Szobanövény

Sziasztok! Ez a történet egy versenyre készült, ahol az volt a feladat, hogy egy ránk jellemző érzéssel írjunk.^^ Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen fogadok. :3

Cím: Szobanövény

Szereplők: Kris, Kyungsoo

Műfaj: slice of life

Szavak száma: 1520

Érzés: melankólia

A légkondicionáló halkan búgott, a függöny ernyedten csüngött az ablak előtt. Átlátszó-narancssárga szövete szűrte a felkelő nap fényét. Kris nekitámasztotta csupasz hátát az ágy sötétbarna támlájának, tekintetét a plafonra szegezte: gondolkozott.

Nem nagyon tudta, mit kéne most éreznie. Semmi oka nem volt, hogy szomorú legyen; volt mellette valaki, dolgozott, barátai körülvették, családja mindig nagy mosollyal üdvözölte otthon, mégis - valahogy szomorkás volt. Ez a boldog-szomorúság átkísérte mindennapjain, ott bujkált mosolyaiban, szavaiban, sütött arcának vonásaiból, mikor elbambult.

Mellette nyakig betakarózva alacsony, rövid fekete hajú fiú feküdt. Szív alakú ajkai között halkan szökött ki és be a levegő; pár napja megfázott, és a náthája miatt teljesen eldugult az orra. A magasabb nem értette, párja hogyan tudott megbetegedni nyár közepén – szinte hallotta felcsendülni a jól megszokott hangot, ahogy a légkondit hibáztatja mindenért. De tényleg mindenért.

Kris elmosolyodott. Szerette a mellette alvót.

---

A sarokban szobanövény állt, Kris azt öntözte. A kicsi, otthonos szobában égett a villany, az ablaknak esőcseppek verődtek. A magas fiú elvigyorodott: az ég odakint öntözte a világot, ő pedig idebent. Tetszett neki ez az elképzelés. Szerette az ilyen időjárást: a mesterséges, citromsárga fényben úszó szobából nézvén a szürke ég alatt rohanó valóság ilyenkor épp olyan melankolikusnak tűnt, mint ő maga. Örült.

Halk nyikorgással tárult fel az ajtó. A küszöbön egy zokniig ázott, hóna alatt kincsként dédelgetett könyveket szorító Kyungsoo állt – szemmel láthatóan, ő annyira nem értékelte az időjárást, mint párja.

- Hoztam neked mit olvasni – ejtette le az egyik sarokban álló barna íróasztalra terhét a fiú. – Szerintem elég vizet kapott már – sandított a túláztatott növényre.

- Igazad lehet – vakarta meg tarkóját zavartan a magasabb. – Miket hoztál?

- Amiket kértél.

- Tényleg? – lelkesedett kisfiú módjára.

- Persze – bólintott Kyungsoo. – Tudod, amekkora bamba zsiráf vagy, nem hinné el az ember, hogy úgy tudsz lelkesedni pár könyvért, mint egy óvodás a kakaós csiga közepéért – nevette el magát szeretetteljesen.

A kis szoba ablakán versenyt folytak egymással az esőcseppek. A helyiségben egy vékony, szőke hajú, magas alak ült íróasztalánál, mohón lapozva újra és újra könyveiben, felette pedig egy alacsony, kissé tömzsi alak őrködött, egyszer-egyszer puszit nyomva a sápadt arcra.

---

Kyungsoo békésen aludt, mikor Kris elment otthonról. Ideje dolgozni mennie; hamarosan indul a busza, nem lenne jó, ha lekésné. Csendesen húzta be maga után a háló ajtaját, egy utolsó pillantást vetve párja arcára. Szíve megdobbant.

A tömegközlekedés csodáján ülve elbambult – ma is esett az eső, az ő nagy örömére, és mindenki más keserűségére. Arra emlékezett vissza, mikor először találkoztak.

Kyungsoo egy parkban ült, hátát egy fának vetve. Arcán könnyek nyoma látszott. Mellette a földön egy félig üres alkoholos üveg, szájából egy szál cigaretta fityegett. Kris nem állta meg, hogy oda ne menjen hozzá. Szemeiből olyan szomorúság sütött, ami egyszerűen odavonzotta őt.

A magasabb letelepedett a fa másik oldalára, felnézvén az égre. Sötét fellegek gyülekeztek, és egy-egy széllökés is előre jelezte már a vihart. Levelek hullottak le a fáról, egyenesen a fiú ölébe, aki csak hagyta, hadd hulljanak. Nézte a lengő füvet, a hajladozó virágokat és bokrokat, és nézte volna a törzs ellentétes oldalán ülőt is, ha nem fizikai képtelenség.

Olyan békés volt minden: legalábbis, ő annak érezte. A vihar előtti csend – az összeomlás előtt álló világ, a cigarettafüst, az alkoholszag, összekeveredtek benne. Nem tudta, mit kéne éreznie; leginkább üres volt. Nem volt oka, hogy szomorú legyen, de arra sem, hogy boldog. Csak rendben volt. De az nem volt rendben, hogy csak rendben volt.

Kiégett.

- Kérsz? – szólalt meg egy kellemes hang.

- Igen – válaszolta, noha nem dohányzott és nem is ivott. Ahogy oldalra nézett, egy kecses kéz tartotta felé az örök nikotin-forrást. – Köszi – vette el, és szippantott egyet.

Nehezére esett nem köhögni. Nem beszéltek többet: nem akarta megtörni a csendet. Az elborult égbolt alatt létező pattanásig feszült világot mennydörgés rázta meg. Kris mosolygott; nagyon szerette a viharokat.

- Nem szeretem az esőt – jött a fa túloldaláról.

- Én igen.

- Jó neked – nevetett keserűen Kyungsoo. – Régebben én is szerettem. Aztán mindig megbetegedtem tőle.

Kris nem állta meg, hogy ne kuncogjon fel.

- Tudom, szánalmas. Iszol?

- Nem. És nem szánalmas, inkább aranyos – válaszolt elmélázva a magas, észre sem véve, hogy mit mond.

- És mi szél hozott erre? – érkezett a következő kérdés, miután a fiú meghúzta az üveget.

- Nem tudom.

- Jó neked.

Újabb csend telepedett rájuk. Ezúttal villám és esőcseppek is érkeztek a mennydörgéssel. Ők pedig ültek csak ott tovább, áztak, együtt. Kris elnyomta a csikket.

- Azt hittem, nem szereted az esőt.

- Most igen. Jól esik. Elmos mindent.

- És jó az illata.

- Igen, jó az illata – hagyta rá nevetve Kyungsoo.

- És a hangja is.

- Érdekes fickó vagy.

És tovább ültek a zuhogó esőben, egy-egy szót váltva. Kris még mindig nem tudta, hogy mit kéne éreznie, de legalább egy dolog változott: már nem volt reménytelenül üres.

---

- Tudod, néha olyan vagy, mint az a szobanövény – mondta szokott tónusán párja.

- Igen?

- Nem csinálsz semmit, csak létezel. Tudod, eleinte gyakran nem tudtalak hová tenni – nosztalgiázott az alacsonyabb, miközben kiengedett egy füstfelhőt szív alakú ajkai közül. Az ablakon könyökölt épp ki. – Emlékszel még, mit mondtál, mikor először találkoztunk? Hogy az esőnek jó illata van.

- És te azt válaszoltad, hogy tényleg jó – sandított fel könyvéből Kris.

- Mert tényleg jó.

Kisebb csend telepedett rájuk. Kyungsoo elszívta az utolsó slukkot is, aztán becsukta az ablakot. Halk, gyors lépésekkel indult a konyha felé: hasa is hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne ennie valamit. A magasabb utána ment, és várakozón ült le a konyhaasztalhoz.

- Van itthon alma és banán. Vagy esetleg kérhetsz banánt és almát – nézett körbe az alacsonyabb. – El kéne mennünk bevásárolni.

- El kéne – grimaszolt Kris.

- Tudom, nem szeretsz vásárolni – nevetett fel párja. – De éhen akkor se halhatunk.

- Nem, az tényleg nem lenne jó. De végső esetben ehetnénk fogkrémet, nem?

- Komolyan, honnan jönnek ezek az ötleteid? – kacagott csilingelőn Kyungsoo. – Amilyen arrogánsnak tűnsz néha, olyan ütődött tudsz ám lenni. Azt hiszem, mégsem vagy olyan, mint egy szobanövény.

- Akkor milyen vagyok? – kérdezte csillogó szemekkel, érdeklődve az ütődöttnek titulált fiatalember.

- Nem tudom – rántotta meg vállát – csak olyan te.

- Te is olyan te vagy – mosolygott barátjára.

- Tudom – nyújtotta felé a banánt, amit a másik fintorogva, de elvett. – Ha elmennénk vásárolni, ehetnénk mást is!

- Ez is tökéletesen megfelel!

- Nem húzhatod ám az örökkévalóságig. Jobb minél előbb túlesni rajta.

- De mindig olyan zsúfolt, és olyan sok ember van ott!

- Ugye tudod, hogy mehetünk egy közértbe is, és nem kell minden egyes alkalommal a bevásárlóközpontokba járnunk?

- Akkor eddig miért mentünk mindig oda?

- Mert annyira elodáztad, hogy már annyi minden kellett, hogy egyszerűbb volt, mint ötven különböző kisboltból összevadászni a termékeket. Vagy pedig nem kísértél el, mikor mondtam, hogy vásárolni indulok – pillantott enyhén megrovóan szemben ülőre. - De azt hiszem, itt az idő fürdeni. Jössz?

Kyungsoo felállt, kidobta az alma maradékát a kukába. Apró csókot lehelt párja ajkaira, aztán elindult az említett helyiség felé. Kris csapkodó szívvel hajította ki a banánhéjat a szemétbe.

---

Másodszorra a könyvtárban találkoztak. Kris először jött ide, Kyungsoo pedig itt kapott ideiglenesen állást. A magas fiú karjaiból szinte kiestek az értékes olvasmányok, annyit harácsolt össze a polcok között mászkálva.

- Remélem, tudod, hogy egyszerre maximum nyolcat vihetsz – húzta fel szemeit az alkalmazott a kupac láttán.

A magasabb arca megnyúlt, szemei elkerekedtek, a kétségbeesés ült ki vonásaira.

- Tényleg?

- Tényleg.

- Biztos?

- Teljesen. De ha visszahoztad őket, vihetsz másik nyolcat – próbálta nyugtatni a megdermedt kétméternyi hústornyot.

- És nem lehetne, hogy most többet viszek és az egyik részét később hozom vissza? És akkor olyan lenne, mintha nem is egyszerre vettem volna ki őket.

- Sajnálom, nem lehet – nevette el magát Kyungsoo. – Ez a szabályzat. Most először jársz könyvtárban? – telepedett kíváncsi tekintet arcára.

- Nem, de ez az első, hogy tag is vagyok. Eddig mindig csak másokat kísértem. Amíg vissza nem jövök, ne add ki őket másoknak, rendben?

- Rendben – tisztelgett bohókásan az alacsonyabb.

Fejét csóválva nézett a távozó alak után, akinek táskájában ott lapult nyolc könyv.

Már előre mosolygott, mikor két hét múlva meglátta visszatérni a magas alakot.

- Te aztán gyorsan olvasol! – jegyezte meg Kyungsoo, miközben átvette a visszahozott olvasmányokat.

- Mások is mondták már – kanyarított egy rövid, aranyos mosolyt ajkaira. – Szeretek olvasni.

- Azt észrevettem.

- Érdekesek: mindig megpróbálok rájönni, hogy én hogy éreznék, ha egy-egy szereplő helyében lennék.

- És menni szokott?

- Nem igazán. Ezt inkább meghagyom az íróknak – vakargatta zavartan, elvörösödve tarkóját a fiú. – De ugye eltetted a többit nekem?

- Felírtam, hogy miket hoztál ide a múltkor; a polcokon megtalálod őket – nyújtott át egy cetlit Kyungsoo mosolyogva.

- Szép a mosolyod – mondta ki Kris az első dolgot, ami az eszébe jutott.

---

Halkan szuszogtak egymás mellett. A narancssárga függöny behúzva lógott, a légkondi nem járt. A sarokban a szobanövény létezett. Az íróasztalon könyvek kupaca hevert, legtöbbjük kivégezve, pár még olvasásra várva. Odakint sápadt, fülledt éjszaka borult az utcák fölé, sápadtan ragyogtak a csillagok és a hold.

Kyungsoo kinyitotta szemeit. Kábán pislogott telefonjára, hogy mennyi lehet az idő; volt még pár órája aludni. Ránézett a mellette fekvőre; kisöpörte az arcába hulló szőke tincseket, és lágyan érintette ajkát a hűvös, sápadt homlokhoz.

- Aludj csak nyugodtan, te, óriás szobanövény – suttogta a mozdulatlan éjszakába.