The Spreading Sky - Prológus

A hajnal szürkesége ráborult az iskola épületére. Még csak páran lézengtek benn, nagyokat ásítva, zakójukat szorosra húzva magukon. Odakint csípős szél vágtázott, megtörve a büszke törzsű fákat; levelek zizegése töltötte be az üres teret. 

A lapos tetejű iskola nem volt kellemes látvány: nagy, kocka alak, fehér falak, ablakok, egy kis beton és egy park. Elég unalmassá vált, ha elég hosszú ideig járt ide valaki. Kívülről kerítés és egy vaskapu védte az illetéktelenektől - nem mintha a diákokon kívül bárki is szervezett bűnözés célpontjának nézte volna ki a helyet; a legtöbben csak elsétáltak mellette, figyelemre sem méltatva.

A kerítés előtt, fekete autó hajtott le az út szélére. Egy középkorú, jól szituált hölgy és egy alacsony fiú szállt ki belőle. A fiú és a nő vonásai sokban megegyeztek, láthatóan rokonok voltak. Mindketten határozott, rövid pillantásokkal mérték végig az iskolát, és azonnal véleményt alkottak róla. Csakhogy, míg a hölgy ezután egy gyors hívást intézett, hogy valaki - aki nem az a ferde szemű, mogorva kinézetű portás a kaputól nem messze egy kis bódéban - kijöjjön köszönteni őket, addig a fiú elidőzött az épület és az ég találkozásánál. Remélte, felmehet majd a tetőre.

A lapos tető betonból készült, a közepén egy fehér lépcsőházzal és két szellőzővel. Közvetlen a lépcsőház fala mellett két támla-, és korlát nélküli vörös padot vertek le és csavaroztak a szürke, kemény talajba. A padon egy magas fiú feküdt. Edzőcipős lábai lelógtak a végéről. Az iskola egyenruháját viselte; a sárga nadrág épp leért bokájáig, a kék zakót egészen a legfelső gombig összegombolta. Fekete nyakkendője nem messze tőle a földön hevert; nem szerette hordani. Fehér ingjének gallérját lehajtotta, szabadon hagyva hosszú, selymes bőrű nyakát. Fekete haja összevissza dőlt, de leginkább felfelé állt. Valamennyi maradt még benne a tegnapi zseléből, de a mai nap már nem került bele semmi. Vastag ajkai, arányos orra és már majdnem szimmetrikusan ülő szemei, kiugró állkapocscsontja karakteresen jóképűvé varázsolták ovális arcát. Mindkét fülében fülbevaló díszelgett, mint egy-egy fekete lyuk. Nyitott szemeivel felfelé bámult.

Az eget nézte, várta, hogy a szürke átforduljon a kékbe. A végtelenségig terjedő, ragyogó kékbe. Élvezte, ahogy hátizmai megnyúlnak a fekvéstől, ahogy a hideg széltől felállnak a szőrszálai testén. Szeretett itt lenni.

Az ég alatt, szabadon. 

Mosolyogva szívta be magába a friss levegőt, és hallgatta a lent elhúzó autókat és a kapu nyikorgását, ha újabb diák érkezett. Gondolkozott. Rengeteg dolgon; kutatta az élet értelmét, az idő körforgását, az űr létrejöttét és a történelem nagy kérdéseit. A saját világában járt, felszabadultan, örömtelien. Gyűlölte, hogy hamarosan be kell ülnie egy unalmas órára, szíve szerint minden pillanatban a tetőn feküdt volna elmélkedve.

Lehunyta szemeit. Mikor újra kinyitotta őket, már kékesszürke fogadta. Mosolygott. Kereste, és meg is találta azt a varázslatos szabadságot, melyet csak közvetlenül az ég alatt érezhetett. És minden egyes alkalommal feljött érte a tetőre.

Mert csak itt lehetett szabad.

A fiú megborzongott egy erősebb széllökésre; összébb húzta magán a zakóját, kissé meglökve a mellkasára tűzött névjegytáblát. 

A táblán fekete, határozott betűkkel a Koo Junhoe név állt.

xXx

Sziasztok! Huh, Ikon, és Junhoe, és azt hiszem, ennél többet nem is nagyon kell mondanom. Remélem jól szórakoztatok olvasás közben, véleményeket, megjegyzéseket nyugodtan hagyjátok alul kommentben! ^-^
Megjegyzés: Mivel Junhoe drága igazi nevét kismillió módon romanizálják a Junhwae-től kezdve a Junhee-n keresztül egészen a Junhui-ig, úgy döntöttem a Junhoe-t használom a történet folyamán, tekintve, hogy ez teljesen egységes. Remélem senkit nem zavar majd.~

Lusta Stephania

Sziasztok! A Lusta Stephania egy versenyre készült. A feladat az volt, hogy egy, az ókori Rómában játszódó, kalandos vígjátékot írjunk. Jó olvasást kívánok, remélem tetszeni fog, a véleményeiteket kérlek hagyjátok odalenn komment formájában!:) 

C Í M: Lusta Stephania

S Z E R E P L Ő K: Block B

F E L A D A T: „C”

M Ű F A J: kaland, vígjáték

S O R S Z Á M: 37

F I G Y E L M E Z T E T É S: ---

M EG J E G Y Z É S: A Stephania a Stefánia női név latin megfelelője

Időszámításunk előtt 753-ban megalapították Rómát, a várost, majd időszámításunk szerint 476-ban Róma, a birodalom elbukott, és kezdetét vette a középkor. Ez alatt a röpke ezerkétszáz év alatt Róma csak nőtt és nőtt, és még annál is tovább nőtt, erősödött, és felcseperedett.

Az apró Róma i. e. 753-ban megszületett. A hódító etruszkok hamar lecsaptak rá és a nép anyai gondoskodását kényszerből, de egy ideg még tűrte is. Idősödvén, ahogy egy egészséges csecsemő, megtette első lépéseit, s amint önálló lett, ezt a fölötte uralkodó etruszk király, Targuinius Superbus számára is nyilvánvalóvá tette –elűzte őt. Egy idő után a csecsemő is ellöki édesanyja mellét, nincs ezen mit csodálkozni, Róma is csupán ezt tette.

A köztársaság kora alatt aztán megszerezte első sérüléseit, önmagát bántva, patríciusok és plebejusok hosszú küzdelme által. Amint befejezte sebei nyalogatását, földjeinek gyarapításába kezdett, és csak gyarapított és gyarapított, míg végül egész Itáliát behabzsolta. Kortársával, a Pun Birodalommal többszöri összetűzésbe is keveredett – minden gyermekkel megesik, hogy ugyanazt a játékot szeretnék, és összekapnak érte. Végül a kicsi, illetve akkor már nem is olyan kicsi Róma szerezte meg a játékot. I. e. 200-ban már több provinciával is büszkélkedhetett.

Caesar és Augustus uralkodása alatt kezdtek kiütközni a tipikus kamaszodás jelei; igazán odafigyelt alakjára, a világért se fogyókúrázott volna, sőt! Még több területet kebelezett be – de elvégre nem lehet hibáztatni, hiszen akkortájt még más szelek fújtak, és a szépségideál is más volt. Majd a későbbi császárok jóvoltából Róma a pubertás elmaradhatatlan lelki hullámzását is átélhette, ahogy rossz, majd jó, majd megint rossz uralkodók váltották egymást, akik néha-néha megőrültek, lovat állítottak a szenátus élére, vagy súlyos égési sérülést okoztak Róma városnak.

Mint minden jó tinédzsernek, Rómának is voltak pattanásai. Míg a szárazföldön ütőképes hadsereggel rendelkezett, a tengeren nem jelentett akkora fenyegetést, ami a kalózok malmára hajtotta a vizet. A tengeri veszedelmek elszaporodtak, és mindenhol ártottak, ahol csak tudtak.

Róma ezeket a pattanásokat kezelte is a tizenévesek szakszerűségével; az eredmény nyilvánvaló. I. e. 101-ben kiadott egy törvényt, mellyel betiltotta a kalózkodást, és megtiltotta a kikötővárosoknak, hogy fogadják őket. De a pattanások vajon törődnek velük, hogy meg van nekik tiltva, hogy legyenek? A kilikiai kalózok pedig még magát Julius Caesart is elrabolták egyszer! Így Róma végül kénytelen-kelletlen, de egy profihoz fordult. I. e. 67-ben Cnaeus Pompeius Magnus megtisztította a Földközi-tengert; az elfogott kalózok többségét kivégezték.

Ezzel Róma megszabadult pattanásaitól.

***

A kocsmát a falakra rögzített fáklyák imbolygó fénye világította meg. A fából tákolt épületben bennrekedt a fülledt levegő a nap végére. Nyár lévén meleg volt, és az este a lehűlés ígéretével kecsegtetett.

Az ivóban férfiak rengetege zsúfolódott össze, fehér tógás rómaiaktól kezdve mindenféle különös szerzetig. Csoportosan foglaltak helyet a hosszú asztaloknál, vagy épp elvonultak ügyeiket rendezni egy-egy sötét sarokba, zugba, a kisebb asztalokhoz. Kiürült korsók csapódtak a falapokhoz, melyeket gyors kezek újratöltöttek édes aromájú borral. Az asztalok között ügyes szolgálólányok suhantak, el-elillanva a nyúlkáló ujjak elől, rá-rácsapva a részegek illetlen helyen tapogatózó kezeire.

Az egyik sarokban komoly tekintetű, barna hajú férfi szemlélte a helyiségben tartózkodókat. Vonásaival, elálló füleivel, öltözékével kirítt a rómaiak közül. Bőrnadrágot, bő fehér inget és csizmát, ruhájába bújtatva tőrt viselt – ám a legnagyobb különbség közte és a többiek között az volt, hogy még egyetlen csepp ital sem csúszott le torkán az este. Noha neki is akadt társasága egy arcát fekete sállal takargató, harcedzettnek kinéző, gyanús alak személyében, átható szemeivel a pár asztallal mellette ülőket figyelte.

Egyikük hasonlóan öltözött, mint ő. Csupán ing helyett hosszú, mintás köpenyt húzott, melyet egészen könyökéig feltűrt. Nemes járomcsontja és karakán arccsontjai markánssá tették őt, s ha valakiben mégse hagyott volna nyomot, elszánt macskaszemei mindenki emlékezetébe beleégették magukat. A kapitánya.

A férfi épp beletúrt amúgy is kócos szőke hajába, majd keményen az asztalra csapott. Az előtte ülő csuhás férfi láthatóan megrezzent. Gyorsan előkapott egy erszényt, ami gyanúsan sok helyen dudorodott – ez már láthatóan a kapitánynak is tetszett. Vigyorogva kezet nyújtott.

Az üzlet megkötése után pedig a köpenyes átült egy másik asztalhoz - tipikus dülöngélő járásával, mintha most is a vízen lenne -, szembe egy mandulaszemű, rövid barna hajú férfival.

MinHyuk nem figyelhette tovább a párost, ugyanis vendége krákogással hívta fel magára a figyelmet. Suttogva beszélt, majd markát nyújtotta. Hamarosan két ezüstérme cserélt gazdát, és a sálas egyén távozott, ő maga pedig csatlakozott a másik asztal társaságához.

A kapitány még mindig a rövid hajú férfit győzködte - YooKwont, a kormányosukat. Kevés nála jobb szakembert lehetett találni birodalom-szerte, azonban a lelkesedéssúlyos hiányában szenvedett – minden út után fel akart mondani, ez viszont megbénította volna az egész társaságot. A kapitány, no meg persze MinHyuk után YooKwon volt a legfontosabb.

Noha MinHyuk nem rendelkezett külön poszttal, mint mondjuk egy kormányos, vagy hajószakács, kedvelte magát első matróznak hívni. És minden joga meg is adatott erre, hiszen valóban értette dolgát, sőt, még kapitányként is helyt állt volna! Ami azt illeti, ezt bizonyítani is akarta. Legnagyobb céljai közé tartozott, hogy egyszer egy hajó kapitánya lesz, és vagyont szerez, hírhedtté válik, és talán még a birodalom határain túli világot is meghódítja – na, jó, talán a birodalommal is beéri, nem kell az egész világ.

És már egy hajót is kiszemelt magának, több évvel ezelőtt, a Lusta Stephaniát. Egy idős ember régi szerelméről kapta nevét. Generációk óta egy bizonyos kalózcsaládban öröklődött, ahogy maga a kalóz szakma is. A jelenlegi kapitány, JiHo azonban vesztesnek számított. A tengerészethez kiválóan értett, csupán a kalóz része nem ment neki – a lopkodás és öldöklés valahogy taszította, ahelyett, hogy vonzotta volna.

A Lusta Stephania pedig az egyik leggyorsabb, ha nem a leggyorsabb hajó volt az összes között. A szánni való JiHóval, megfelelő legénységgel és a legendás gyorsasággal nem csoda, hogy megtetszett a férfinak, és kivetette rá hálóját. Hiszen nincs más dolga, mint eltenni láb alól azt a félnótást, majd irányítása alá vonni a többieket – ami nem lesz nehéz, tekintve, hogy első matróz. Azonban hiába próbálkozott. Merényletei újra és újra kudarcba fulladtak. De milyen első matróz lenne, ha feladná?

Természetesen, utolsó matrózt is jelölt ki. Ez nem volt más, mint legújabb, egyben legfiatalabb és leghangosabb tagjuk, JiHoon. A hosszú szőke hajú, lóarcú férfi most is ott ült pár székkel odébb, és épp JiHo kapitányról áradozott pár másik társuknak. Kissé hosszú első fogai még inkább lószerűvé tették őt. MinHyukot hihetetlenül bosszantotta az utolsó matrózuk. A lóarcú fiú nem csupán, hogy szerette a kapitányukat, egyenesen istenítette őt, és folyton hangoskodott; nem bírt csöndben maradni, ha más nem, a lábával dobolt, vagy fura hangokat adott ki. Szó szerint az istenek áldották meg vele a legénységet.

- Kérlek, YooKwon! Csak még egy utolsó útra!

- Három alkalommal ezelőtt is ezt mondtad! – ellenkezett hevesen a kormányos.

-De most komolyan beszélek! Hatalmas üzletet kötöttem, Jupiterre mondom! – lelkenezett JiHo.

- Ezt is hallottam már…

- Akkor legalább igyál velem, még egyszer utoljára!

- Legutóbb is ezt kérted, aztán részegen felcipeltél a Lusta Stephaniára, és a nyílt vízen tértem magamhoz! Ezt többet nem teszed meg velem! – felelte határozottan YooKwon. – Én aztán nem megyek veled többet sehova! Semmi jövedelmem nincs ebből!

- De…

- Igen, tudom, már az üknagyapád is kalóz volt, de még milyen! A nagyapád pedig még magát Spartacust is visszautasította! Az apád meg akkora vagyont harácsolt össze, amekkorát csak bírt! Azonban, mind gyorsan meghaltak, fiatalon, és egyikük sem te vagy. Neked szinte már úgy kell könyörögnöd szökött rabszolgáknak, hogy elszöktethesd őket!

- Szóval pénzt akarsz? – csillant fel a kapitány szeme. Hangos csörgéssel vette elő dudorodó tarisznyát.

- Ezt – YooKwon hallhatóan levegőért kapkodott – hogy szerezted?

- Mondtam neked, hogy nagy üzletet kötöttem! Jupiterre, csodás üzlet! Egy patrícius fia azt akarja, hogy raboljuk el. Közelebbi dolgokat nem tudok, de nem kell mást tennünk, mint holnapután elhozni ebből a kocsmából, kihajózni vele, és váltságdíjat követelni. TaeIlnek hívják. Megmondtam a szolgájának, hogy holnap jöjjenek ide. és keressék a Lusta Stephania legénységét. Könnyebb nem is lehetne. De te is kellesz hozzá. Na, mit szólsz?

- Tehát azt mondod, hogy ez még csak az előleg? – hunyorított ravaszul a kormányos a tarisznyát. – Legyen, de tényleg ez az utolsó út!

JiHo felkacagott, aztán dolga végeztével felállt, és a kijárat felé indult. Ez jel volt mindenki számára, hogy ideje visszatérni hajójukra. MinHyuk gyorsan összeszedte magát, és a férfi után eredt.

Odakint a hűs szellő kellemesen simogatta bőrét. Zsebét pedig fájón égette a két ezüst hiánya.

***

JiHo szemét dörzsölgetve bújt elő a fedélzetre. Az ismerős gerendák, középen az árboc, oldalt a két csónak, és a lejáró – mind boldogsággal töltötte el. Még a ráncolt homlokú MinHyuknak is örült, bár úgy érezte, a férfi valamiért nem kedveli.

A matróz feszülten nézte hunyorgó kapitányát. Hamarosan… hamarosan. Már nem tart sokáig. JiHo integetett neki, ő pedig mímelt mosollyal visszaintett. Már nem kell sokat várnom. Tekintetével a kikötőt figyelte. Az egyik fa mögött mozdult valaki – ha nem tudta volna, hogy ott keresse, maga sem találta volna meg. Ezúttal tényleg valaki hozzáértőbe ütközött. Sunyin elvigyorodott.

Itt az idő.

Egy nyílvessző szelte át a levegőt, egyenesen a férfit véve célba. Egyre közelebb és közelebb ért, a szél süvített körülötte. MinHyuk gondolatban kezeit dörzsölgette. Hibátlan munka egy hibátlan tervhez. Ezúttal nem kerülheti el a végzetét, még ez a szerencsés patkány sem.

Viszlát, kapitány.

Aztán a nyíl keresztülvágta a semmit, és eltűnt a távolban.

JiHo a padlón feküdt, lábai összegabalyodtak egy másik alakéival. MinHyuk majdnem felkiáltott csalódottságában, mikor látta sértetlenül feltápászkodni a két embert. A kapitány kezet nyújtott a másiknak, miután felpattant, így az első matróz szemügyre vehette tervének romokba döntőjét.

Apró figura volt, kicsi arccal, szájjal, orral és szemekkel. Mindene pici volt – az igazat megvallva, MinHyuk úgy érezte, az okossága se haladja meg egyéb méreteit. Haja vörösen, göndör fürtökben lógott. A hajó szakácsa. És az egyetlen, aki rosszul lett a hajóutakon; állítása szerint nem bírt más életmódot elképzelni magának, és úgy gondolta, imád a tengeren lenni, gyomra azonban másféle elképzelésekkel rendelkezett, és a kicsi férfi gyakorta elhányta magát egy-egy rázósabb út során.

Nyomorult Kyung, hogy Cerberus rágcsálna meg! Ha nem jössz, most minden…

- Jupiterre, MinHyuk! Olyan dühös arcot vágsz! – szólította meg JiHo. – Nem tudod, merre lehet YooKwon és JaeHyo? Lenne számukra egy feladatom – dörzsölte meg állát a férfi.

-YooKwon épp áldozatot mutathat be valahol. Mindig ezt teszi.

- Igazad lehet, teljesen kiment a fejemből. Olyan fölösleges dolog, hiszen a végén a tájékozódást illetően úgyis minden rajta múlik. A zsákmányt illetően meg rajtam! De akkor YooKwont békén hagyom.

Ilyen kilátások mellett én is áldoznék ­– futott át az első matróz agyán a gondolat. Próbált már áldozattal és mágiával megszabadulni JiHótól, de a kapitány erősen varázslatállónak bizonyult. Az is eszébe jutott már, hogy magát a férfit ajánlja fel valamely istennek, de ezt sehogy sem sikerült kiviteleznie.

- És JaeHyo merre lehet?

- Biztos valami nővel van.

Ahn JaeHyo volt minden nő netovábbja. Nem dicsekedhetett jellegzetes arcvonásokkal, de az összkép valahogy tökéletesre sikeredett, és minden lánynak szerelmes gondolatai támadtak –legyen szó egy koldusról, vagy akár egy gazdag patrícius lányáról. JiHoont leszámítva ő került közéjük legutoljára (MinHyukot sokkal kevésbé zavarta az ő jelenléte, mint a legfiatalabbé), miután egyszer elrabolták.

Még a szárazon összetűzésbe keveredtek vele, és azt hazudta, gazdagcsaládból származik. Ezután nem kellett sok, hogy a kalózhajón kössön ki, kötéllel csuklója körül, szabadságát elvesztve. A váltságdíj - amiről annyit locsogott, hogy majd milyen magas lesz, hogy majd a legjobb arany lesz, hogy majd többé nem is kell fosztogatniuk – soha nem érkezett meg. Később kiderült, hogy a férfi nem több egy piti tolvajnál.

A nők nagy bánatára azonban a Lusta Stephania örökre fogságba ejtette szívét. Annyira megszerette a vizet, hogy nem akart elmenni, miután elengedték a váltságdíjra való felesleges várakozás után. És mivel tengerészként egész ügyesnek bizonyult, hagyták, hadd maradjon.

 - Persze, hiszen Ahn JaeHyóról van szó! – dörzsölte meg homlokát. – Kyung, gyere ide! Visszamehetsz egy kicsit a szárazföldre!

MinHyuk magában fortyogva figyelte a fütyörészve távolodó kapitányt és a mögötte hálásan lihegő Kyungot. Mikor tanulom már meg, hogy ne végeztessek munkát kocsmabeli gyanús alakokkal, vagy útszéli kuruzslókkal?

***

A kocsma napközben is bűzlött az italtól és az emberektől. Alacsony, pufók arcú fiú lépett be a helyiségbe. Fiatal lehetett, ám méltóságteljesen tartotta fejét. Szemeiből lenézés sütött. Az egyik szolgálólányhoz lépett, majd megköszörülte torkát.

- Elnézést hölgyem! Meg tudná nekem mondani, hogy merre találom Lusta Stephaniát? Azt mondták, őt keressem.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, valaki hátulról megkocogtatta vállát. Egy nagydarab, széles vállú nő állt mögötte. Férfias ruhát hordott, bőrnadrágot, inget, csizmát – tengerészviseletet. Egyedül hosszú, fekete haja árulta el, hogy nem férfi.

- Én vagyok Lusta Stephania. Mit akarsz tőlem?

A fiú nagyon is el bírta képzelni, hogy ez az alak kiérdemelte a Lusta becenevet.

- Én, TaeIl Cnaeus Lucus, Marius Crassius Lucus fia, a város kiemelkedő, gazdag patríciuscsaládjának sarja, megbíztalak titeket egy küldetéssel!

- Biztos nem TaeIlus vagy? Minden rómainak us-szal végződik a neve! – nevetett fel saját tréfáján ízléstelenül a nő. TaeIl arcán undor futott végig, ahogy megcsapta a mocskos lehelet.

- Nos, tehát, amint mondtam, feladattal jöttem. Mivel szeretett menyasszonyom súlyosan megsértett, szeretném, ha tapasztalná, milyen fájó a hiányom. Ezért azt akarom, raboljanak el! Most azonnal! És kérjék értem a lehető legmagasabb váltságdíjat! – parancsolta a fiú. – Legközelebb majd kétszer is meggondolja az a kis lotyó, hogy hozzáér-e a vadonatúj selyemtógámhoz koszos kézzel, vagy sem! – dünnyögte orra alatt.

- Biztosíthatom uram, a lehető legjobb helyre jött! – mosolygott rá csábosan Lusta Stephania. Sárga fogai kivillantak.

- Ajánlom is!

- Higgyen nekem, a lehető legélethűbb lesz az egész! Akár mehetünk is!

Lusta Stephanialomha mozgással elhagyta az ivót, nyomában az ifjú patríciussal.

***

JaeHyo fáradtan nyitogatta szemeit. A kunyhó ablakán beszűrődött a napfény és a kikötő reggeli zsivaja. Nagyot sóhajtva beletúrt hajába. Az apró szoba nem árulkodott luxus életről; csupán pár bútorral szolgált. A férfi ásítva bújt bele nadrágjába, ingjébe és csizmájába. A földön, a gyékényen - melyen ő is éjszakázott -, egy fekete hajú lány aludt. A matróz apró mosollyal és egy kellemes éjszaka emlékeivel hagyta el a helyiséget.

Alig lépett ki az utcára, a nap elvakította és a tömeg magával sodorta. Hunyorítva bolyongott, úszott az árral, mígnem egy ismerős arcot látott. Vigyorogva integetett Kyungnak.

- Feladatod van! – köszöntötte a szakács.

- Neked is jó reggelt! – ásított JaeHyo. – Mondd, mi lenne az?

- Ma találkoznod kéne egy patríciussal, és a Lusta Stephaniára hoznod őt. Szoros kapcsolatban áll a következő feladatunkkal.

- Értettem!

- Ha gondolod, elkísérlek!

- Nem kell, rendben leszek – hárított a matróz, mivel az ügyetlenségével a másik általában nehezebbé tette a dolgokat, nem pedig könnyebbé. – Csak mondd, hová kell mennem, és elintézem!

- JiHo kedvenc kocsmája a cél, ahol mindig intézi az üzleteit.

- Köszönöm Kyung. Viszlát!

JaeHyo kezeit tarkójára téve, fütyörészve baktatott a sok tógás, sürgő-forgó római között. A kikötő mindig is a város legforgalmasabb részei közé tartozott. Néha-néha lányok mosolyogtak rá, intettek nekik. Hajuk lágyan szállt utánuk, kebleik elő-elő villantak a fehér szövetből, ő pedig elégedetten intett vissza, párszor még oda is kacsintott.

Élvezetes sétáját egy kiáltás szakította meg.

-Ahn JaeHyo! Megállni!

JaeHyo ijedten fordult hátra. A szétnyíló emberek között egy csapat katona állt, élükön egy vérszomjasnak tűnő egyénnel. A piros selyem és a fénylő váll-lap kitűnt a nép közül. Legtöbben sisakot szorítottak hónuk alá, ám az élen álló férfi magán hagyta azt, előírásszerűen.

- Áh, parancsnok, régen találkoztunk! Hogy vagy mostanság?

Még ki sem mondta utolsó szavát, JaeHyo megpördült és futásnak eredt. Hallotta, ahogy mögötte a parancsnok üldözésére utasítja katonáit. Ők azonban nem ismerték olyan jól a terepet, így könnyen le lehetett rázni őket.

A parancsnokot nemrég helyezték át a keleti légióból, miután komoly sérülést szerzett egy harcban. Azóta is mániákusan a Lusta Stephania legénységét akarta kergetni, elkapni és letartóztatni. Főleg JaeHyót szúrta ki magának – tény, a férfi elég feltűnő jelenség volt, és tolvaj múltjából is maradt valami -, mert erkölcstelennek tartotta gyorsan változó szívét és ügyesen mozgó ujjait, melyek itt-ott örökre kölcsönvettek ezt-azt. Noha a római törvények tiltották a kalózkodást, nem sokan foglalkoztak vele, ez a kis mitugrász mégis komolyan vette, és életcéljává tűzte ki, hogy elkapja akármelyiküket. Hiába akadtak náluk veszélyesebb alakok, a katonák célpontjává ők váltak.

Alig pihegett, mikor benyitott a kocsmába. Érezte, hogy magára vonzza a bent tartózkodó nők szemét, páran talán még lélegezni is elfelejtettek. Kihúzva magát, férfias léptekkel a kocsmáros felé indult.

- Nem látott itt egy patríciusféle ficsúrt?

- Azt ugyan nem, uram! – válaszolt készségesen a kövérkés férfi. Megtörölte izzadságtól fényes homlokát.

- És senki nem járt itt, aki a Lusta Stephania felől kérdezősködött?

- Hadd gondolkozzak… - törölte meg ismét homlokát. – De, igen, volt itt egy fiú. Ha jobban belegondolok, mintha azt említette volna, hogy gazdag.

- Ő lesz az! – öklözött a levegőbe boldogan. – És most merre van ez a fiú?

- Elment egy nővel.

JaeHyo arca nyomban megfagyott. Egyetlen embert ismert, akinek női matróza akadt – ha pedig ismeretségről vagy nőkről esett szó, nem létezett nála nagyobb szakértő -, egy kalózt, aki rettegésben tartott több várost is. Öntelt, nagyképű, gyűlöletes ember.

Ez nem csupán azt jelentette, hogy elúszott a munka, hogy feltehetően meg kell menteniük a ficsúrt, hogy egy csomó probléma zúdult a nyakukba, nem, ez ennél több volt. Erkölcsi dolog. Megszegték a szövetségtörvényét.

A kalózok közössége többnyire harmonikusan élt együtt; ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy mind szövetségben álltak. Veszély esetén figyelmeztették egymást, segítették egymást, és nem lopták el egymás munkáit. Vagyis nem raboltak el gazdag patríciusokat, akik felkértek valaki mást, hogy rabolja el őket!

JaeHyo látta maga előtt a kapitány dühtől torzult arcát.

Kapkodva fölpattant, és a kijárat felé indult, ám az ajtó lendületesen kivágódott, és római katonák özönlöttek be rajta. Félkörben felálltak a férfi köré, fegyverüket készenlétben tartva, mikor a parancsnokuk somolyogva belépett, ezúttal levéve sisakját.

- Hát elkaptalak végre, Ahn JaeHyo.

- Igaza van parancsnok, elkapott, de ez most nem alkalmas! Sürgősen a kapitányhoz kell jutnom!

- Azt hiszed, elengednélek? Miután végre elkaptalak? – nevetett fel jóízűen a parancsnok.

- Megesküszöm neked, parancsnok, Jupiterre, Minervára, Venusra, a tegnapi lányra, magamra, akire csak akarod, hogy visszajövök, de most azonnal a kapitányhoz kell jutnom! – rimánkodott a matróz.

- Parancsnok, elengedjük? – kérdezte az egyik katona.

- Dehogy engedjük!

- De parancsnok, olyan kétségbeesetten néz! – vette védelmébe egy másik.

- Nézd parancsnok, az a helyzet, hogy elraboltak egy patríciust. A mi feladatunk lett volna, felkértek rá, teljesen legálisan, de valaki ellopta előlünk! Muszáj elmondanom a kapitánynak! Meg kell mentenünk!

Szavai hallatán a parancsnok arca elfehéredett. Az ő városában ilyen esett meg! Micsoda szégyen! A döntés gyorsan született meg benne.

- Valóban meg kell mentenünk! Vidd magaddal a katonáimat!

JaeHyo inkább nem is merte elképzelni, mit fog ehhez szólni a kapitány.

***

A csillagok tiszta ragyogását kezdte felváltani a hajnali szürkeség. MinHyukék látszólag céltalanul sodródtak, a kapitány a kormányosra, ő pedig az áramlatokra bízta magát – bízhatta is, hiszen ismerte őket, mint a tenyerét. A távolban hamarosan nagy test sejlett fel, kísértetiesen lógtak a leeresztett vitorlák. A hajó –a Lusta Stephania mellett inkább csak teknő - egyik oldalán gyertyák fénye mozgott; bizonyára őrszemek. Látszott, ki a kapitányuk, még az őrszemek helyét is öntelten, naivan jelölte ki. Egy valamire való stratéga nem egy pontra helyezte volna matrózait, hogy közösen mászkáljanak a ropogó hajódeszkákon, hanem a fedélzet különböző pontjaira küldte volna őket.

Közeledtek. Ellenfeleik még nem vették őket észre, noha MinHyuk tudta, ez pillanatnyi állapot. Amint megindul a támadás, az eddig szunnyadó teknő minden tagja a fedélzeten fog tolongani, rájuk várva. Ha valamilyen csoda folytán mégsem vennék őket észre, a csapóhidak hangját és a szokásos csatakiáltásokat biztosan meghallják majd. Mert akadtak olyanok, akik még ilyen komoly helyzetben sem tudták befogni – élükön a buzgómócsing JiHoonnal. Annak a fickónak lételeme a kiáltozás – gondolta MinHyuk bosszankodva -, komolyan, még a kapitánynál is bosszantóbb egy alak. Bezzeg a parancsnok katonái képesek csöndben lenni!

Már csak pár méter választotta el őket egymástól.

A Lusta Stephania legénysége megrohamozta az ellenséges hajót. A csapóhidak nagy puffanással érkeztek az idegen hajó korlátjára. Egy-kettő megcsúszott, és csak a tengerészek ügyességén múlt, hogy nem végezték a tengerben. Fojtott szitkozódások közepette ugyan, de sikerült mindent kézben tartani.

Elindult az első emberük.

A hajnal csendjét dühös kiáltás törte ketté. JiHoon nem kímélve a pallót, öles léptekkel, szinte átvetette magát az ellenfélhez. Addigra már az ottani élettelenség is felszakadt. Arcukat nehéz volt kivenni a tompa szürkeségben, de szinte biztosan bősz vigyor ült képükön. Könnyű prédának gondolták őket.

Adok én nektek könnyű prédát! MinHyuk ruganyos léptekkel, nyugodtan haladt át a csapóhídon. Alatta a tenger feketén hullámzott, kitátva örvény-száját, várva, hogy majd valamelyik szerencsétlen tengerész beleesik, ám ezúttal pórul járt; mindnyájan tapasztalt zsiványok módjára szökelltek, gondoskodva, hogy az alattuk kavargó víz-szörny ne reggelizhessen matrózt.

Az első matróz körbenézett az ellenséges fedélzeten. Még a padlóból és árbocokból is vérszomj, indulat és kapzsiság áradt. Kicsit sem hasonlított a Lusta Stephania kalózbecsületet és vidámságot sugárzó tatjára, kötélzetére és vitorláira.

MinHyukra egyszerre ketten támadtak. Könnyedén hárított, majd egyiküket sikeresen leütötte. Gyorsan elbánt a másikkal is, és új küzdőpartner után nézett.

Megjelentek a nap első sugarai. Az aranyos fény bevilágította a harcteret, a két legénység egészen összemosódott, összekeveredtek egymással. Páran sebesülten feküdtek a földön, vagy nekitámaszkodtak az árbocnak, esetleg egy-egy feszülő kötélbe kapaszkodtak. Holtak nem hevertek semerre.

Léptek dübörögtek felé jobbról, ám mire odafordulhatott volna, egy ököl sújtott le rá. Bordáiban szétterjedt a fájdalom, és feje nagyot koppant, ahogy kirúgták alóla lábát. Egy pillanatra elé tárult a színesedő ég, azonban a látványt hamar eltakarta egy torzonborz fej, visszataszító vicsorral. Érezte a férfi bűzös leheletét arcának csapódni, ahogy hideg fémet is húsába nyomódni.

Ennyi. Vége, most le fogják szúrni, és meghal, mielőtt megkaparinthatta volna a Lusta Stephaniát, vagy elérhetett volna bármit más céljaiból. Lehunyt szemmel várta a halált hozó szúrást, vagy vágást.

De nem történt semmi.

A rá nehezedő súly eltűnt, így kinyitotta szemeit. Fölötte JiHo állt, szélesen rámosolyogva. Tőle nem messze pedig a férfi feküdt, eszméletlenül. JiHo kezét nyújtotta neki.

- Jupiterre, MinHyuk! Megmentettem az életedet! Legközelebb légy óvatosabb! – dorgálta meg szelíd hangon.

- De… Miért? – kérdezte a férfi hitetlenkedéssel hangjában.

- Te is megtetted volna értem – kacsintott rá a kapitány, majd lobogó köpennyel belevetette magát a harc forgatagába.

MinHyuk zavarodottan vakargatta fejét, miután föltápászkodott. Miért segített rajta a férfi? Hiszen nagyon is tisztában van első matrózának áskálódásával, tisztában kell lennie vele, ennyire még ő sem lehet vak. De akkor mégis miért? Vagy tényleg nem vett észre semmit? Bárhogy próbálta, nem tudott rájönni a dologra. Az lehet az egyetlen lehetőség, hogy nem tud semmit. Felrémlett előtte JiHo arca, ahogy azt mondja neki, ez fordított helyzetben is így történt volna.

Nincs igazad kapitány. Nem tettem volna meg érted. MinHyuk bizonytalanságot érzett gondolatai között. Soha semmit sem kívánt jobban, minthogy a kapitány végre eltűnjön az útjából, melynek legbiztosabb módja, ha meghal… Most azonban kételkedett benne, hogy valóban kívánja a hajós vesztét.

Gondolataiból egy különösen magas hangú, ijedt sikoly rántotta ki. TaeIl volt az, nem messze tőle. Legalábbis a fölényes és lenéző tekintetből, arra következetett, hogy az undortól összeránduló testű fiú csakis a patrícius lehet. A káosz alatt megpróbálták kicsempészni; épp az egyik csónakba igyekeztek betuszkolni, mikor a fiú sikolya valahogy utat tört.

Az első matróz nyomban arra vette az irányt, de útját állták. Nem számolta a csapásokat, a sebeket, csak haladt előre. Tudta, hogy kapkodó vágásai nem okozhattak túl nagy sérüléseket; célja a minél hatékonyabb úttörés volt, nem az öldöklés. Már majdnem elérte őket, szinte súrolta a ladik peremét. A csónak nagy loccsanással ért a vízbe.

MinHyuk dühösen csapott a hajó korlátjára. Elkésett. Elszalasztotta az egyetlen lehetőséget, hogy megmenthesse TaeIlt.

De észrevett még valakit, aki megmentésre várt.

Tőle nem messze ketten viaskodott egymással. Egyikükben felismerte kapitányát. JiHo igencsak szorult helyzetbe került; a korlát tetején állva táncolt el az ütések elől, ellenfele védekezésre kényszerítette őt. A férfi egyre inkább a korlát pereme felé araszolt, sarka alatt már a tenger hullámzott. Egy utolsó, jól irányzott csapásra volt már szükség – és a csapás hamarosan meg is érkezett.

JiHo lezuhant.

Illetve majdnem lezuhant. Utolsó reményként még sikerült megkapaszkodnia. Úgy látszik, szerencséje most sem hagyta el, azonban a másik kalóz sem, aki módszeresen kezdte lefejteni az elfehéredő, kapaszkodó ujjakat. Ha most nem menti meg senki, a kapitány meghal. Csupán el kéne lökni a támadót, és felhúzni őt a biztos halálból. De ha nem jön senki, ez az idegesítő kis tengeri patkány örökre eltűnik.

MinHyuk elfordította fejét.

JiHo kétségbeesetten lógott. Fölötte egy férfi torzan vigyorgott, miközben szép lassan, egyenként emelte le ujjait. Hamarosan bele fog esni a tengerbe. Nincs menekvés. Megadóan lehunyta szemét, és önként elengedte a korlátot.

Várta a zuhanás érzését, várta a víz hideg szúrását, az örvények és hullámok erős lökéseit, azonban hiába várt, nem történt semmi. Még erősebben szorította össze szemeit, még inkább rákészült a halálra. Vagy lehet, hogy máris meghalt volna? Ilyen gyorsan, ilyen érzelemmentes mennének az ilyen dolgok? Tán Jupiter megsegítette, és könnyűvé tette számára?

Milyen lehet a túlvilág? Ő mindig szép helynek képzelte, Plutót pedig kedves istenségnek. Sokan persze azt mondták, hogy bolond, amiért ilyesmiben reménykedik, de azért továbbra is egy vendégszerető Plutót és békés túlvilági életet várt.

Félve kinyitotta szemeit, de még mindig a halandó világot látta. Az eget, a napot, a hajó testét, és alatta a vizet. Ilyen lenne a túlvilág? Talán túl sokat várt a könnyű halál után? Újra behunyta szemét, hátha ezúttal szebb hely tárul majd elé. Tévedett. Megint ugyanaz a kép fogadta. Csalódottan forgatta fejét, hátha meglát valamit – bármit, akár még egy őrjöngő istent vagy valami szörnyű, borzalmas dolgot is szívesen fogadott volna.

Ehelyett, mikor felfelé nézett, egy másik kezet látott meg az övére kulcsolódni, és egy összeszorított fogú JiHoont a korláton kihajolni. Hamarosan érezte, ahogy elkezdik felfelé húzni.

Hát mégis megmenekült.

- Jupiterre kapitány, ez közel volt! – törölte meg homlokát JiHoon, miután biztonságban visszasegítette JiHót a fedélzetre.

MinHyuk felvonta szemöldökét. Végül is, csak idő kérdése volt, hogy mikor kezdi el a beszédjét is másolni. Bezzeg, ha nem szólok neki, vagy nem tartom meg őket, már egyikük sem lenne! Mégis miért tettem, én szerencsétlen? Minek mentettem meg ezt a kettőt?

Pontosan tudta rá a választ. Valójában, ez sosem volt még csak kérdés sem.

- Viszont TaeIlt elvesztettük – állította le MinHyuk a kapitány és matróz szokásos nyáladzását, még mielőtt elkezdődhetett volna.

- Dehogy veszett el! Nézz csak körbe! – utasította JiHo.

Az első matróz pedig engedelmeskedett. A hajón mindenfelé legyőzött ellenség feküdt, páran pedig már a másik csónakot oldozták el, hogy üldözőbe vehessék a menekülőket. Még a víz is nekik kedvezett; az áramlatok inkább visszafelé sodorták őket.

Minden rendben. Sikeresen végrehajtották a küldetést.

***

A Lusta Stephania békésen ringatózott a vízen. Nem indul már többé útnak fosztogatás céljából. Miután megmentették az ifjú patríciust, ajánlatot kaptak a parancsnoktól. Ne legyenek többé kalózok, inkább szolgálják a birodalmat! Amilyen abszurd volt eleinte az elképzelés, annál ésszerűbb lett, miután átgondolták.

A hajózáshoz tényleg nagyszerűen értettek, a gonoszsághoz azonban kevésbé. Mindig is kilógtak kissé a kalózok közül; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a szövetség felrúgása velük szemben.

Noha még nem vették fel véglegesen a legénységbe, úgy kezelték.

MinHyuknak néha hiányzott, hogy az emberek féljék őt – most is tisztelték, azonban ez másféle tekintély volt. Mintha szerették volna. Sokan mosolyogtak rá, néha-néha kezébe nyomtak valami gyümölcsöt, vagy épp szívességből megkínálták egy kisebb hordó borral. Mi tagadás, régen is megtették ezt, de akkor fenyegetettség miatt kényszerültek rá, most pedig pusztán szívélyességből. Jól esett. No meg, azt se lehet kihagyni, hogy a régen fölényeskedő, barátnak csúfolt tengeri kutyákat elverhette, ha úgy támadt kedve.

Egész elviselhető lett az élet.

És JiHo is.

Épp hozzá tartott a kocsmába, hogy megbeszéljék, bekerül-e a matrózok közé, mikor elragadta a Lusta Stephania látványa. Így hát meggyorsította lépteit, és az ivó felé vette az irányt.

A hangulat nem sokban különbözött attól az estétől, mikor elfogadták TaeIl megbízását. Részegek és szolgálók mindenütt, pár sötét sarokkal. JiHo is egy ilyenben várt rá. Még mindig kitűnt – noha ruhája beolvadt a tömegbe, különös kisugárzását nem lehetett elrejteni. Talán ez a kisugárzás vette rá MinHyukot is a megmentésére.

Hát ez is eljött.

- Üdv, kapitány! – huppant le az egyik székre.

- Üdv, MinHyuk! – köszöntötte barátságosan a férfi. – Nos, eldöntötted, hogy szeretnél-e továbbra is a lusta Stephaniához tartozni?

- Ez számomra sosem volt döntés. A kérdés az, hogy te eldöntötted-e, hogy szeretnéd-e, hogy a legénységhez tartozzam – nevetett kissé erőltetetten.

- Kevés ilyen jó tengerészt ismerek, mint te. Azonban… van itt valami, amit kérdeznék tőled.

MinHyuk érezte, hogy szíve torkában dobog. Idegességében megnyalta száját. Most jön. Most minden elveszik.

- Miért mentettél meg? Mikor TaeIlért mentünk, miért mentettél meg?

- Ezt hogy érted, kapitány?

- Tényleg azt hitted, hogy nem tudtam, hogy próbáltál elintézni? Ennyire vaknak néztél? Ki az, aki nem veszi észre, ha próbálják megölni? Az emberek felfigyelnek – morfondírozott JiHo következő szavain – az ilyesmire. Szóval? Miért tetted?

- Hát tudtad! – MinHyukban érzések tömege kavargott. Egyszerre szálldostak hasában az izgatottság pillangói, fojtogatta torkát a kétségbeesés és félelem, és kaparta nyelvét a nevetés.

Akkor, miközben azt hitte, teljesen titokban, maximális diszkrécióval jár el… Olyan biztos volt magában. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Erősen lebecsülte a kapitányt.

- Nem válaszolsz? Talán feladtad volna ott, hogy megölj?

Végül a nevetés nyert. Torkából élesen törtek elő a hangok, és körbetáncolták kettejüket. Szemei azonban komolyan villantak, ahogy JiHóra szegezte őket.

- Ugyan, kapitány! Nem tettem le róla, ahogy a hajóról sem. Nekem csupán a Lusta Stephania kell, meg egy legénység! De nem olyan ember vagyok, aki kihasználná pár mocskos gazfickó mesterkedéseit. Szeretem magam intézni a dolgaimat. Tehát készülj, hogy egy napon, a hajód az enyém lesz! Legalábbis, ha nem küldesz most el – tette még hozzá gondolatban MinHyuk.

Meglepetésére, a kapitány elvigyorodott, és felé nyújtotta kezét.

- Nos, ha valóban ez a helyzet, elfogadom a kihívást! Üdv a fedélzeten, MinHyuk!

MinHyuk mosolyogva fogadta el a felé nyújtott kezet.