Metronóm

Sziasztok!^^  Ma egy kissé talán elvontabb történetet hoztam nektek, de remélem tetszeni fog! :D Ez az első, hogy a Soshival írok, és szintén az első, hogy két lányról írok. Jó olvasást és szórakozást kívánok mindenkinek, véleményeiteket kérlek hagyjátok a történet alatt! 

Cím: Metronóm 
Szereplők: Tiffany, Taeyeon (Snsd)  
Műfaj: romantikus, agnst 
Figyelmeztetés: szereplő halála, lány x lány 
Megjegyzés: ---

Tiffany fáradtan feküdt a szobában. Szeme csak bámulta a fehér plafont, kifejezéstelenül, üresen. A távolba meredt, és ő talán látott valamit, ám mindenki más számára láthatatlan maradt víziója. Kis éjjeliszekrényén szőke hajú lány mosolygott le gyönyörűen egy fényképről, mellette fekete metronóm állt. Lüktetve vert minden másodpercet, fekete ingája kérlelhetetlenül lendült egyik irányból a másikba.

Tiffany fülében visszhangot csapott minden eltelt másodperc, szíve ütemre dobbant. Az idő zuhataga beborította, könyörtelenül verte vállait, eltömítette orrát-száját, homlokához tapasztotta elázott tincseit. S kegyetlenül nyomta lefelé, csak nyomta és nyomta, egészen addig, míg megfulladt. Belefulladt az időbe, a megállíthatatlanságba és áttörhetetlen szabályaiba. Az idő nem engedelmeskedik senkinek, csak hömpölyög tovább, magával sodorva mindenkit, ki útjába kerül.

A nő gondolatai közé beszivárgott a metronóm üteme, agytekervényei a monoton ritmusra mozdultak. Üres szobája gyengén visszhangzotta az ütéseket. Tiffany mellkasa süllyedt és emelkedett, lába takarójába csavarodott. Íriszei még mindig nem fókuszáltak, csak meredtek a levegőbe.

Kintről léptek hangzottak fel. Belerondítottak a metronóm egyenletességébe, ahogy hangosan, rendszertelenül felcsendültek. A talpak egymás után csapódtak a padlóhoz, összekeveredtek a másodpercek csattanásával, rettentő szimfóniává olvadtak. Tiffany gerincén végigszaladt a félelem.

Félve kúszott az ágy sarkába; ijedten kapkodott a takarója sarka felé, összegyűrte a lepedőt, s hátát a hideg tapétának vetette. Sebesen fejére húzta a nehéz anyagot, s összekuporodott, amilyen kicsire csak bírt – a levegőt hamar felmelegítették rendszertelen lélegzetvételei, és alig állta meg, hogy ki ne dugja arcát a levegőre. Szíve hangos dobogása elnyomott minden mást. A vér robogott vénáiban, a dobbanások mennydörgésnek hatottak, egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, a légcsövébe áramló levegő sikított foga között, szuszogása egy elefánt trombitálásával ért fel. Saját hangjai összecsaptak felette, és ő elmerült a zajorkánban.

Aztán csend lett.

Érezte, hogy szíve még mindig eszeveszett iramban húzódik össze, a lélegzetvétele még mindig egy tornádó erejével tombolt, de már nem hallotta őket. A lépések is eltűntek. Csak a metronóm jelezte szorgalmas tompa puffanásokkal továbbra is a másodpercek telését.

Tiffany körmei bőrébe vájtak, élesen ajkába harapott a hirtelen fájdalom miatt – a takaró alatti félhomály és hőség kezdte kikezdeni idegeit. De még nem szabad előbújnia. Újabb másodpercek zuhantak le tompán a fekete ingáról.

Nyílt az ajtó.

A nő teste megmerevedett, minden igyekezetével próbált belesimulni a falba, eltűnni a takaróban, mintha ott se lenne, mintha csak nem is feküdt volna az ágyon pár perce még ábrándozva. Most léteznie se szabad, nemhogy álmodoznia.

Könnyed lépések vágtak át üres szobáján egészen az éjjeliszekrényéig. Hallotta, ahogy valamit odébb tolnak, majd letesznek. Tudta, hogy a kupacot nézi, be akar látni az anyag alá, meg akarja őt nézni. Visszafojtotta lélegzetét. Aztán az alak távozott. Az ajtót halkan húzta be maga után. Tiffany még várt egy kicsit rejtekhelyén, amíg ismét nem hallott mást a metronómon kívül. Ekkor óvatosan előbújt, és körbenézett.

Egyedül volt, és szobájában sem történt semmi változás. Éjjeliszekrényén egy egyszerű, dísztelen fémtálca pihent, rajta két fehér pirulával és egy pohár vízzel. Gyorsan értük kapott, és egymás után lenyelte mindkettőt. Keserű íz áradt szét szájában, de nem érdekelte; most már minden rendben lesz. Ma nem jön el érte, már nem. Biztonságban van.

Szemet szúrt neki valami éjjeliszekrényén; a tálca sarkával kicsit odébb tolták a lányt ábrázoló képet. A metronómnak is odébb kellett kúsznia, hogy a hozott dolgok elférjenek, most a szekrény szélén egyensúlyozott a leesés és fennmaradás között. Tiffany a képért nyúlt. A fekete, szögletes keret engedékenyen simult kezébe.

A lány haja egészen mellkasáig leért, gyengéd, alig észrevehető hullámokba rendeződve. Barna, kötött kardigánt viselt, alatta virágos ruhát. Ékszerek nem voltak rajta, de nem is volt rá szüksége; arcán ülő meleg mosolya beragyogta az egész fotót, kicsit még magát Tiffanyt is, ahogy szeretetteljesen végigsimított a lány arcán.

Magához ölelte a tárgyat, és visszahuppant ágyára. Arcán boldog vigyor játszott, ahogy elrejtette ölelésében a fotót, bizonyára még lábait is meglóbálta volna, ha nem érnek le a földre. Elfeledve előbbi riadalmát, visszamászott a sarokba, és kényelmesen elfészkelődött. Takarójával bebugyolálta lábait, míg hátát a kemény falnak vetette. A fehér tapéta már ismerősen fogadta.

Révetegen bámulta a fekete keretbe foglalt kincset, az egyetlen kincsét; óvatosan húzta végig ujját a törékeny alakon, mintha bármelyik pillanatban elmosódhatna, eltűnhetne. Szinte érezte, ahogy a lány is ráhelyezi tenyerét az arcára, és elvezeti ujjbegyét arcélén, egészén szájáig. A puha érintésre gyomrából kellemes morgás tört fel, és ő elégedetten behunyta szemét; még többet akart. Többet a lányból, többet az érintéseiből, többet a belőle áradó békességből és a kettejüket körüllengő boldogságból.

Kívánsága teljesült.

Mikor ismét kinyitotta szemét, már nem a szobában volt; egy erdőben találta magát. Testét puha, zöld köntös takarta. Lába alatt vastag avarréteg húzódott, körülötte a lombhullató fák vígan nyújtóztatták zöld leveleiket a nap felé. Az aranyszín fény átszivárgott az ágak koszorúja között, és megtört sugarakban hatolt be az erdő csendjébe. Mintha méz csepegett volna az égből – Tiffany szerette a napot, és szerette az erdőt is. Az erdő gyönyörű volt, és ő a szépség keresésével töltötte életét – itt megtalálta.

A fák teljesen körbevették, egy alig látható ösvényen haladt. Könnyű bőrcipőjébe bújtatott bal lába folyamatosan váltotta a jobbat, s a jobb a balt, ahogy maga alá gyűrte az utat. Mögötte, ahol a fák ritkulni kezdtek, kedves tisztás vigyorgott fel a bársonyosan kék égre, rajta takaros faház kacsintgatott, és kacskaringós patak öltötte ki nyelvét. A fű beleborzongott a gyenge szellő érintésébe.

A következő kanyarral eltűnt az apró rét, de a nő tudta, merre kell visszatérnie. Karján fonott kosár himbálózott. Mindig körbejárt, hátha talál valami szépet, gyönyörűt az erdőben. Lehullott faleveleket, virágokat, termést – akármit. Lelkét betöltötte a finom csend és puha érintetlenség. Valahol elméje hátuljában mintha folyamatos dobbanásokat hallott volna, de ezek olyan gyengék voltak, hogy szinte észre sem vette őket.

Ha még menne egy keveset, kiérne a város főutcájára; régebben ő is városban élt, de megelégelte az embereket, ezért elköltözött, és a mezőn álló fakuckóban talált magának menedéket – de ez már sok éve volt, és azóta a menedékből lakhely, a lakhelyből pedig otthon vált. Sokba került, de beköttette a villanyt, elvégre egy hűtőre, tűzhelyre, meg világításra még neki is szüksége lehet. És nem hiányzott neki a pörgés, vagy a civilizáció. Ha szüksége volt valamire – leginkább élelmiszerre -, könnyűszerrel be tudott gyalogolni a városba, és vásárolni magának. Megszerette az elszigetelt életét.

Fütyörészve bandukolt tovább az ösvényen, s füttyszavára madarak feleltek; a lágy csicsergés kényeztette lelkét. Mókus szaladt át előtte, fekete szemeit ráemelve. Az apró élőlény megjelenése széles mosolyt csalt Tiffany arcára. A kis állat mintha a fejében szóló ütemre ciccegett volna, de figyelmen kívül hagyta – a mókus szemgyönyörködtető bundája jobban lekötötte.

Miután majdnem elesett egy gyökérben, rájött, hogy nem árthat meg neki, ha ábrándozás közben a talajt is figyeli, de azért jókedve megmaradt. Végigcsörgedezett ereiben, megbizsergette még a körme hegyét is. Szemei keskennyé rándultak, ahogy kinevette saját bohóságát.

Dúdolgatva folytatta útját. Talpa alatt ropogott a sok év alatt megszáradt avar; kissé úgy érezte, mintha az erdő emlékein sétálna – a megbarnult levelek megannyi őszt, telet, tavaszt, s nyárt őriztek -, mintha csak az időn magán állna. Csontjai tompa sajgással feleltek elméletére; legbelső porcikája is érezte a gondolat nagyságát és lehetetlenségét. Örökké az idő fog uralkodni felette, s nem fordítva.

Ideáinak csomóit egy közelről felhangzó sikoltás bogozta ki. Tiffany elfelejtett minden filozofikus gondolatfoszlányt, melyek agyában ültek ünnepséget, és a hang irányába fordult. Nem hangzott fel több sikoly, de nő biztos volt, hogy nem képzelődött. Gyanakodva elindult.

Zöld köntösét felfogta, hogy ne súrolja végig a lehullott faleveleket, és igyekezett olyan halkan járni, ahogy csak bírt. Nem kellett sokat mennie, hamarosan észrevett valami nem az erdőbe illőt – a szőke haj és a narancssárga kabát több méterről kirikítottak a környezet békésségéből és szemet szúrtak. Tiffany lehajolt, és félrehajtotta pár ágát egy bokornak.

A lány egy fa gyökerei között ült, felhúzott lábát átkarolva térdén pihentette fejét. Szemei csuka voltak, szempillái megcsókolták selymes bőrét. Csupasz lábát friss sebek borították és válla rázkódott – bizonyára sírt. Tiffany nagy levegőt vett, kifújta azt, és elindult felé.

Óvatosan megállt a lány mellett, és várta, hogy észrevegye őt, de a szőke számára nem létezett külvilág, így hát óvatosan megérintette a reszkető vállakat. A síró meglepettséggel és rémülettel vegyesen kiáltott fel, ahogy felkapta arcát. Íriszeik összekapcsolódtak, és Tiffany úgy érezte, a különös idegen félkör alakú, könnyes szemei belevájnak, kikaparják összes titkát lelkéből, lehatolnak egészen legtisztább lényegéig, és pillanatok alatt megfejtik, ki is ő. Megszakította a szemkontaktust.

- Ki vagy te? – A szőke lány kissé még remegő, de selymes és tiszta hangja olyannyira letaglózta az előtte állót, hogy meg sem bírt szólalni. – Valami erdei tündér? Vagy démon? Mit akarsz tőlem? – kapta maga elé kezeit. Narancssárga kabátja felcsúszott, és pár cikkcakkos szélű vágás sejlett elő a porcelánfehér bőrön.

Tiffany felé nyújtotta kezét, és felsegítette a földről. Gyengéden tartotta az idegen kézfejét, igyekezett érintésével megnyugtatni őt, azt üzenni felé; nem foglak bántani. Miután a lány nem zárkózott el az üzenet elől, vezetni kezdte, egy pillanatra sem engedve el. A mögötte lépkedő szaggatott lélegzetvételi lassacskán lenyugodtak, és felváltották őket a csodálat apró kiáltásai.

Mikor kiértek a tisztásra, és meglátta a házat, megtorpant. A fű és különböző virágok bokáig értek mindkettejüknek, a szél belekapott a nő köntösébe, és lába mögé sodorta az anyagot. Mosolyogva szemlélte, ahogy titokzatos vendége elámul – a napfényben meglátszottak arcán könnyeinek nyomai, haját lesöpörte a szél, nyakán simán feszült finom bőre és az árnyékos erdővel maga mögött olyan érzetet keltett, mintha ide született volna. Gyönyörű volt.

Tiffany tovább vezette. A rönkház hívogatóan várt kettejükre, körülötte takaros kerttel. Egyik oldalról zöldségek táncoltak körbe, míg mindenhonnan máshonnan virágok környékezték meg – de a fadeszkák ellenálltak a csábításnak, és masszívan tartották a falakat, nem ugrottak ki a föld kincseihez mulatozni. Az egyszintes ház a maga nemében még nagynak is számított.

Kéménye vidáman, sas szemekkel vigyázta közeledtüket. Lépéseik lüktettek, mint a puffanások Tiffany fejében.

Szeme elé tette kezét, hogy eltakarja a nap elől. A rózsák között ültek, Taeyeon épp mosolygott. Rá. A szőke lány vigyora fényesebben ragyogott a világ minden kincsénél. Rózsaszín, virághímzéses köntös volt rajta, Tiffanytól kapta kölcsön még legelőször, azóta pedig már annyit volt itt, hogy sajátjának érezhette.

Szeretetteljesen figyelte a nőt, miközben beszélt. Sok idő és munka kellett hozzá, hogy megnyíljon, de valahogy mégis sikerült. Elmesélte, hogy elszökött otthonról, és tanácstalanságában az erdőbe futott. Nem bírta már elviselni szülei folyamatos veszekedéseit, édesanyja önmarcangolását és vallomásait, melyeket nem Taeyeon füleinek szánt, mégis oda folytak le, átszivárogva a dobhártyán körülölelve még a kalapácscsontot is, örökké beleégve emlékezetébe.

Édesapja sok évvel ezelőtt félrelépett, de mégis együtt maradtak, hogy a lánynak ne kelljen apa nélkül felnőni. Azt kívánta, bár ne tették volna így. A férfi két család között élt, de egyikhez se tartozott igazán, nem volt otthona. Az anyja pedig végre talált magának valakit, a szétválás gondolata ott lebegett a levegőben minden egyes pillanatban, csak ki kellett volna nyúlni, és megfogni – és a tragikus komédia percek alatt az utolsó felvonáshoz ért volna.

De akadt egy probléma; a sors közbeszólt, és a megmentő szerepében tetszelgő férfiról kiderült, hogy maga is családos ember, és hiába mondta, hogy a szerelmet választja a családja helyett – ez nem az ő döntése volt.

Hanem Taeyeoné.

Anyja minden nap bejött hozzá, és megkérdezte, mit gondol. Taeyeon számára nyilvánvalóvá vált, hogy madzagon rángatja szülőjét, bármit mondjon, az be fog következni. Ítéljen akár életet, akár halált. És ő halált ítélt, nem volt elég mersze, hogy ledobja az életére húzott maszkot; és elvette az utolsó reményét a boldogságra két embernek. A saját anyjának. Azóta a két jövő, a boldog remények és gondolatok, mind-mind ott pihent a lány szívében, mélyen leláncolva, nehézzé téve mellkasát és minden egyes lélegzetvételét; és a súly egy pillanatra sem tűnt el. De nem volt rá képes. Nem tudott új életet kezdeni.

Ezért inkább vállalta, hogy mindig könnybe lábadjon szeme, ha édesanyjára néz, és azzal a tudattal élje életét, hogy elvette a boldog, nem magányos jövő ígéretét a személytől, akit a legjobban szeretett.

- És amikor a csuklómba hasított a fájdalom, és kibuggyant a vérem, és mindenem üvöltött, hogy fáj, és hagyjam abba – szemei megnedvesedtek, miközben mesélt -, akkor végre éreztem, hogy a mellkasom kicsit könnyebb lesz, és hogy végre máshol fáj, hogy kívül fáj. És nem belül.

Könnyei megállíthatatlanul kezdtek ömleni. Tiffany átölelte, magához húzta, csitítgatta, elrejtette őt a világ elől. És közben nem törődött hevesen verő szívével, csak a patakzó könnycseppekkel, amik egymás után görögtek le a szép arcon.

- Nem akartam sírni – szipogta Taeyeon. – Tényleg nem akartam, nem is gondoltam volna, hogy sírni fogok.

Az egyik rózsa szirmát kezdte tépkedni, miközben tovább beszélt. Már nem tért vissza családjára, inkább hétköznapi dolgokról és az iskoláról csacsogott. Tiffany meleg szívvel hallgatta, a csilingelő hang kiverte fejéből a másodpercenkénti monoton ütemet, miközben a kecses ujjak és a bársonyos szirom találkozását figyelte. Aztán Taeyeont nézte. Az arcát, csillogó szemeit, mozgó ajkát. Nem jutott el hozzá, hogy mit mond a lány, csupán a mozgás, a gyönyör, az ujjak gyors emelkedése, az egyre több darabra szakadó virágszirom, a szemek örvénylő csillogása, a hajszálak gyenge lengedezése, és az ajkak. A táguló, szűkülő, kerekedő vagy keskenyedő ajkak. Elméjében megerősödtek a puffanások, újra és újra, minden másodpercben egy.

Feladta.

Gyors mozdulattal hajolt Taeyeon irányába. Puhán tapasztotta ajkait a lányéra, ujjaival összefogta az új sziromért nyúlókat, és másik kezével megtámaszkodott a másik oldalon. Egyszerűen rányomta száját a másikra, nem mozgatta, nem tett semmit, csak élvezte a közelséget, a finom illatot, a lágy érintést. Hogy ott vannak, hogy a világ összeszűkül kettejükre, és minden gyönyör és szenvedély beléjük költözik, hogy tagadhatatlanul vonzódnak egymáshoz.

Hátradöntötte partnerét. Ahogy rózsaágyán feküdt, Taeyeon leírta az összes szépséget, megjelenített minden megjeleníthetetlent, minden művészet összefutott benne, és Tiffany érezte a kapcsolatot. Elméjébe tódult minden apró érintésük, beszélgetésük, találkozásuk, és többé már nem Tiffany volt; már az emlékek, minden közös perc volt, és egy picit talán még Taeyeon is ő volt. A művészi vonzalom, a gyönyörűség, átjárta a lelkét, ajkán csüngött, elhomályosította látását. Most nem Tiffany volt; most a kettejük közötti kötelék volt.

A szőke lány haja szétterült, búsan bólogató rózsafejek lógtak le, és simogatták testét. Szemében visszatükröződött mindaz, ami a nőben is lejátszódott. Csókjukkal beteljesült a szépség.

Taeyeon feljajdult, a tüskék már annyira szúrták, hogy nem bírta elviselni; Tiffany felsegítette, derekánál megtartotta, hogy nehogy visszadőljön, majd megcirógatta arcát. Puhán követte az könnyek nyomait, végül megállapodott az állnál; kissé megemelte és félredöntötte a fejét. A rózsaszín köntösbe bújtatott karok ernyedten lógtak, s csak akkor feszültek meg, amikor ajkuk ismét találkozott.

Taeyeonból halk sóhajjal szökött ki a levegő.

 Az ősz színesre lehelte a fák leveleit, megérlelte a terméseiket és elvette a nappalok hosszát, hogy az éjjelnek ajándékozza. Tiffany türelmetlenül sétálgatott háza előtt. Kezében fekete tárgyat tartott – fényképezőgép. Taeyeonnak vette, Taeyeonért vette. Csakhogy a lány még nem érkezett meg, pedig a nap már lemenőben volt, narancssárga fényét elszívta a földről.

Tiffany a rózsákat simogatta. Érintésére a bimbók szétváltak, és a szirmok a földre hullottak; a legtöbb már elszáradt, de akadt pár, amik kihúzták eddig. A nő nem szerette az őszt. Nem szerette, hogy a virágok eltűnnek, ahogy azt sem, hogy az éjszakák ennyire hosszúak. Az ősz a világkerekség két legfontosabb dolgának halálát hozta magával; a gyönyörét és az időét. De ez az ősz más, mert most már van valakije, valaki, akinél gyönyörűbb nem létezik. És ez a valaki még nem érkezett meg, holott azt ígérte, mindenképpen jön. Tiffany aggódott.

Markába szedte a földre hullott szirmokat, aztán rájuk fújt. A szél is segített neki – a szirmok elrepültek a levegőben, magukkal víve a szenvedélyes nyár boldog emlékeit. Tekintetével követte a kacskaringózó, szálló virágdarabokat, és akkor meglátta őt. Végre megjött! Vigyorogva szaladt felé, gondosan fogva a fényképezőt.

Taeyeon összehúzta magán kötött felsőjét, míg másik kezével virágos ruháját igyekezett lefogni, hogy ne lebegjen annyira a szélben. Ahogy meglátta a felé rohanót, kihúzta magát, és akaratlanul is boldogságot varázsolt rózsaszín ajkaira. Valami kattant és villant, szikrákat szórt szemébe. Mikor kitisztult látása, egy fényképezőgép lencséje szemezett vele állhatatosan.

A lányon átsöpört az öröm – mióta kérlelte már kedvesét, hogy készítsenek képeket! És a nő most elment, és hozott egy valódi kamerát! Taeyeon görbe mosolyra húzta száját, ám ajkai még tovább szaladtak, nem álltak meg, ahogy ő kívánta. Vicsorrá váltak, elkeseredett, szomorú vicsorrá és a gát áttört; zokogva vetette magát Tiffany karjába.

Ő kissé megtántorodott a hirtelen súlytól, de szíve jobban belesajdult, mint teste. Simogatta a dús, szőke hajat, a keskeny vállakat, letörölte a könnyeket.

- Taeyeon, maradj itt éjszakára! – suttogta a puha tincsekbe, és egy bólintást kapott válaszul.

Így bevezette társát a házába. Két szobából állt az egész helyiség. Egy apró fürdő elkülönítve, és minden más egybe. Tiffany az ágyhoz kísérte a zokogót, majd elővett egy feketére lakkozott metronómot. Bár maga nem értett a zenéhez, a kis eszköz hangja mindig megnyugtatta, remélte, a lánynál is beválik. Beállította, hogy másodpercenként verje az ütemet.

- Készítek neked egy teát. Addig figyelj jól a hangokra, hátha megnyugszol tőlük – simogatta meg arcát.

A monoton ritmus betöltötte a házat. Még a forró teából felcsapó, sistergő gőz sem tudta elnyomni. Megegyezett a nő fejében pattogó taktussal. Tiffany egy tálcára tette a két csésze italt, de amint megfordult, az alvó Taeyeont látta maga előtt. A lány arca kisimult, könnyei felszáradtak, mozdulatlanul pihent. Még sosem volt ilyen békés és szép.

Tiffany azt akarta, hogy az idők végezetéig ilyen maradjon – gondtalan. Gondtalan, fütyült az időre és a gyönyörre is, egyszerre uralta mindkettőt, és a nő azt akarta, hogy ez örökké így maradjon. Talán ha csinál egy képet…

A gép kijelzőjéről sugárzott mosolya, de nem volt olyan leírhatatlan, mint alvás közben. És Tiffany rájött, hogy egy kép nem tartja meg őt ilyennek, csupán segít majd az emlékezésben; pár másodpercre talán megőrzi, de az nagyon messze van az örökkétől.

És a nő egyre inkább érezte, hogy ő az örökkére vágyik. Letette a tálcát egy szekrényre, és felkutatott egy párnát. Elhatározta, hogy megmenti Taeyeont. Megmenti, örökre megmenti, eléri, hogy ilyen gyönyörű és gondtalan maradjon az idők végéig. És akkor majd nem bánthatja többé senki, és sírnia sem kell többé.

Mielőtt meggondolhatta volna magát, belenyomta a párnát a lány arcába. Ő felébredt szendergéséből és rémületében rángatózni kezdett. Körmeivel belevájt a párnát szorító kezekbe, eltompult sikoly szállt ki torkából, rugdalózott, menekülni próbált. Lelökte kapálózó kezével a metronómot, mely kettétört, amint a földre ért.

Aztán elernyedt. Izmai megdermedtek, mellkasa nem emelkedett, szuszogása elhalt. A kezek szabaddá tették Taeyeon arcát. A lány szétnyílt szájjal, kitágult szemekkel meredt a semmibe. Gyönyörű volt. És időtlen.

Csönd volt. A metronóm sem jelezte a másodperceket, Tiffany is visszatartotta lélegzetét, ahogy művét szemlélte. Nem mozdult semmi. Megállt a világ, és az idő megdermedt egy pillanatra.

Aztán Tiffany kezébe szúrás nyilallt, és az idő újra mozgásba lendült. Vér serdült ott, ahol Taeyeon megkarmolta. Fájt. De megérte a fájdalmat. Megsimogatta kedvesét, és lágyan, ajkával zárta össze a szétnyílt ajkakat.

- Most már nem kell tartanod semmitől. Megmentettelek a világtól, megmentettelek mindentől, örökre. Már senki sem bánthat. Nem fogsz többé sírni.

A fül mögé tűrte a szőke tincseket, és apró csókot hintett a még meleg homlokra.

A férfi gondolatai elkalandoztak, ahogy az előtte haladó nővért szemlélte. Lépteik kopogtak a folyosón, de következő céljuk már nem volt messze. Azon mélázott, hogy az ajtó mögött rejtőző páciensének valóban itt-e a hely, az elmegyógyintézetben vagy inkább börtönbe kellett volna küldeni.

Nem maradt ideje tovább elmélkedni, ugyanis elérték a fehér ajtót.

A szobában csak egy ágy állt az egyik fal mellett, és egy kis éjjeliszekrény. A szekrényen fekete metronóm verte a másodperceket, de közel állt a zuhanáshoz. A sarokban, az ágyon összekuporodva egy nő ült. Fekete haja vállára lógott, frufruja valamennyire eltakarta szemét. Egy fényképet ölelt magához görcsösen, láthatóan saját világában járt.

- Doktor úr, a gyógyszer hatása miatt ilyen – tájékoztatta a nővér. –, Ha holnap vissza szándékozik jönni érte, hogy folytassák a terápiát, akkor holnap már nem adjuk be neki.

Az orvos bólintott, és tovább nézte a fehér ruhába öltöztetett nőt. A takaró lába körül hevert, a plafont bámulta. A férfi közelebb araszolt, hátha megérti, mit suttog páciense, kinek ajkai folyamatosan mozogtak.

Tiffany mosolygott motyogás közben.

- Megmentettem őt, ugye? Ugye? – kérdezte a világtól. – Sikerült megmentenem, igaz?

 Könnyek csordultak ki szeméből.