a fiú buszozik, ha egy kicsit foglalkozik a dologgal, könnyűszerrel megoldhatta volna ezt a rejtélyt, de ehelyett teljes döbbenéssel fogadta saját felfedezését. Hogy enyhítse ezt a bűnét, ráfogta arra, hogy fáradt, és kimerítették a nap eseményei. Nem is hazudott magának olyan nagyot.

De jelenleg lelke örömtáncot járt, hogy tényleg senki kellemetlen nem szívott vele egy levegőt. Még egy halvány mosoly is felkúszott arcára. Talán a mai napja nyugodt lesz. Mint szokott. Elcseveg két barátjával, ellógja az órák egy részét, veszekszik egyet az osztályfőnökével, bámulja az eget, hazamegy, majd kezdi az egészet az elejéről. Esetleg elugrik egyet kondizni, vagy az uszodába. Gyakran járt arrafelé, mert noha a kondizás és az izzadtság messze állt tőle, néha jól esett neki, úszni meg kifejezetten szeretett. A víz lágyan körbeölelte egész testét, és egyedül volt. Imádta.

Elég volt csak erre gondolnia, elhatározta; a közeljövőben ismét tesz egy látogatást a közeli medencénél. Remélhetőleg addig senki és semmi sem tesz keresztbe számításainak és reményeinek.

Junhoe unottan támasztotta ki fejét. Angollal kezdett a mai nap; az egyetlen tárgy, amire megérte bejárnia, bár így sem szerette. Ennek több oka is adatott – nem csak az, hogy a mindennapos találkozások miatt beleunt a tanárba, hanem annak hiányos tudása és szörnyű kiejtése miatt is. No, meg nyelvérzékkel nem rendelkezett. Akár minden másból most azonnal vizsgázhatott volna, de az angol… Az egyetlen kihívást jelentette az életében.

Kifejezetten nehezen fogadtatta el magával ezt a tényt, ám mire sikerült megbékélnie (látszólag) egyetlen hiányosságával, újabb ostorcsapás érte önbizalmát. Az ostor nyelét pedig nem más fogta, mint Kim Jiwon, aki angolórákon egyenesen szárnyalt.

Mikor ez először bebizonyosodott, aznap délután Junhoe egy fél órát töltött el a sarokban ülve, térdét átkarolva, előre-hátra dülöngélve. Még hogy a barmok vezetője jobb legyen nála valamiben! Lehetetlen, elképzelhetetlen, megvalósulhatatlan! De valahogy mégis bekövetkezett.

És a fiú attól tartott, hogy emellett az oktatás mellett, nem is fogja beérni osztálytársát. Komoly gondokat okozott neki, hogy ezt megeméssze. Nagyon-nagyon komoly gondokat. De ha ez nem lett volna elég, a csapások tovább érkeztek, amint Kim Hanbint szólították fel, hogy beszéljen, és a gazdag kölyköt le se lehetett lőni.

Ez jelentette a teljes pusztulást. Azt valahogy még csak feldolgozta volna, hogy Hanbin jobb nála, valamennyivel nehezebben azt is, hogy Jiwon kenterbe veri, de hogy a kettő együtt egyszerre… hát nem! Erre nem volt felkészülve Junhoe lelke, és azóta is fájt neki ez a tény. Valószínű soha életében nem fogja elfelejteni az érzést, mikor a mindenki által elismert, az egész iskolában elhírhedt ökör felette teljesített valamiben.

Az utolsó kegyelemdöfést az adta volna meg, ha még az új diák is felülmúlja az ő tudását. Ennek elkerülése érdekében fontolóra vette a lehetőséget, hogy kihagyja ezt az angolt is, csakhogy valami végzetes történt. Eleredt az eső.

Junhoe el nem bírt képzelni ennél rosszabbat: bennragadt az egyetlen órán, ahol még a barmok főgenerálisa is jobb nála, körül van véve idegesítő emberekkel, itt egy kiszámíthatatlan érintő-masina új fiú, és még az eső is esik. Jobb lett volna, ha fel sem kel. Egyszerűen le kellett volna állítania az ébresztőt, aludni és mégiscsak meglátogatni a doktor nénit valami hamis kifogással, hogy igazolást szerezhessen. Őszintén; már a nap első pár percében látta, hogy kevés esélye van annak, hogy ebből a keddből kisül valami jó, és rosszul döntött, mikor elhatározta, hogy mégis ezt a pár százalékot játssza meg. Már átkozta magát rendesen.

Amúgy Jinhwan tőle jobbra és előre ült, egészen a fal mellett. Majdnem nem látszódott ki a padból, és ha a széke egy kicsit magasabb, lába alig éri a talajt. Kicsit egy kisgyerekre emlékeztetett. Ha Junhoe romantikusabb lelkületű, kisebb a tesztoszteronszintje vagy nem ennyire fáradt, talán még azt is elismeri, hogy egész aranyos látványt nyújtott. Csakhogy a feltételek közül egyik sem teljesült, és ahogy a fiú álmos arcára nézett, csak a tegnapi incidens jutott eszébe a buszon, majd később a bolt felé haladva. Megint nem állhatta meg borzongás nélkül.

Ekkor figyelmét a furcsa páros vonta magára; a két angolzseni látszólag véletlenül került egymás mellé, de most mégis épp nagyon jól elcsevegtek, és Hanbin arcán az a tipikus mosoly terült szét, amit csak Kim Hanbin tud produkálni. Jiwon pedig éles lézereket lődözgetett ki a szeméből mindenkire, aki a közelükbe mert menni. Érdekesen festettek – a gazdag ficsúr az ablakon bámult kifelé, állát támasztva, úgy dünnyögve a szavakat, míg az ökrök parancsnoka a pad másik oldalán ült egy hatalmas terpeszben, kezét lazán hátradobva a szék háttámláján. És hihetetlenül nevetett. Majd válaszolt valamit, de a magas fiú a távolság miatt nem értette, ám Jiwon egészen biztosan elővehette fergetegesen humoros oldalát, ugyanis barátja felnevetett.

A csilingelő hang pár pillanatra végigzúgott az osztályon, aztán eltűnt. Junhoe-ban ekkor tudatosult, hogy mennyire keveset hallja nevetni osztálytársát. Ezen azonban nem tudott tovább elmélkedni, mivel a tanárnő belépett a terembe, és szemöldökét ráncolva küldte a nonverbális üzenetet, miszerint kezdeni szeretné az órát, ezért jó lenne, ha mindenki a saját helyére fáradna.

Alacsony, duci hölgy volt, fekete szoknyában és szemüvegben. Magassarkújában végigkopogott egészen a tanári asztalig, ahol kihúzva a széket letette magát. Pár pillanatig bámult maga elé, majd angolul kezdett beszélni. Ajkáról minden diák legrosszabb rémálma folyt le; tegyetek el mindent, csak egy lap és toll maradjon elől! Mindezt olyan kiejtéssel, hogy Junhoe biztosra vette, ha egy anyanyelvi beszélő hallaná, egy hétig vérezne utána a füle.

A magas fiú valahogy késztetést érzett, hogy elkezdje a padba verni a fejét. Tényleg az élete egyik legjobb döntését hozta volna meg, ha a mai nap még a kislábujját sem dugja ki a takarója alól. De hát nem tehetett mást, mint hogy követte az utasításokat, és közben a pokolra küldött a baromtól a gazdagon, az új gyereken és a tanáron keresztül az esőig mindent és mindenkit.

Csak legyen vége ennek a napnak! Vagy inkább a hétnek. De a hónappal is kiegyezett volna.

A számítógépek hangosan kapcsoltak be. Junhoe belemeredt a villogó zöld fénybe. Informatika; a földkerekség legeslegfeleslegesebb tantárgya. Amit tudnia kellett volna, már alapból tudta – ez a képesség együtt született a generációjával, de úgy tűnt, a felnőttek ezt valahogy még nem realizálták. Ezért ha meg is próbáltak valamit csinálni órán, már mindenkinek a kisujján jött ki, ha meg nem csináltak semmit, a fiú általában unatkozott.

Nagyon unatkozott.

Csakhogy, mostanra két olyan esemény is történt, ami némiképp feldobta őt. Az egyik, hogy kitisztult az ég, a másik meg, hogy Jinhwan eltűnt. Az előző óráról elhívta osztályfőnökük, és azóta még nem tért vissza. Az új diák valahogy mindig belelógott Junhoe látókörébe, egészen a végletekig irritálva őt, annyira, hogy azt kívánta, bárcsak sosem létezett volna olyasmi, mint a periférikus látás; így pedig különösen örült a hirtelen hiányzásnak.

Elméje kissé lenyugodhatott, és képzelete elkezdte a lógás és a szabad ég képével kecsegtetni őt. Eldöntötte, hogy amint kiszabadul ebből a teremből, rohan is, történjék bármi. Na jó, előtte talán elugrik ételért, mert hasa már elkezdett dinoszauruszt játszani, olyan intenzív korgással jelezte éhségét. Persze Yunhyeongot magával rángatja majd; a büfébe menni veszélyes kaland volt. Ha nem figyelt eléggé az ember, egy köteg pénzzel ujjai között érkezett, és öt zacskó sütivel a kezében távozott. De utána tényleg irány a tető, egy pillanatnyi megállás nélkül!

Gondolatai és vágyálmai közül Jiwon hangos, gusztustalan kacagása rángatta ki. Különös barátjával ellentétben, őt valahogy irreálisan sokszor lehetett hallani röhögni. A magas fiú csak szemeit csóválta, és gondolatban fejbeverte osztálytársát egy jó nagy kalapáccsal. De ehelyett csak belebámult a még fekete monitorba, és az elmosódott tükörkép segítségével beállított haját, hogy minden tincse visszatérjen megszokott, tökéletes pozíciójába.

Hangzavar szűrődött ki a zárt ajtó mögül, finom ételszaggal egyetemben. Az ingerekre Junhoe hasa hatalmas szavanna-rengető üvöltéssel reagált, amit még egy jól megtermett oroszlán is megirigyelhetett volna. Két oldalán Donghyuk és Yunhyeong szemezett úti céljukkal, elméleti síkon felvértezvén magukat a bent rájuk váró tömeg és sok finomság ellen. Mintha csak vezényszóra történne, egymásra néztek, és bólintottak.

Az elnök belökte az ajtót. Arcon csapta őket a szokásosan a helyiségben uralkodó meleg. Jobbra tőlük pár asztal és székek foglalták el a helyet, rajtuk diákok elképzelhetetlen mennyiségével, míg balra pult állt, a pult előtt meg szép hosszú sor. Nagyot sóhajtva beálltak a végére, reménykedve, hogy gyorsan halad majd, és még tudnak is venni valamit úgy, hogy nem késnek el következő óráról. Noha a tanárok ezt a kifogást meg szokták érteni. Úgy látszott, a büfé még rájuk is addiktív hatást gyakorolt.

Persze Junhoe-t teljesen hidegen hagyta mindez. Nem feltűnő, kis mozdulatokkal, vigyázva, nehogy bárkihez is hozzákoccanjon kézfeje, vagy más testrésze, valahogy a sor elejére tornázta magát, és végignézve a kínálaton gyorsan vett valamit magának és két barátjának is. Gyűlölte azokat, akik órákig bámultak, mire megszülték választásukat. Pedig néha csak annyiból állt a kérdés, hogy barackos, vagy narancsos lekvár legyen-e a töltelékben. Azért valamilyen szinten megértette őket, hiszen a sok illatozó péksüti, bolti, már becsomagolt finomság, az előre gyártott szendvicsek, a csillogó sajt a pizzák tetején; az élet egyik legkeményebb próbatétele volt ezek közül mértékkel vásárolni.

Miután fizetett, elégedetten szagolt bele a zacskóba. Két osztálytársa már meg sem lepődött, hogy milyen könnyedén elintézte a lehetetlennek kinéző kihívást, és boldogan vették el a számukra vásárolt dolgot.

Az első emeletig együtt lépcsőztek, ott pedig elbúcsúztak egymástól. A magas fiú egyedül folytatta útját. Léptei kopogtak a kihalt lépcsőházban, ugyanis bármilyen gyorsan intézte is a vásárlást, már becsengettek. Remélte, hogy Donghyukék nem kerültek bajba. Erre tényleg hihetetlenül kicsi volt a ráció, de ha mégis megtörténne, az elnök tuti kidumálná magát. Ebbe belegondolva, már nem is aggódott értük, inkább útjára koncentrált.

Elóvatoskodott az osztálytermek előtt. Némelyiknek nyílt ablaka a folyosóra; ezek előtt törpejárásban suhant el, vigyázva, nehogy észrevegyék. Sóhajtva egyenesedett ki az utolsó lépcső előtt. Gyorsan szedte a fokokat, hogy mielőbb kijuthasson innen.

Nagy erővel tolta ki az ajtót, szinte kiugrott az épületből. Behunyt szemmel élvezte egy darabig, ahogy a szél simogatja az arcát. Az eső és a száradó aszfalt szaga lengett körbe mindent, beborítva orrát. Felnézett; fölötte a frissen mosott ég kéken, tisztán, végtelenül csillogott. Szíve szerint leállította volna az időt, hogy örökké élvezhesse ezt a pillanatot. Boldogan sóhajtott.

Pár perc múlva elszakította tekintetét a felhőmentes kékségről, hogy egy kicsit a kilátásban is gyönyörködhessen. Hihetetlen látkép tárult elé. A sötétszürke út, a csillogó levelű fák, a túloldalt a kedves társasházak mind békével töltötték el. Azaz töltötték volna, ha valami nem rontja el az idillt.

Pár méternyire tőle egy alak könyökölt a korlátra.