Fenyőillat

Cím: Fenyőillat

Szereplők: Park Jimin, Jung Hoseok (BTS)

Műfaj: slice of life

Figyelmeztetés: fiúxfiú, nagy korkülönbség 
Hosszúság: 884 szó

A tejben megpuffadva úszott a müzli. Jimin unottan lökdöste őket odébb kanalával. Arcát konokul a sötétbarna, tükörfényesre pucolt falapra szegezte, egy nanoszekundumra sem pislogva fel szemhéja alól az előtte reggeliző férfire. Bal keze ölében pihent, ujjaival idegesen babrált hosszú, fehér pulcsijának szegélyével. A sarokban álló fenyő illata kitöltötte a pattanásig feszült csendet.

- Most dühös vagy rám, igaz? – kérdezte Hoseok nagyot sóhajtva. – Jimin, ezen már kismilliószor átrágtuk magunkat! Nekem dolgoznom kell, neked meg haza kell menned.

A fiú csak hallgatott tovább, mintha nem is hozzá beszéltek volna.

-Jimin, ne csináld ezt, kérlek! – A kanál hangosan koppant, ahogy a sima felülethez ért. Még mindig nem érkezett válasz. – Jó, akkor csináld! Hallgass, legyél rám megsértődve az utolsó napon, amit együtt tölthetünk az idén. Nem fogok neked könyörögni.

Hoseok zaklatottan állt fel az asztaltól, erőteljesen ellökve székét; a bútor lábai csikorogva csúsztak a laminált parkettán, fehér csíkot hagyva maguk után. A fiú lassan szájához emelte az evőeszközt; a pépessé ázott müzli útközben lecsúszott róla, csak a tejet szürcsölte hangos baljóssággal. Továbbra sem nézett fel.

Párja pár pillanatig még legeltette rajta szemét, reménykedve, hogy kap bármiféle jelzést a fiatalabbtól, de csalódottan kellett konstatálnia, hogy az ilyesmire nem hajlandó. Végtére: a semmi is valami.

Kedveszegetten húzta be maga után az ajtót, ahogy átlépte szobájuk küszöbét. Ha nem kéne elválniuk, szinte biztosan a kanapén aludna ma, és még ki tudja hány éjszakán át. Megdörzsölte homlokát, miközben az ágyra huppant. A matrac puhán süppedt be alatta, a zöld-fehér kockás ágytakaró meggyűrődött. Karnyújtásnyira tőle, nagy fotelen hevertek kikészítve ruhái.

- Nem is értem, hogy gondoltam ezt. Hogy hihettem el akár egy percre is, hogy ez működni fog köztünk – motyogta magának, miközben felküzdötte hosszúszárú fekete pamutzokniját. – Hiszen ő alig múlt húsz, és még egyetemista! Én meg…

Csak megrázta fejét, aztán nekiállt felráncigálni magára nadrágját, miután alulról felfelé gondosan begombolt minden egyes gombot makulátlan fehér ingjén. Ezután ellenőrizte, hogy az anyag sehol sem kandikál-e ki a fekete bőröv mögött. Csíkos nyakkendőjét átdobta vállán; odakint volt tükör, ami előtt gondosan helyre tudott billenteni minden egyes kis bakit.

Ahogy kilépett, szemei önkéntelenül is Jimin után kutattak. A fiú a mosogató előtt állt, mélabúsan, elgondolkozva eresztve a vizet a müzlis tányérjába, ujjait rajta feledve a csapon. Hoseok kelletlenül somolygott; ha arcán nem is látszott, szíve mindig őszinte mosolyra fanyarodott, valahányszor szembe találta magát ezzel az éretlen, durcás, gyakorta szemtelen emberi lénnyel. Végül valahogy rávette magát, hogy hátat fordítson a házában tartózkodó jelenségnek, és a tükör elé lépjen, hogy végre megkösse nyakkendőjét.

Ismét megdörzsölte homlokát. Az utolsó napon nem akart veszekedni.

- Vén vagy – jelentette ki magának, miközben nyakáig húzta a csíkos ruhadarabra kötött csomót.

- Az vagy –helyeselt egy hang a háta mögött.

Nem tehetett róla, szíve hevesen kezdett dobogni mellkasában, ahogy a két vékony, fehér pulcsis kar átfogta derekát hátulról, és egy borzos fej fészkelte át magát hónalja alatt. A szőke, puffadt arcú, villogó szemű huszonéves, és a ráncosodni kezdő, hideg, harmincas évei végén járó üzletember nézték egymást, és nézték magukat a tükörben.

Határozottan nem mutattak jól a másik mellett. Azt még csak fel tudták volna idézni, hogy hogyan kerültek össze, de hogy hogyan maradtak együtt, azt már nem. Az egyiknek törődő feleség és pár csíntalan gyerek kellett volna, hogy derekába kapaszkodjon, a másiknak egy friss, üde, lázadó lány – csakhogy mégis ők álltak ott, bámulva maguk elé. Egyikük sem tudta, mit kéne mondania.

- Biztos muszáj elmenned? – törte meg végül Jimin a csendet.

- Igen. Ez egy nagyon fontos megbeszélés lesz. A külföldi ügyfeleket sosem szabad félvállról venni.

- De akkor is! Miért nem tudnak ők idejönni? Miért pont most? Karácsony van! – nyafogott a fiatalabb. Hoseok majdnem rávágta, hogy ha majd idősebb lesz, megérti, a szavak azonban ráfagytak torkára.

- Tudod te azt jól – lehelte halkan, puhán. Rájött; észrevette, hogy a fiú igenis érti, csak éppen tudomásul venni nem akarja. Csak egy fancsali grimaszt kapott válaszul.

- Én nem megyek haza.

- Jimin! Ezen már nagyon sokszor átrágtuk magunkat – fordult végre szembe Hoseok párjával. Két kezével megragadta az előtte álló vállát. Egy pillanatra mindketten azt hitték, erősen, agresszívan megrázza majd a törékeny testet, ám végül csak hagyta meleg, súlyos tenyerét lecsúszni a puha kézfejig. – Vissza kell menned. Nem maradhatsz örökké így, már megmondtam.

- Én is megmondtam. Vagy veled megyek hozzájuk, vagy sehogy. Ők vagy te: ők adták az ultimátumot – felelte makacs elszántsággal a fiatalabb. Hangja nem remegett, egy pillanatra sem. A férfi megszorította a töpszli ujjakat. A szorításba rejtette üzenetét: Köszönöm. És Jimin végigsimított hüvelykujjával az öregedő bőrön, mondván: Nagyon szívesen.

- Ha jobban belegondolok, átszervezhetem a találkozót másik napra.

- Tényleg? – ragyogott fel a szőke tekintete.

- De ha visszavonják emiatt a szerződést, az a te lelkeden fog száradni – rázta meg játékosan ujját a felnőtt.

- Vállalom a kockázatot!

- Esküszöm, te fogsz csődbe vinni, Park Jimin! – nevetett fel keserédesen Hoseok.

- Jó. Akkor legalább nem fog mindenki azon csámcsogni, hogy biztosan a pénzed miatt vagyok veled! – toppantott Jimin dühösen.

- Hidd el, találnának mást, amit kritizálhatnak.

- Tudom – suttogta a fiú halkan. Felmosolygott párjára. Ő visszamosolygott. – Akkor itthon maradsz?

Hoseok ölelő karjai szorosan zárultak Jimin köré. Állát óvatosan az alacsonyabb fejére ejtette, akinek lehelete mellkasának csapódott. Az üzletember szemei előtt megannyi gondolat, emlék, arc suhant keresztül életének minden eddigi villanásából, miközben ölelésében ott pulzált az a meleg, az az igazán élő valami. És most csak számított igazán.

- Itthon.

Szobanövény

Sziasztok! Ez a történet egy versenyre készült, ahol az volt a feladat, hogy egy ránk jellemző érzéssel írjunk.^^ Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen fogadok. :3

Cím: Szobanövény

Szereplők: Kris, Kyungsoo

Műfaj: slice of life

Szavak száma: 1520

Érzés: melankólia

A légkondicionáló halkan búgott, a függöny ernyedten csüngött az ablak előtt. Átlátszó-narancssárga szövete szűrte a felkelő nap fényét. Kris nekitámasztotta csupasz hátát az ágy sötétbarna támlájának, tekintetét a plafonra szegezte: gondolkozott.

Nem nagyon tudta, mit kéne most éreznie. Semmi oka nem volt, hogy szomorú legyen; volt mellette valaki, dolgozott, barátai körülvették, családja mindig nagy mosollyal üdvözölte otthon, mégis - valahogy szomorkás volt. Ez a boldog-szomorúság átkísérte mindennapjain, ott bujkált mosolyaiban, szavaiban, sütött arcának vonásaiból, mikor elbambult.

Mellette nyakig betakarózva alacsony, rövid fekete hajú fiú feküdt. Szív alakú ajkai között halkan szökött ki és be a levegő; pár napja megfázott, és a náthája miatt teljesen eldugult az orra. A magasabb nem értette, párja hogyan tudott megbetegedni nyár közepén – szinte hallotta felcsendülni a jól megszokott hangot, ahogy a légkondit hibáztatja mindenért. De tényleg mindenért.

Kris elmosolyodott. Szerette a mellette alvót.

---

A sarokban szobanövény állt, Kris azt öntözte. A kicsi, otthonos szobában égett a villany, az ablaknak esőcseppek verődtek. A magas fiú elvigyorodott: az ég odakint öntözte a világot, ő pedig idebent. Tetszett neki ez az elképzelés. Szerette az ilyen időjárást: a mesterséges, citromsárga fényben úszó szobából nézvén a szürke ég alatt rohanó valóság ilyenkor épp olyan melankolikusnak tűnt, mint ő maga. Örült.

Halk nyikorgással tárult fel az ajtó. A küszöbön egy zokniig ázott, hóna alatt kincsként dédelgetett könyveket szorító Kyungsoo állt – szemmel láthatóan, ő annyira nem értékelte az időjárást, mint párja.

- Hoztam neked mit olvasni – ejtette le az egyik sarokban álló barna íróasztalra terhét a fiú. – Szerintem elég vizet kapott már – sandított a túláztatott növényre.

- Igazad lehet – vakarta meg tarkóját zavartan a magasabb. – Miket hoztál?

- Amiket kértél.

- Tényleg? – lelkesedett kisfiú módjára.

- Persze – bólintott Kyungsoo. – Tudod, amekkora bamba zsiráf vagy, nem hinné el az ember, hogy úgy tudsz lelkesedni pár könyvért, mint egy óvodás a kakaós csiga közepéért – nevette el magát szeretetteljesen.

A kis szoba ablakán versenyt folytak egymással az esőcseppek. A helyiségben egy vékony, szőke hajú, magas alak ült íróasztalánál, mohón lapozva újra és újra könyveiben, felette pedig egy alacsony, kissé tömzsi alak őrködött, egyszer-egyszer puszit nyomva a sápadt arcra.

---

Kyungsoo békésen aludt, mikor Kris elment otthonról. Ideje dolgozni mennie; hamarosan indul a busza, nem lenne jó, ha lekésné. Csendesen húzta be maga után a háló ajtaját, egy utolsó pillantást vetve párja arcára. Szíve megdobbant.

A tömegközlekedés csodáján ülve elbambult – ma is esett az eső, az ő nagy örömére, és mindenki más keserűségére. Arra emlékezett vissza, mikor először találkoztak.

Kyungsoo egy parkban ült, hátát egy fának vetve. Arcán könnyek nyoma látszott. Mellette a földön egy félig üres alkoholos üveg, szájából egy szál cigaretta fityegett. Kris nem állta meg, hogy oda ne menjen hozzá. Szemeiből olyan szomorúság sütött, ami egyszerűen odavonzotta őt.

A magasabb letelepedett a fa másik oldalára, felnézvén az égre. Sötét fellegek gyülekeztek, és egy-egy széllökés is előre jelezte már a vihart. Levelek hullottak le a fáról, egyenesen a fiú ölébe, aki csak hagyta, hadd hulljanak. Nézte a lengő füvet, a hajladozó virágokat és bokrokat, és nézte volna a törzs ellentétes oldalán ülőt is, ha nem fizikai képtelenség.

Olyan békés volt minden: legalábbis, ő annak érezte. A vihar előtti csend – az összeomlás előtt álló világ, a cigarettafüst, az alkoholszag, összekeveredtek benne. Nem tudta, mit kéne éreznie; leginkább üres volt. Nem volt oka, hogy szomorú legyen, de arra sem, hogy boldog. Csak rendben volt. De az nem volt rendben, hogy csak rendben volt.

Kiégett.

- Kérsz? – szólalt meg egy kellemes hang.

- Igen – válaszolta, noha nem dohányzott és nem is ivott. Ahogy oldalra nézett, egy kecses kéz tartotta felé az örök nikotin-forrást. – Köszi – vette el, és szippantott egyet.

Nehezére esett nem köhögni. Nem beszéltek többet: nem akarta megtörni a csendet. Az elborult égbolt alatt létező pattanásig feszült világot mennydörgés rázta meg. Kris mosolygott; nagyon szerette a viharokat.

- Nem szeretem az esőt – jött a fa túloldaláról.

- Én igen.

- Jó neked – nevetett keserűen Kyungsoo. – Régebben én is szerettem. Aztán mindig megbetegedtem tőle.

Kris nem állta meg, hogy ne kuncogjon fel.

- Tudom, szánalmas. Iszol?

- Nem. És nem szánalmas, inkább aranyos – válaszolt elmélázva a magas, észre sem véve, hogy mit mond.

- És mi szél hozott erre? – érkezett a következő kérdés, miután a fiú meghúzta az üveget.

- Nem tudom.

- Jó neked.

Újabb csend telepedett rájuk. Ezúttal villám és esőcseppek is érkeztek a mennydörgéssel. Ők pedig ültek csak ott tovább, áztak, együtt. Kris elnyomta a csikket.

- Azt hittem, nem szereted az esőt.

- Most igen. Jól esik. Elmos mindent.

- És jó az illata.

- Igen, jó az illata – hagyta rá nevetve Kyungsoo.

- És a hangja is.

- Érdekes fickó vagy.

És tovább ültek a zuhogó esőben, egy-egy szót váltva. Kris még mindig nem tudta, hogy mit kéne éreznie, de legalább egy dolog változott: már nem volt reménytelenül üres.

---

- Tudod, néha olyan vagy, mint az a szobanövény – mondta szokott tónusán párja.

- Igen?

- Nem csinálsz semmit, csak létezel. Tudod, eleinte gyakran nem tudtalak hová tenni – nosztalgiázott az alacsonyabb, miközben kiengedett egy füstfelhőt szív alakú ajkai közül. Az ablakon könyökölt épp ki. – Emlékszel még, mit mondtál, mikor először találkoztunk? Hogy az esőnek jó illata van.

- És te azt válaszoltad, hogy tényleg jó – sandított fel könyvéből Kris.

- Mert tényleg jó.

Kisebb csend telepedett rájuk. Kyungsoo elszívta az utolsó slukkot is, aztán becsukta az ablakot. Halk, gyors lépésekkel indult a konyha felé: hasa is hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne ennie valamit. A magasabb utána ment, és várakozón ült le a konyhaasztalhoz.

- Van itthon alma és banán. Vagy esetleg kérhetsz banánt és almát – nézett körbe az alacsonyabb. – El kéne mennünk bevásárolni.

- El kéne – grimaszolt Kris.

- Tudom, nem szeretsz vásárolni – nevetett fel párja. – De éhen akkor se halhatunk.

- Nem, az tényleg nem lenne jó. De végső esetben ehetnénk fogkrémet, nem?

- Komolyan, honnan jönnek ezek az ötleteid? – kacagott csilingelőn Kyungsoo. – Amilyen arrogánsnak tűnsz néha, olyan ütődött tudsz ám lenni. Azt hiszem, mégsem vagy olyan, mint egy szobanövény.

- Akkor milyen vagyok? – kérdezte csillogó szemekkel, érdeklődve az ütődöttnek titulált fiatalember.

- Nem tudom – rántotta meg vállát – csak olyan te.

- Te is olyan te vagy – mosolygott barátjára.

- Tudom – nyújtotta felé a banánt, amit a másik fintorogva, de elvett. – Ha elmennénk vásárolni, ehetnénk mást is!

- Ez is tökéletesen megfelel!

- Nem húzhatod ám az örökkévalóságig. Jobb minél előbb túlesni rajta.

- De mindig olyan zsúfolt, és olyan sok ember van ott!

- Ugye tudod, hogy mehetünk egy közértbe is, és nem kell minden egyes alkalommal a bevásárlóközpontokba járnunk?

- Akkor eddig miért mentünk mindig oda?

- Mert annyira elodáztad, hogy már annyi minden kellett, hogy egyszerűbb volt, mint ötven különböző kisboltból összevadászni a termékeket. Vagy pedig nem kísértél el, mikor mondtam, hogy vásárolni indulok – pillantott enyhén megrovóan szemben ülőre. - De azt hiszem, itt az idő fürdeni. Jössz?

Kyungsoo felállt, kidobta az alma maradékát a kukába. Apró csókot lehelt párja ajkaira, aztán elindult az említett helyiség felé. Kris csapkodó szívvel hajította ki a banánhéjat a szemétbe.

---

Másodszorra a könyvtárban találkoztak. Kris először jött ide, Kyungsoo pedig itt kapott ideiglenesen állást. A magas fiú karjaiból szinte kiestek az értékes olvasmányok, annyit harácsolt össze a polcok között mászkálva.

- Remélem, tudod, hogy egyszerre maximum nyolcat vihetsz – húzta fel szemeit az alkalmazott a kupac láttán.

A magasabb arca megnyúlt, szemei elkerekedtek, a kétségbeesés ült ki vonásaira.

- Tényleg?

- Tényleg.

- Biztos?

- Teljesen. De ha visszahoztad őket, vihetsz másik nyolcat – próbálta nyugtatni a megdermedt kétméternyi hústornyot.

- És nem lehetne, hogy most többet viszek és az egyik részét később hozom vissza? És akkor olyan lenne, mintha nem is egyszerre vettem volna ki őket.

- Sajnálom, nem lehet – nevette el magát Kyungsoo. – Ez a szabályzat. Most először jársz könyvtárban? – telepedett kíváncsi tekintet arcára.

- Nem, de ez az első, hogy tag is vagyok. Eddig mindig csak másokat kísértem. Amíg vissza nem jövök, ne add ki őket másoknak, rendben?

- Rendben – tisztelgett bohókásan az alacsonyabb.

Fejét csóválva nézett a távozó alak után, akinek táskájában ott lapult nyolc könyv.

Már előre mosolygott, mikor két hét múlva meglátta visszatérni a magas alakot.

- Te aztán gyorsan olvasol! – jegyezte meg Kyungsoo, miközben átvette a visszahozott olvasmányokat.

- Mások is mondták már – kanyarított egy rövid, aranyos mosolyt ajkaira. – Szeretek olvasni.

- Azt észrevettem.

- Érdekesek: mindig megpróbálok rájönni, hogy én hogy éreznék, ha egy-egy szereplő helyében lennék.

- És menni szokott?

- Nem igazán. Ezt inkább meghagyom az íróknak – vakargatta zavartan, elvörösödve tarkóját a fiú. – De ugye eltetted a többit nekem?

- Felírtam, hogy miket hoztál ide a múltkor; a polcokon megtalálod őket – nyújtott át egy cetlit Kyungsoo mosolyogva.

- Szép a mosolyod – mondta ki Kris az első dolgot, ami az eszébe jutott.

---

Halkan szuszogtak egymás mellett. A narancssárga függöny behúzva lógott, a légkondi nem járt. A sarokban a szobanövény létezett. Az íróasztalon könyvek kupaca hevert, legtöbbjük kivégezve, pár még olvasásra várva. Odakint sápadt, fülledt éjszaka borult az utcák fölé, sápadtan ragyogtak a csillagok és a hold.

Kyungsoo kinyitotta szemeit. Kábán pislogott telefonjára, hogy mennyi lehet az idő; volt még pár órája aludni. Ránézett a mellette fekvőre; kisöpörte az arcába hulló szőke tincseket, és lágyan érintette ajkát a hűvös, sápadt homlokhoz.

- Aludj csak nyugodtan, te, óriás szobanövény – suttogta a mozdulatlan éjszakába. 

Napról napra

Cím: Napról napra

Szereplők: Kris, Kyungsoo

Műfaj: drabble |100 szó|

- Kyungsoo-ya! Csak lélegezzünk tovább napról napra – fúrja arcát párja nyakhajlatába Kris. – Óráról órára, éljünk túl ebben a világban. Maradjunk ugyanilyenek, létezzünk együtt percről percre. Szeressük egymást másodpercről másodpercre – szorít ölelésén, és csak öleli, öleli, öleli az apró, törékeny testet másodpercről másodpercre, percről percre, óráról órára, napról napra.

És ő csak hagyja.

Kyungsoo nem szól rá: elfogadja. Simogatja hátát, haját, arcát ennek a nagy, két méteres kisgyereknek, ennek az érzelmileg egy kanál só szintjén vergődő felnőtt embernek. Nem válaszol, hallgatása elmond mindent, még többet is, mint amit hangjával tudna kifejezni, és ez így jó. Mert így élnek ők, napról napra.

Görbe és Egyenes

Sziasztok! Hoztam nektek két egypercest, az egyik a Görbe, másik az Egyenes címet viseli. Remélem tetszeni fog, jó olvasást kívánok. c: 

 #1

Görbe 
| 344 szó | vígjáték | E/3 |

[Kim Namjoon x Jeon Jungkook]

Namjoon könnyűszerrel kiszúrta barátját egy árnyékos fa alatti padnál ülni: Seokjin épp rózsaszín pulcsijában békésen ebédjét eszegette rózsaszín dobozából, amit a világ minden kincséért sem hagyott volna otthon. Hiába heccelték miatta folyton, nem mondott le róla, sőt: beszerzett valahonnan (feltehetően rendeltette valakivel az internetről, vagy maga rendelte, de ezt a verziót szinte senki se hitte el) egy rózsaszín-fehér mintás fullcapet és cipőiben is kicserélte a fűzőket. Az összesben.

A fiú becélozta hát a padot, előkaparva táskájából a még reggel a büfében szerzett péksütijét, és lehuppant barátjával szemben.

- Neked is szép délelőttöt, kedves Kim Namjoon – dünnyögte teli szájjal Seokjin. – Kérlek, most ejtsd meg távozásodat, és gyere vissza, ha megtanultál köszönni.

- Drága Kim Seokjin, légy oly kedves addig nem kioktatni az illemről, amíg nem tanulod meg, hogy teli szájjal beszélni gusztustalan. Amúgy figyelj, van ez az alsóbb éves fiú. Nem tudom a nevét, de aranyos, és hörcsögarca van, és folyton bénázok előtte.

- Namjoon, sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, de bármekkora géniusz is legyél, folyton, mindenki előtt bénázol – nyúlt át barátja az asztalon, hogy szánakozóan megpaskolja fejét, elbagatellizálva amúgy is roppant filozófiai mélységeket érintő beszélgetésüket.

- Ha a vizsgáidra is olyan lelkesen tanulnál, mint ahogy random embereket zsarolsz meg, hogy rózsaszín cuccokat rendeljenek neked, talán nem csak én lennék géniusz.

- Jól van, Mr.Hörcsögarcimádó, ha esetleg egy kicsivel több időt…

- Jin, Jin, Jin, nézd! Ő az! – jött hirtelen izgalomba Namjoon.

Asztaluk mellett egy csoport diák sétált el, köztük egy viszonylag magas, vékony, fiatal, fekete hajú fiúval. Szemeiből áradt a még gyermekies báj, füléből karikafülbevalók csüngtek, rózsaszín ajkai kissé szétnyíltak, fehér, enyhén egyenletlen fogai elővillantak.

- Namjoon, nem mondod komolyan! Ismerem a srácot, Jungkooknak hívják, és az apja lehetnél! Felejtsd el!

- Seokjin, ugyan már! Tudod, a szerelemben a kor csak egy szám…

- A börtön pedig csak egy hely – fejezte be a kettejük között oly gyakran elhangzó életbölcsességet a pink-mániákus.

- Na, Jin, ne dramatizáld túl! Inkább azt mondd meg, lehetséges, hogy ferde hajlamai legyenek? – kérdezte Namjoon beharapott ajkakkal. Seokjin elröhögte magát.

- Ferde, hát persze! Olyan egyenes, mint az EKG görbéje!

#2

Egyenes
| 343 szó | slight angst | E/1 |

[Kim Namjoon x Jeon Jungkook]

„- Olyan jó párost alkottok! Igazán párhuzamban vagytok ma este, Namjoon, Jungkook!”

Megmasszíroztam tarkómat, ahogyan eszembe jutottak a tegnap esti események. És tényleg: verhetetlen párost nyújtottunk Jungkookkal; hasonlóan gondolkoztunk, inspiráltuk és javítottuk egymást. Egyetértésben, a másik mondatait befejezve, a hiányos terveinket kiegészítve mi alkottuk a marketingosztály Avengers csapatát. Valóban egész párhuzamosak voltunk. Kompatibilisek. Passzolók. Talán ha merőlegesek, vagy görbék lettünk volna, máshogy alakul az este és a történetünk.

Úgy csillogtak a szemei. Öltönye a földön hevert, nyakkendőjét meglazította. Fehér-halványkék csíkos ingén nagy folt díszelgett, ujjai között ott villogott az újabb pohár alkohol. A céges vacsora valami érthetetlen módon ivós játékká fordult át: és még érthetetlenebb módon, folyton a legfiatalabb kollégának kellett magába önteni a folyadékot a többiek nagy mulatságára. Úgy tűnt, rögtön hányni fog.

Újabb kör, ismét Jungkook veszített: nagyot sóhajtva vettem el előle a poharat, és felhajtottam a tartalmát a többiek taps- és nevetésvihara között.

- Kikísérem a mosdóba – biccentettem fejemmel a lassan magatehetetlen állapotba kerülő társam felé, mire többen helyeslő-csalódott hangokat hallattak, legalábbis próbálkoztak (kevés józan tag ült az asztal körül).

Valaki csuklott egy hatalmasat – ezt engedélynek tekintettem, és Jungkookot felnyalábolva eltántorogtam a mosdóig. Finom parfümjét teljesen elnyomta az alkohol erős bűze, pedig szerettem az illatát. Arca leheletnyire volt tőlem, szempilláim szinte súrolták bőrömet, nyála kicsit ruhámra csorgott. Nem bántam.

Valahogy sikerült az egyik csap alá tornásznom, és hideg vizet locsolni arcára – reményeim szerint, ettől kicsit jobban lesz. Jungkook, egy kissé magához térvén elzárta a csapot, feltápászkodott, és a hideg csempének dőlt. Ledobta nyakkendőjét, kigombolta az első pár gombot, és úgy pihegett, a vízcseppek végigfolytak állán, haja csapzottan hullott homlokába. Szívem hevesen dörömbölt, ki akart szakadni mellkasomból. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, féltem volna, hogy még ő is meghallja.

- Köszi, hyung. Azt hiszem, kicsit megmentettél. Te vagy a hősöm! – mosolyodott el, szemei csillogtak, szívem vert, a fülem dübörgött. Oldalra biccentette fejét, nyakán megfeszült a bőr. Pár pillanatig így nézett engem, mint aki vár valamire. Visszanéztem. – Menjünk vissza a többiekhez!

- Menjünk – indultam el utána szomorkásan mosolyogva.

Hiszen ő meg én párhuzamosok vagyunk, mint az egyenesek. Együtt tartunk a végtelenségbe – mégis, sosem érünk egymáshoz.