The Spreading Sky - 3

Az óra csörgött. Hangosan és idegesítően, csak csörgött és csörgött és csörgött. A hajnal szürkesége bekúszott a redőny rései között, halvány fényt vetve az ébredező fiú arcára, aki lassan kidugta kezét a paplan alól, hogy kezdhessen valamit az idegesítő zajjal. Valójában azonnal átfordult volna a másik oldalára, hogy tovább aludhasson, de nem tehette meg. Másrészt viszont, gyomra bukfenceket vetett az izgatottságtól és a türelmetlenségtől. Olyan volt, mintha teste két részre szakadt volna; az egyik legszívesebben még a lábujját se nyújtotta volna ki, míg a másik szó szerint rohant volna fogat mosni és öltözködni, hogy minél előbb indulhasson a buszmegállóba.

Hiszen nagy nap a mai.

Végül a köztes állapotot választotta; szolidan kitakarózott, belelépett papucsába, és kiballagott szobájából. Útja a fürdőbe vitt, ahol jól megmosta arcát, hátha attól jobban felébred. Ezután lábujjhegyen elosont alvó szülei szobái előtt, levarázsolta magát a konyhába, és tejet vett elő a müzlijéhez. A kiadós reggelije után még a száját is körbenyalta.

Újabb nehéz feladatnak nézett elébe; vissza kellett jutnia az emeleti fürdőbe. Szűk szemeit a padlóra tapasztva, nehogy rálépjen valamelyik recsegő gerendára, átbalettozott a veszélyes zónán, mígnem elérte célját. Ott lecserélte bocis pizsijét ingre, nadrágra. Hamarosan reflexből veheti majd fel az egyenruháját. Fogkefe, fésű, arcmosás, újra fésű. Hasa mélyén elkezdtek feléledni az idegesség kis szolgái, és vasvillájukkal szurkálták a fiú köldökét; nagyon izgult.

Ismét megmosta arcát, majd alsó ajkát beharapva nézett végig magán a tükörben. Nagyot sóhajtott, hátha attól eltűnik az arcára kiülő ideg és megszűnik keze remegése. Pár bátorító szót suttogott magának.

- Nyugi, Jinhwan. Minden rendben lesz.

A friss levegő úgy csapta meg Jinhwant, mintha a konnektorba nyúlt volna. Nagyot szippantott belőle, és elindult, hogy keressen egy megállót. Volt ötlete, hogy merre menjen, de nem bízott teljesen magában. Az autó ablakából nagyon figyelt, mikor jöttek, de még nem tudott felszabadítani magának elég időt, hogy rendesen megszakértse a környéket.

Az egyik sarkon tétován álldogált egy picit, majd megérzéseire hallgatva, jobbra fordult. Onnan már nem kellett sokat mennie, és elérte célját. Gondolatban megveregette a vállát, sőt; még egy buksisimit is adott magának. Ez az Jinhwan, mindig is menő gyerek voltál!

Kissé meggyorsította lépteit, hogy mielőbb elérje a táblát. Már látta, hogy áll ott rajta kívül még valaki, de csak közelebb érve realizálta, hogy az iskolája egyenruháját viseli. Már épp megkocogtatta volna a vállát, de ekkor nagy kerékcsikorgatás közben lefékezett a járatuk. Az ajtók sziszegve csapódtak szét, a fiú pedig hátra sem nézve fellépdelt a pár lépcsőn, bérletét hanyagul mutatva a sofőrnek.

Jinhwan egy pillanatra annyira elbambult, hogy az ajtó majdnem bezárult orra előtt. Így hát szó szerint felpattant, és apróját előkotorva megváltotta utazását. Majd valamikor vesz egy rendes bérletet is, de az még ráér később.

Sóhajtva fordult hátra, hogy egy majdnem üres utastérrel kelljen szembenéznie. Az iskolatársán kívül egy ember lézengett csak, amúgy majdnem minden ülés üresen hívogatta a leendő utasokat.

Pár pillanatra átfutott fején a gondolat, hogy ismerkedni kezd, és megkérdezi az egyenruhástól, hogy szabad-e mellette a hely, ám a fiú nagy mozdulattal levágta táskáját maga mellé, majd tüntetőleg kibámult az ablakon. Ajkaival enyhén csücsörített, szemhéjai majdnem lezuhantak. Jinhwan elgondolkozott, hogy vajon miért kelt fel ilyen korai órában, hiszen nem szükséges. Ő is csak azért utazott ilyen időpontban, mert még sok dolgot kellett elintéznie. Megrántotta vállát.

Ekkor tudatosult benne, hogyha nem akar elesni, jobban jár, ha kényelembe helyezi magát, és leül szépen nyugodtan, előveszi telefonját és elindít valami zenét, ami lehetőség szerint ébren tartja. És nem veszi le a szemét a másik fiúról, mert őt követve egészen biztosan nem téveszti el a megállót, és nem ragad fenn a buszon.

Út közben még páran felszálltak, az egyik hölgy kalapja pedig kifejezetten megtetszett neki; hiszen Jinhwan meg hol célirányosan bámult, hol csak nézett ki a fejéből, adódott lehetősége megfigyelni a holmit. Több téves riasztás is érkezett; iskolatársa szürreálisan sokszor igazította meg haját az üveg által nyújtott tükörképe segítségével. A fiú pedig minden mozdulatára azt hitte, hogy pakolni és leszállni készül, és karján megfeszültek az izmok. Noha elméletben tudta, hogy melyik a helyes megálló, jobban bízott a tapasztalatban, mint a saját elméleti tudásában.

Az fel sem merült benne, hogy talán azért találkozott ilyen lehetetlenül hajnalban egy épeszűnek tűnő diákkal, mert iskolakerülő, vagy mert mocskos dolgokban van benne a keze. Esetleg zaklat valakit, vagy cigizik, vagy bandázik. Nem, Jinhwan naivan elhitte, hogy ilyesmivel itt nem fog találkozni, nem akart találkozni, és megbízott a fiúban. Még így, ismeretlenül is.

Mikor múlthét pénteken először látta az épületet, már akkor sem akadt el a lélegzete, most, másodszorra pedig még annyira sem. Igaz, akkor édesanyjával jött, aki szerette mindenben felfedezni és analizálni a hibákat, és egy teljes délelőttnyi megbeszélést folytatott az igazgatóval kisfiáról és áthelyezéséről. Jinhwannak pedig végig kellett ülnie az egészet. Ott és akkor megfordult a fejében, hogy addigi életének legunalmasabb perceit élte át. Mosdóba is alig engedték el. Végül az utolsó harminc percre valahogy elszabadult, és kisebb felfedezésre indult.

De most más lesz. Új hét, új nap – ezt is felírta azon ritka alkalmak közé, mikor örült a hétfőnek. Bár még így is sok elintéznivaló várt rá a tanáriban, bemutatkozás a leendő oktatóinak, papírok elrendezése, a házirend végigolvasása, egyenruhájának átvétele, és az iskola körbejárása. Ha esetleg mindezzel gyorsan végeznének, akkor is várnia kell majd egészen az utolsó óráig, amikor is azt osztályfőnök együtt lesz az osztályával, és rendesen bemutathatja őt.

Holnaptól meg rendesen beleveti magát a diáklétbe.

Átsétált a kapu két szárnya között, ügyelve, nehogy elessen a lábában. Kicsit remegett, hiába biztatta magát, hogy minden rendben lesz. Nem lesz, egyszerűen érezte, hogy nem lesz. Az osztálya megdobálja papírgalacsinokkal, elesik mindenki szeme láttára, köpködve kezd beszélni, valami országosan nagy baromságot mond, vagy még kisebbre zsugorodik, és észre sem veszik.

Érezte a késztetést, hogy visszaforduljon, de ráparancsolt lábaira, amik végül nehezen, de engedelmeskedtek neki. Mikor felemelte a fejét, már sehol sem látta a fiút, akit idáig követett. Nem baj, azért gondolatban megköszönte neki, és eldöntötte; ha esetleg legközelebb is összefut vele a remekbeszabott szöuli tömegközlekedés valamelyik járgányán, talán még le is szólítja, beszélgetni kezd vele.

Bár annyira nem bánta iskolatársa eltűnését, hiszen innen már nehezen tévedne el. Halkan fütyörészni kezdett, ám jókedve csakhamar elmúlt. Amint befordult a tanári folyosóján, már gyanús volt neki a némaság, az üresség, amit a helyiség árasztott magából. Végül, egy kopogás után egy hölgy nézett ki, aki pár udvarias szó után informálta, hogy rajta kívül még senki sem ért be, ha egy fél óra múlva visszanéz, talán több sikerrel jár.

Így hát Jinhwan homlokon csapta magát, és fejében átkokat szórt a tanárokra és önmagára is, amiért ebbe nem gondolt bele hamarabb.

Jinhwan érezte, hogy valami mászik a vállán. Pontosabban, kopog rajta, majd türelmetlenül csapkodja. Szemei felpattantak, rémülten nézett körbe, keresve a személyt, aki ilyen intenzíven igyekezett kiugrasztani álmából. Nem is kellett sokáig forgatnia fejét; egy középmagas, vékony, egyenruhás fiú mosolygott le rá. Keskeny, hosszúkás arca, jellegzetes álla, kissé kiugró arccsontjai, pisze orra és elálló fülei aranyossá tették megjelenését, de közelülő szemeiből az értelem sütött. Gondosan vágott barna frufruja épp hogy nem takarta el előle a világot. Kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse a padról, melyen eddig ült, pontosabban aludt.

- Szia, Kim Donghyuk vagyok – mutatkozott be az újonnan jött ismeretlen.

- Kim Jinhwan – fogadta el a felé nyújtott végtagot.

- A tanár úr kért meg, hogy vezesselek körbe. Közben elmondok ezt-azt az iskoláról, amit esetleg érdemes tudnod. Induljunk! – intett Donghyuk, majd meg sem várva, hogy a másik felálljon és utána rohanjon, hátat fordított, és hosszú léptekkel elindult egy bizonyos irányba.

Jinhwannak bizony szednie kellett rövid lábait, hogy tudja tartani az iramot.

- Az épület maga két emeletes, de van egy lépcső a tetőre is. Noha oda nem sokan járnak ki, bár éppenséggel ismerek egy barmot, aki feltehetőleg most is ott bámul ki az idióta fejéből – az alacsony fiú nehezen tudta eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan a szavakat, ugyanis osztálytársa arcára meleg, szeretetteljes vigyor kúszott. – Szóval, ha szeretnél ott lógni, meg kell majd küzdened a területért igen domináns barátunkkal – nevetett fel.

Jinhwan eltátotta a száját. Még soha életében nem hallott ilyen aranyos nevetés; a fiúnak egyébként is vékony, kissé halk hangja volt, de nevetése valami egészen más szinten állt. Mintha nem is ebből a világból származna – egyszerre hihetetlenül édes, és karakteresen egyedi kacagás őt is mosolyra fakasztotta.

- Egyébként, itt balra van a büfé. Igazán jó hely, de ha egyszer belépsz, nehezen szabadulsz, ebben egészen biztos lehetsz. A másik irányba a másodikosok termei vannak, vagyis a mieink is. De azt majd visszafelé úgyis meglátod.

Az alacsony fiúnak már az is betette a kaput, hogy beleszagolt a levegőbe; a csukott ajtó ellenére is kiszűrődtek olyan illatok, hogy azonnal hitelt adott Donghyuk szavainak.

- Itt jobbra van a lépcső. Arra egyenesen már csak a könyvtár lenne, de hatalmas kerülő, ha még oda is elmegyünk, aztán visszajövünk idáig. Ez az egy lépcső van az egész épületben. Remélem nem bánod, de a könyvtárra még várnod kell egy keveset.

- Semmi gond, elvégre, nem megy sehová, gondolom.

- Még szép, hogy nem! – csapott Jinhwan vállára nevetve kísérője. – Ez itt az első emelet. Itt vannak a különböző szaktantermek, illetve a mostani elsősök osztálytermei. Úgyis egyszerre lesznek majd itt óráink, akkor részletesebben is megmutatom. De a szünet is véges, és még a tetőre is fel akarlak vinni, szóval menjünk!

Hangtalanul szedték a lépcsőfokokat, csak pár alakba futottak bele. A következő emeleten befordultak a folyosón és végigsétáltak az osztálytermek között. Az alacsony fiú majdnem elveszett a kint lebzselő diákok között, de újdonsült osztálytársa valahogy mindig elkapta, mielőtt végleg elsodorta volna őt az ár. Sőt, Donghyuk közben rutinosan kerülgette a mellette elhaladókat és még magyarázott is. Közben elmondta, hogy a földszinten melyik lesz az ő termük, kik a szomszédjaik, és hogy mit kell róluk tudni.

A folyosó végén egy kisebb lépcsőházzal találták szembe magukat. Jinhwan érdeklődve hallgatta a másikat, de ez a lépcső már nem volt teljesen ismeretlen számára. De nem akarta félbeszakítani a rögtönzött előadást tanáraikról, na meg, bármikor szívesen kiment a friss levegőre.

- Kang Jihye tanárnő pedig, avagy a vén tyúk tanítja majd az irodalmat. Ha eddig szeretted, készülj fel, hogy valószínű nagyon megutálod. Szegény nem nagyon tud tanítani, de év végén nem buktat meg. Ilyen szempontból viszont szerencsések vagyunk vele.

- Értem. Igazából úgy mindennel elvagyok, de a történelem az egyik kedvencem. Meg a testnevelés, nagyon szeretek mozogni. Régebben táncoltam is, de mára abbahagytam.

- Szeretted csinálni? – húzta fel a szemét Donghyuk.

- Igen, bár tényleg csak hobbi szinten. Miért?

- Nem érdekes – mosolygott társa. – Viszont, megjöttünk – bökött a maszkos banditaként útjukat álló szürke ajtóra. – Néha zárva van, de az a ritkábbik eset.

Hirtelen széllökés fogadta őket, amint kiléptek a szabadba. Nagy csattanással zárult mögöttük az ajtó, Jinhwan kicsit úgy érezte, nincs visszaút. Teleszívta tüdejét a kissé hűvös levegővel, és belefeledkezett az elé táruló látványba. Az út, a dudáló kocsik nem festettek túl idillien, de neki akkor is tetszett. Szerette a mindennapi életet.

Csak ekkor vette észre, hogy rajtuk kívül egy harmadik személy is tartózkodott fenn. Két padon aludt, de lába még így is lelógott. Szép, karakteres arca grimaszba rándult, vastag ajkai résnyire szétnyíltak. A fiú hitetlenkedve ismerte fel a reggeli térképét, akivel együtt buszozott.

- Mondtam, hogy itt lesz! Hadd mutassam be neked Koo Junhoe-t, az osztályunk géniuszát, aki túl nagy zseni ahhoz, hogy jelenlétével csodálatosabbá varázsolja az órákat! – ironizált Donghyuk.

Ezután a pad mellett heverő táskához lépett, és keresgélni kezdett benne. Hamarosan egy üres lapot meg egy füzetet, vett ki, majd visszacipzározta a tankönyvek lelőhelyét.

- Nem töltötte ki, jellemző – csóválta meg fejét. – Egyébként, tetszik itt?

- Igen, szép – válaszolt őszintén az alacsonyabb.

- Örülök neki. Ha gondolod még feljöhetsz ide, de elég nagy az esélye, hogy vele találod majd szembe magadat – utalt a békésen hortyogó egyedre. – Viszont most induljunk vissza.

Később az osztálytermük előtt Donghyuk elköszönt tőle, és biztosította, hogy valamelyik szünetben még megy, és megmutatja neki a könyvtárat is. Így is belelógtak az óra kezdetében, ezért kénytelenül, de áttolták az épület maradékának felfedezését egy másik időpontra. Jinhwan mosolyogva bólogatott. Örült, hogy legalább az egyik osztálytársa ennyire rendes.

- Ja, és ha bármilyen problémád lenne, keresd az osztályelnököt. Aki mellesleg én vagyok – köszöntek el egymástól végleg.

Az alacsony fiú elindult a tanári felé, miközben fejébe újra és újra visszatolakodott jelenleg alvó osztálytársa. Úgy érezte, az üres folyosók visszhangozzák gondolatait.

Jinhwan kényelmetlenül fészkelődött székében. Donghyuknak még nem akadt ideje visszajönnie hozzá, noha azóta már eltelt egy kis idő. Az osztályfőnöke pedig csak szünetekben tudott vele foglalkozni, így a tanórákat végig kellett ülnie a folyosón a padokon, gondolataival, vagy éppen telefonjával lefoglalnia magát. Már ameddig a készülék le nem merült. Attól a pillanattól kezdődött a pokol, mikor két apró pityegés jelezte; sürgősen töltőt és konnektort kell találni! A fiú azonban egyikkel sem rendelkezett.

A letargiába merülésből a csengő rángatta ki. Nem kellett sokat várnia, a hangzavar lehallatszódott még a földszintre is, ahol ő ücsörgött, és lábak tömkelegei lepték el a folyosókat; még szerencse, hogy ez épp teljesen kihalt volt. Jinhwan úgy érezte, valamiért nem szeretnek erre járni a diáktársai.

Hamarosan egy középmagas, erősnek tűnő férfi is feltűnt, és behívta őt. A fiú félénken követte tanárát. Már nem várt rá sok dolog; csak az egyenruhájának azt a részét kellett átvennie, ami már megjött, majd aláírnia a papírokat, amik ezt igazolják. Kezében csúszkált a toll, betűi igencsak részegen dőltek egymás nyakába, egész teste megfeszült. Végre.

Ezután nem kellett már mást tennie, mint lecserélni saját gönceit. Nagyot szippantott a frissen kapott ruhákból, aztán felvette őket. Végignézett magán; a sárga nadrág kicsit lógott róla, de ehhez már hozzá volt szokva. Könyökénél feltűrte fehér ingét. Most, ahogy testéhez simult az anyag, hirtelen közel érezte magát az iskolához, mintha ő is ide tartozna, a része, a tagja lenne. Legalábbis, egy kicsit.

Jinhwan elmosolyodott.

Lendületesen tárta ki a mosdó ajtaját, aztán megnyújtott léptekkel sietett is vissza eredeti helyére. Ekkora lábakkal nehéz volt nagyon gyorsan sétálnia, de azért mindig igyekezett. A tanári ajtaja előtt egy viszonylag magas fiú szobrozott, háta mögött összefogott kezekkel. Alig látta meg a közeledő alacsony alakot, máris szélesen integetni kezdett felé.

- Szia! – köszönt mosolyogva. – Te vagy Jinhwan, igaz? Song Yunhyeong vagyok, osztálytársak leszünk – hajolt meg irányába.

Jinhwan viszonozta a köszönést.

- Donghyuk sajnos nem ér rá, úgyhogy megkért, hogy mutassam meg neked a könyvtárt. Biztosan nagyon várod már! – nevetett a fiú.

Yunhyeong elsőre átlagosnak tűnt, de meleg mosolya és hihetetlen szemmosolya nagyon vonzóvá varázsolta őt. Szinte sugározta magából a gondoskodást. Fekete haja puhán ragyogott, füleiből karikafülbevaló csüngött. Szépen ívelt szája, hangsúlyos szemöldöke és kicsi, kerek arca – az összhatás nem mindennapi kedvességet öntött magából.

- Mehetünk?

- Persze – bólintott a kérdezett.

A könyvek szaga bekúszott Jinhwan orrába. Szeretett olvasni, és a szórakoztató, izgalmas történeteket is kedvelte. Úgy érezte, még ide is fog annyit járni, mint a tetőre. Mert oda akkor is felmegyek még, ha életre-halálra kell megküzdenem a térképemmel. Közben – már ilyen rövid idő alatt is – kiderült számára, hogy Song Yunhyeong is egy nagyon szerethető és rendes osztálytárs lesz a jövőben, és egyre jobban örült, hogy ilyen osztályelnököt fogott ki. Mentálisan vállveregetést küldött Donghyuknak, hogy sikerült összeguberálnia magának egy ilyen legjobb barátot.

- És melyik órában fogsz majd bejönni az osztályba?

- Osztályfőnökin.

- Akkor még várnunk kell rád egy kicsit. Egyébként ne ijedj majd meg, van pár éretlen egyed. Meg természetesen gazdag csemeténk is van, na meg visítozó tinilányokból sem szenvedünk hiányt. De összességében nem olyan szörnyű, mint ahogy egyesek látják.

Jinhwan együtt nevetett a fiúval. Tényleg jól érezte magát a társaságában.

- Itt tudod majd kivenni a kikölcsönzött könyveket, de a könyvtáros néninek szokása eltűnnie, ezért nyugodtan önállósíthatod is magadat – bökött egy üresen tátongó pult felé tőlük jobbra. – Csak fogsz egy ilyen lapot, kitöltöd, és itt hagyod – magyarázta.

Ezután egy kicsit még körbementek, bár majdnem eltévedtek. Végül meghozták a döntést, miszerint ideje kiverekedniük magukat a könyvekkel tömött polcok útvesztőjéből, mielőtt olyan szinten eltűnnek, hogy kereső csapatokat kell utánuk küldeni.

- Remélem tetszett a könyvtár-túránk. Ha még bármi kéne sikíts, és repülök, mint Superman – bokszolt nevetve a levegőbe.

- Ezt megjegyzem – kacagott fel az alacsony fiú.

Igazán úgy érezte, ezen a helyen sokszor hagyja még el ajkát nevetése.

Nagy levegő. Nyugalom. Minden rendben fog menni. Jinhwan hasa folyamatosan mocorgott, és hengertől kezdve a gúlán át már téglatest alakba is folyt, de nem akart lenyugodni. Az idegesség kénye-kedve szerint játszott vele. Mély levegő. Nem fogsz bénázni.

Tanára előtte lépkedett. Már csak pár méter választotta el őket. A férfi kitárta az ajtót. Az eddig beszélgető, hülyéskedő diákok hirtelen megfagytak, aztán a pillanat sebességével helyükre menekültek, látván, megjött a főnök. Új levegő. Túléled őket.

Az egyik sarokból Yunhyeong mosolygott rá biztatóan, míg a középső sorból Donhyuk biccentett üdvözlésképpen. Meg tudod tenni anélkül, hogy leégetnéd magadat.

Fejét felszegve, ügyelve nehogy elessen saját lábában, egyenesen előre nézve sétált be a terembe. A tábla előtt lecövekelt. Ez az, ügyes vagy. Most fordulj feléjük. És mosolyogj! Követve agya utasításait, egy ideges félmosollyal osztálytársai arcába nézett. Ne fuss el! Nem menekülhetsz el, jó benyomást kell tenned! Kim Jinhwan, meg ne próbáld beégetni magadat! Nem fog megnyílni a föld sem alattad, bármennyire is kívánod. Levegő. Csak lélegezz.

- Megtennéd, hogy mondasz magadról pár szót? – nézett rá sokatmondóan az osztályfőnök. – Illetve, felírnád a nevedet?

- Sziasztok! Kim Jinhwan vagyok, és most költöztem a városba. Remélem, jól kijövünk majd! – hajolt meg gyorsan.

Jól csináltad. A nehezén már túl vagy. A krétát is gyorsan megtalálta, és bár kezét megremegtette az izgalom és az idegesség, de sikerült hiba nélkül felírnia a nevét is. Már fordult volna vissza újdonsült társai felé, de valami közbeszakította.

Az ajtó hatalmas elánnal csapódott ki. A küszöbön egy enyhén lihegő, magas, karakteres arcú, tökéletesen álló hajú fiú jelent meg. Egyik kezével megtámaszkodott az ajtófélfán. Először kérdőn a terem sarkában ülők felé pillantott, de aztán észrevette a tábla előtt szobrozót is. Lassan ellökte magát támasztékától, szemeit végig az új jövevényre tapasztva. Arca nem árult el érzelmeket, de szemöldöke kínzó tempóban kúszott felfelé.

Tekintetével még mélyebbre hatolt, mintha csak egy prédáját elejteni készülő vadállat lenne. Megnyalta szája szélét, és beletúrt hajába. Kim Jinhwan állhatatosan tartotta a kontaktust.

Végre, szemtől szemben is találkoztunk, Koo Junhoe!


Sziasztok! Tudom, kicsit rövid lett, de legközelebb igyekszem majd hosszabb lenni. ^.^ Remélem, hogy tetszett, és élveztétek az olvasást. :3 Hozzászólásokat, véleményeket alul kommentben és facebookon egyaránt várom! Nagyon örülnék, ha legalább annyit visszajeleznétek, hogy tetszik-e, vagy sem. :)