Liebster award, Oscar Wilde, Golding és egyebek

Díj! - Liebster Award

Sziasztok!
Nemrég hozzám is elért ez a díj - továbbra is hatalmas köszönet érte Lilinek! Akkor azt hiszem, vágjunk is bele.

Szabályok

1. Ismertesd a szabályokat
2. Nevezd meg és linkeld be azt, akitől a díjat kaptad
3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre
4. Tegyél fel te magad is 10 kérdést
5. Jelöld meg azokat a blogokat és tulajdonosaikat, akiknek tovább adod a díjat


1. Gondolkoztál már azon, hogy foglalkoznál komolyabban is az írással a jövőben? Milyen céljaid vannak ezzel kapcsolatban?

Viszonylag sokszor. Leginkább könyvírásról fantáziálok, vagy legalább egy novelláskötetről - mindenesetre, szerintem a beszéd/írás, vagyis a fogalmazás és kreativitás valamilyen formában egészen biztosan szerves része lesz az életemnek. :D


2. Melyik bandával szoktál sokat írni? Miért velük?

Mindig változó. Nagyon változó. Hacsak nem kérésre írok, vagy nem céltudatosan eldöntöm, hogy most ő és ő lesznek a szereplők, akkor általában először profilozok, és utána választok idolt, aki passzol a karakterhez.


 
3. Ha lehetőséged lenne egy napra egy idol bőrébe bújni, ki lenne az, és mit csinálnál az ő testében?

Hmm, számomra ez egy nagyon elgondolkodtató kérdés, és azt hiszem, nem igazán van rá válaszom. Nem hinném, hogy élnék a lehetőséggel - akkor inkább már egy staff tag szeretnék lenni. :3 De ha nagyon muszáj választanom, akkor természetesen nyunyu lennék (BigBang Seungri) és felkenődnék még egyszer egy ajtóra. ^_^

 
4. Melyik fanfiction karakter lennél a legszívesebben, és miért pont ő? Hogyan élnéd meg a dolgokat, amiken ő átment?

Mivel mostanában nem igazán olvasgatok a csoportból, ezért nincsen konkrét példám, de mindenféleképpen valami badass karakter lennék, akinek tényleg van ereje és hatalma, és mindig nyugodtan, racionálisan járnék el. És persze szétbadasskedném az agyam.

 
5. Van valamilyen hobbid az íráson kívül? 

Táncolok, de nagyon amatőr szinten. Na meg létezem - ez egy igazán komoly elfoglaltság, és igazán büszke vagyok rá, hogy hobbi szinten tudom űzni. 

 
6. Melyik banda imponált neked leginkább a zenéjükkel?

Azt hiszem, aki ismer engem, annak mondanom sem kell: BigBang. Illetve, a 2NE1 dalai és dalszövegei is sokat adtak, de muszáj megemlítenem az Epik Hight-t és Tablo dalszövegeit. :3 És mielőtt elfelejteném, az AKMU is valami csoda, különösen a Melted. *.* (Aki nem ismeri, rohanjon megnézni a videót/meghallgatni a dalt, mert mindkettő valami leírhatatlan.)

 
7. Mi az, ami a legtöbb inspirációt adja neked? 

Művészet. Ezen belül nagyon változó: lehet egy festmény, egy rajz, zene, vagy akár egy könyv, vagy újságcikk, de egy épület vagy egy szobor is. 


 8. Van olyan ember, aki a te példaképed az írásban? (lehet blogger is vagy író).

Na, erre teljesen egyértelmű a válaszom. Oscar Wilde nem csak az írásban, de valamilyen szinten az életben is példaképem. Hát igen, büszkén vállalom wilde-ista énemet, és az elmondható rólam, hogy amíg mások Shakespeare idézetekkel nyomulnak, én Lord Henry Wottonnal és zseniális "Az, aki beéri azzal, hogy a kapát kapának hívja, menjen kapálni." mondatával, illetve az "Ez a világ meg én legjobb barátok vagyunk." kijelentésével. (Igen, két kedvenc idézetem a Dorian Gray arcképéből.)


 9. Mi inspirált téged az írásra? Hány évesen kezdted el? 

Viszonylag fiatalon. Fanfiction írással csak pár éve kezdtem foglalkozni, de egyébként mindig is egy álmodozó természet voltam, akit nem kellett félteni attól, hogy elfogyna a fantáziája - gyakorlatilag alig tanultam meg a billentyűket nyomkodni, már nyitottam is meg a word doksit, bár nagyon kezdetlegesen és nevetséges történetek születtek még csak akkortájt.^^"""""


10. Mennyire törődsz azzal, hogy szép legyen a blog? Mennyi időt szánsz rá a dizájn elkészítésére, illetve milyen gyakorisággal változatod meg?

Khmm, technikai analfabéta vagyok ilyen téren. A mostani fejlécet sem én szerkesztettem, ami azt illeti. Igazából engem nem nagyon érdekel a dizájn - persze, mindig szájtátva bámulok az ilyen hiperszupermegaigényes kinézetekre meg sablonokra, de úgy vagyok vele, hogy amíg nem égetem ki az emberek retináját a színekkel, a szöveg színétől se golyózik be senki szeme, és elég nagy a betűk mérete, hogy ne úgy kelljen kibogarászni őket, nekem megfelel.


Az én 10 kérdésem:

1. Vannak esetleg valami különleges fétiseid? Ha igen, átviszed ezeket az írásba és megjelennek a történetekben?
2. Mennyit adsz bele magadból a karakterekbe?
3. Mekkora fontossággal bír számodra egy történet címe? Van rád akkora hatással, hogy emiatt kezdj el olvasni/ne olvasni egy történetet? Illetve, mi a helyzet a nem magyar nyelvű címekkel?
4. Van olyan időjárás, ami segít az írásban?
5. Milyen a viszonyod a többi művészeti ággal?
6. Mennyire szokott befolyásolni az író egy-egy mű elolvasásánál? Van számodra olyan író, akinek a könyvét elvből nem veszed meg, vagy épp akkor is átrágod magadat rajta, ha legszívesebben minden egyes másodpercben egy ásóval csapkodnád a fejedet?
7. Számodra mennyire zavaró, ha egy filmadaptáció nagy mértékben tér el a könyvtől?
8. Van-e számodra olyan könyv/fanfiction/anything szereplő, akit akár a példaképednek is neveznél?
9. Mit gondolsz a songfictionökről? Inspirált már annyira dalszöveg, videoklip, hogy arra építve kezdtél bele egy történet megírásába, esetleg, magát a szöveget, vagy a klip helyszíneit is beleépítve?
10. Mennyire használod a szexjeleneteket? Illetve, mit gondolsz arról, hogy a szex, mint olyan egyre többet jelenik meg a magyar fanfictionök világában, gyakran BDSM-mel karöltve?
+1 Kedvenc könyv? (Csak hogy kicsit a kegyetlen oldalamra is bepillantást nyerhessetek. Nekem talán Goldingtól a Legyek ura, de nagyonnagyonnagyon talán, és most a saját szívemet is kitéptem a helyéről ezzel a kérdéssel.)

Jelöltjeim:

Senkinek sem kötelező kitennie a díjat, vagy válaszolni a kérdésekre. Hogy őszinte legyek, szerintem már annyian megkapták ezt a díjat, hogy nincsen már túl nagy eszmei értéke, így inkább vegyük úgy, hogy a tiszteletemet fejezem ki az alább felsoroltak irányába. :3

Ézemi -Ézemi kpop fanfictionei
Bár régen jártam már arra - amit megjegyzem, eléggé bánok -, hihetetlen a színvonal és az igényesség, és igazából azt hiszem, nem is kell ragoznom.

Nárcisz - A padlás
Nem olvastam még tőled valami hű, de sokat, de amit olvastam, az annyira egyedi és szórakoztató volt, hogy alig tudom szavakba önteni.

K.A. - Beauty Behind the Madness
Mert egyszerűen imádom ahogy írsz, és kész. Pont.

Pszt!Kacsa - Pszt!Yaoi
Nemrég kezdtem el történeteket olvasni tőled - hihetetlenül régóta tervezem már, de valahogyan sosem jött össze, hogy egybe elolvassak annyit, ami után értelmes véleményt is hagyhattam volna. Mindenesetre, ha máshogy nem, akkor ezen a platformon szeretném elmondani, hogy mennyire fel tudnak dobni a történeteid, és a legrosszabb napjaimon is tudnak pár bearanyozott pillanatot szerezni. ^-^

Noel - The Death of Lover
Hát esküszöm, lassan te leszel a legnagyobb klisé, akinek adni lehet ezt a díjat, de csak azért is megkapod. Szerintem tisztában vagy vele, hogy szeretem a stílusodat, hogy leborulok a már megírt történeteid hossza és a kitartásod előtt, és azzal is, hogy miért pont az NJK.

Hát, ennyi lettem volna. Elfogadni a díjat, válaszolni a kérdésekre még mindig senkinek sem kötelező, amennyiben azonban valaki - függetlenül attól, hogy tovább adtam-e neki a díjat, vagy sem - úgy érzi, hogy megmozgattam a fantáziáját a kérdéseimmel, nagyon szívesen olvasom a válaszait. ^-^

Flóra

The Spreading Sky - 4

Junhoe menet közben fordult meg. Óvatosan pakolgatta lábait egymás mögé; ritkán sétált hátrafelé. Mögötte egymás mellett Yunhyeong és az osztályelnök lépkedett. Donghyuknak kivételesen nem akadt dolga, így kikísérték osztálytársukat a buszmegállóba.

- Szóval, mi volt ez az egész? – vonta őket kérdőre a fiatalabb.

Nem sokkal megérkezése után az osztályteremben kitört a káosz, azonban ő maga már csak arra eszmélt, hogy a főgenerálist kiküldik a teremből. Egyszerűen nem tudta elvonni a gondolatait Jinhwantól. Nem elég, hogy valahonnét ismerősnek tűnt neki, most még ugyanúgy bele is ragadt a fejébe, mint a reggeli sokkoló jelenet.

- Jiwon fogadott Choi Rinmivel, hogy eléri, hogy az osztályfőnök kiküldje őt.

- Tétje nem volt?

- De, persze. Két csoki és két doboz almalé. – Junhoe nem tehetett róla, az első, ami beugrott neki, az Kim Hanbin és a kezében lévő ital volt. – Mindenesetre, szép fogadtatás, az biztos. Mondjuk, amikor fogadtak, még nem tudták, hogy most jön Jinhwan.

- Tudták? – húzta fel szemöldökét a fiatalabb. – Miért, ti tudtátok?

A két fiú egyszerre bólintott.

- Emlékszel, hogy ma a tanári előtt találkoztunk? Na, akkor éppen őt vezettem körbe – kezdett bele magyarázatába Yunhyeong.

- Mert nekem be kellett gyűjtenem és le kellett szállítanom pár papírt és füzetet, így nem értem rá – folytatta Donghyuk -, ezért megkértem Yunhyeongot, hogy…

- Segítsek neki, úgyhogy átvettem tőle ezt a feladatot és körbevittem azon a szinten, mert a többin…

- Én már megtettem. Még a tetőn is voltunk fenn, csak te akkor épp aludtál. Mondjuk ott a füzetedet és a visszahozandó papírodat kivettem a táskádból. Mellesleg teljesen feleslegesen, hiszen nem volt kitöltve. Egyébként, érdekes módon, mintha ismerte volna már a járást, nagyon magabiztosan mozgott odafent.

- Aztán velem eljött a könyvtárba és a büfébe, mert…

- Már csak azok maradtak hátra, és ragaszkodott hozzá, hogy ne tanárral kelljen bejárnia az épületet…

- Hanem valamelyik leendő osztálytársával. Amúgy egészen…

- Jó arc. Talán még te is kedvelni fogod.

- Erre nem vennék mérget – morogta orra alá Junhoe, miközben próbálta túltenni magát a tényen, hogy ez a kettő már képes a másik mondatát befejezni.

Eközben pedig elraktározta a tényt, hogy a fiú, akit barátjával látott a könyvtárban nem volt más, mint új osztálytársa. Elmélkedéséből az rángatta ki, hogy majdnem elesett, így hát jobbnak látta visszafordulni és rendesen sétálni.

- Ha nem is adsz neki esélyt sem, nem is fogod.

- Elvégre, mi nem leszünk itt mindig. Nem lóghatsz folyton csak velünk.

- Pedig épp ezt terveztem. Már láttam magam előtt, ahogy hatvan képzeletbeli macskával fogunk élni hármasban, és az lesz napjaink fénypontja, amikor az unokáim meglátogatnak minket.

- A te unokáid? Mi van a mieinkkel? – nevetett fel Donghyuk. Vékony hangját felkapta a szél, és Yunhyeong fülébe sodorta. Imádta barátja édes kacagását.

- Na jó, esetleg Yunhyeong hyungnak is lehet egy-kettő – adta be derekát a legfiatalabb, mire az elnök játékosan karjába bokszolt.

Nevetve érték el a megállót, és Junhoe mosolyogva köszönt el tőlük, amikor felszállt a buszra.

Azonban arca fintorba torzult, amint körbenézett. Ritkán utazott ezzel a járattal, így nem ismerte azt a tömeget, ami összepréselődött az aprócska helyen. Nagyon ritkán járt úgy, hogy nem maradt szabad ülőhely, de úgy tűnt, a mai nap nagyon be akarta vésni magát az emlékezetébe. Így hát bepréselődött egy idősebb néni mellé, akinek a szatyrából különböző ételek kandikáltak ki.

Erősen megkapaszkodott a feje feletti korlátban, és várta, hogy elinduljanak. Mikor pár perc múlva sem mozdultak, akkor kapta csak fejét a vezetőfülke irányába, hogy megnézze, mégis mi a probléma. A lépcsőn lihegve, zsebében kotorászva Kim Jinhwan állt.

Végre valahára sikerült megvennie a jegyet, befészkelnie magát az utastérbe, és a jármű indulhatott. Nem úgy tűnt, hogy észrevenné vagy felismerné magas osztálytársát, pedig csak fél méter választotta el őket. Ám hiába, a hirtelen zökkenésre, ami a buszút velejárója, nem volt felkészülve; ha Junhoe nem áll ott, olyat esik, hogy a szemtanúk három hétig azon röhögnek, könnyeiket törölgetve. Csakhogy Junhoe ott állt, és megfogta a fiú ingét, mielőtt eltaknyolt volna.

Jinhwan hálásan fordult hátra, de hálája meglepődöttségbe, majd valami leolvashatatlanba, végül elpirulásba ment át, amint felismerte megmentőjét.

- Izé, köszönöm szépen – hebegte halkan, szemét le nem véve a magasabbikról.

Miután nem kapott feleletet, lerendezettnek tekintette a dolgot, és megpróbálta biztosítani magát, hogy a következő huppanónál nem kerüljön közelebbi ismeretségbe a padlózattal. Azonban újabb problémája akadt; túl alacsony volt, és lábujjhegyen állva is épphogy elérte a kapaszkodót. Junhoe, látva újdonsült osztálytársa bénázását, alig bírta visszatartani röhögését. A következő kanyarban úgy ráfagyott a vigyor képére, mint még soha.

Szendvicstöltelék lett. A nagy mulatságában elfelejtett erősen fogódzkodni, így belemélyedt a mögötte álló nénikébe, míg másik oldaláról Kim Jinhwan szinte repült felé. Bőr nyomódott a bőrhöz, ruha a ruhához, meleg lehelet csapta meg a kecses nyakat, szemek kerekedtek nagyra, és Junhoe olyan közel állt az ordításhoz, mint még soha.

Az érintések felé irányuló gyűlölete elhatalmasodott rajta, gyakorlatilag ellökte az alacsonyabbik fiút, és elnézést se kérve a szatyros hölgytől, rohant az ajtó felé, hogy leszállhasson, amilyen gyorsan csak tud. Zihált, mellkasa fel-le emelkedett, agya kiüresedett – a sokk még nem akaródzott tovább állni. Nem vágyott másra, csak egy nagy fürdőre, hogy lemoshassa magáról az ütközésének még az emlékét is.

A közlekedési eszköz csikorogva állt meg, és ő úgy lökött félre mindenkit az útjából, mintha az élete múlna rajta. Közel állt hozzá, hogy megcsókolja a földet. Szeme sarkából látta, hogy a busz belsejéből Jinhwan aggódó szemeket mereszt rá, de nem törődött vele. Tudta, hogy nem az ő hibája, de nem tehetett ellene. Elkezdte nagyon megutálni a fiút.

Otthon legalább minden a megszokott volt. Sötétkék-fehér csíkos fürdőköpenyéből kilógott a szintén kék mamuszba bújtatott lába, haja nedvesen tapadt homlokához. Addig sikálta magát tusfürdőjével, mígnem bőre már olyan vörössé vált, hogy versenyre kelhetett volna egy rákkal. Másrészt pedig, a tubus kezdett kifogyni, és szappannal nagyon utált mosakodni; teljesen kiszárította testét, és még csak olyan jó illata sem lett tőle. Hamarosan el kell mennie a közeli boltba, hogy beszerezzen egy újabb adaggal. Mindig ötöt-hatot vett egyszerre, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen ilyen célból eljárnia otthonról, de ez már a legutóbbi turnus legvége volt. Persze kajáért gyakran ment, de az egy másik kategória.

A boltokban még nagyobb esélye nyílt rá, hogy valaki véletlenül hozzáérjen, legyen szó egy tolakodó vásárlóról, vagy a pénztárosról, ahogy a visszajárót nyújtja felé. Nem. Minden kiruccanása ilyesmi veszélyekkel fenyegetett, és ő köszönte, de jobban szeretett biztonságosan élni. Hiszen még így is megeshettek vele olyan balesetek, mint a mai. Még az emlékbe is beleborzongott.

Azt se értette, hogy az elején miért nyúlt Kim Jinhwan után. Noha csak az ingét fogta meg, hatalmas volt a ráció, hogy a bőréhez is hozzányúl. Az pedig, hogy önszántából érintsen meg valakit, soha sem fog bekövetkezni. Egyszerűen nem, és kész.

De az alacsony fiú annyira törékenynek tűnt, hogyha ott elesik, tán milliónyi darabra zúzódik szét. Talán ez a kép generálta a belső késztetést, hogy mentse meg a nyilvános megaláztatástól és a fájó élménytől osztálytársát. De törjön akárhány darabra, legközelebb ez nem fog megtörténni. Már csak a Junhoe emlékeiben felsejlő képére, amint az osztályteremben felé kapja az arcát, amint szemeibe mélyeszti sajátját, amint megveszi a jegyét a buszon, amint eldadog egy köszönetet, az undor járta át a fiú testét. Mert minden emlékkép érintésben végződött, ahogy hátulról és elölről is testének nyomódik egy másik test.

Kim Jinhwan a nem kívánt, minden porcikával gyűlölt érintés szimbólumává vált. Akkor is, ha nem az ő hibája.

Junhoe hasa hangosan kordult egyet, emlékeztetve tulajdonosát, hogy egy ideje már nem evett, pedig nem ártana. Így hát hűtőszekrényéhez battyogott, de csalódottan konstatálta, hogy az olyan üres, mint Jiwon koponyája.

Egyre inkább érett az a túra a boltig.

A szél kedvesen simogatta Junhoe kezeit, mire ő zsebre vágta őket. Eleget kaptak ma már szélből és másból is. Megint nem állta meg, hogy össze ne rázkódjon a buszkatasztrófa elméjébe furakvásától. Komolyan elgondolkozott, hogy megérte-e egyáltalán felkelnie mai nap.

Szerencsére csak pár sarok választotta el egy kis közérttől, ahol minden – de tényleg minden – kapható volt. Elég gyakran járt ide bevásárló körutakra – már amikor végleg ráfanyalodott, hogy kitegye lábát a házából -, hogy a boltos már tudta, mennyi visszajárót kell előkészítenie, amint meglátta. Szerencséjére a szülei finanszírozták pénzügyileg, de minden másról magának kellett gondoskodnia. Így jár az ember, ha nem hajlandó hazamenni.

 Gyorsan szedte a lábait, hogy mielőbb hazatérhessen egy sikeres küldetéssel a háta mögött; olyannyira gyorsan, hogy nem is figyelte merre megy. Már csak arra eszmélt, hogy egy oszlop ágaskodik pár centire tőle; a koppanás elkerülhetetlennek tűnt. Azonban ekkor valaki megragadta a vállát, és hátrahúzta.

Junhoe lefagyott.

- Kösz – dörmögte halkan, majd anélkül, hogy egyáltalán megfordult volna, lerázta magáról a kezet és elindult.

- Hé! – kiáltott utána egy ismerős hang. Kénytelen volt megfordulni. – Szia – mosolygott rá Jinhwan.

- Szia – köszönt vissza kelletlenül. – Szeretnél valamit? – húzta fel szemöldökét hidegen.

- Én, öhm, csak megláttalak, és…

- Igen?

- Igazából csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e, de aztán láttam, hogy majdnem nekimentél az oszlopnak – intett hátra az említett tárgy felé.

- Kérdésedre válaszolva, jól vagyok, az oszlopért meg köszönet – zárta le a beszélgetést Junhoe.

Legalábbis, az ő feléről lezártnak tekintette, de Jinhwan nem így gondolta; ez az arcára is kiült, és a magasabbat elkapta egy érzés, aminek a szele már az osztályteremben is megcsapta. Olyan ismerős volt neki a fiú, mintha már látta volna valahol. Megrázta fejét, hogy elűzze ezt a furcsa, deja vúra emlékeztető valamit, és nyugodtan a boltra, ételre - és ha már eljött, akkor tusfürdőre is - tudjon koncentrálni. Elég volt csak lelki szemei elé hívnia egy tál rámen képét, hasa szinte szirénázva jelezte, hogy mozduljon már.

Így hát a magas fiú eleget tett a késztetésnek, otthagyta osztálytársat az utca közepén, és ismét kitűzte úti céljául a boltot. De mégse ment olyan könnyen a dolog; siető lépések hangzottak fel mögötte, és a következő pillanatban Kim Jinhwan bukkant fel mellette, olyan gyorsan gyűrve maga alá az utat, ahogy csak bírta, nehogy lemaradjon. Junhoe nehezen állta meg, hogy ne hozza egy sóhajjal kéretlen útitársa tudtára, mennyire nem szívesen látott személy.

- A környéken laksz? Miután lerohantál a buszról, teljesen azt hittem, hogy valamerre máshol – kíváncsiskodott Jinhwan.

- Ja, nem messze innét.

- Én is erre lakom. Nemrég költöztünk ide anyukámmal. – Junhoe nem válaszolt neki. – És most merre mész?

- Boltba.

- Király, elkísérlek! Amúgy se nagyon tudom, hogy mi merre van, legalább egy picit körbenézek – ecsetelte helyzetét az alacsonyabb.

Junhoe még mindig nem szólalt meg.

Dühösen vágta le szatyrát a konyhapultra. Mindenre számított, csak Jinhwanra nem. Minekután nem erőltette meg magát, hogy társalgást kezdeményezzen osztálytársával, elég hullahangulatban telt az út a boltig, olyannyira, hogy a fiú az ajtó előtt elköszönt, és vásárolni már nem ment be. Pedig egészen biztosan akart.

De így is hihetetlenül kínos volt, mikor széttárta karjait, hogy öleléssel búcsúzzon, de Junhoe csak egy megsemmisítő pillantást küldött felé, sarkon fordult és belépett az épületbe. Persze előtte megigazította haját az üvegajtóban.

Junhoe még nem találkozott emberrel, aki egy nap alatt ennyiszer megérintette, vagy meg akarta volna érinteni. Szörnyű szokás, az egyszer biztos. Morgolódva kezdett el kipakolni; csokik, egy zacskó gumicukor, instant pizza, más instant ételek, és három, különböző illatú tusfürdő, meg egy sampon. Épp leárazták, így úgy gondolta, ha már ott volt, értékes befektetés válhat majd belőle – akkor is, ha abból még maradt pár doboznyival otthon.

Hiába, kénytelen lesz ma még egy fürdőt venni. Ha így folytatódnak a dolgok, annyi vizet fog elpazarolni, hogy a végén még tüntetni kezdenek ellene. Vagy akkor már Jinhwan ellen, hiszen az ő hibája, hogy rákényszerül erre – és már megint Jinhwan!

Komolyan, Koo Junhoe mi van ma veled? Délelőtt Hanbin és Jiwon, most meg az a gyerek? Úgy érzem, lassan megőrülök! Lehet le kéne feküdnöm, még mielőtt valami hatalmas baromságot művelek. Szenvedő tekintettel vetett egy pillantást a faliórára, de még túl korán volt az alváshoz. Nagyot sóhajtva levetette magát a kanapéra. Elővette telefonját és elkezdte nyomkodni a lehető legidegesítőbb játékot, amit valaha is letöltött a készülékre.

És akkor, ahogy gondolatai folyton elterelődtek a játékról, idegesítő új osztálytársa felé, beugrott neki. Rájött, hogy hol látta már ezelőtt a fiút. Csak reménykedni tudott, hogy az a találkozásuk a puszta véletlennek tudható be, és semmi másnak. Nem tervezte megosztani fennhatóságát egy ilyen fontos dologban; majdnem, hogy a számára legfontosabb dologban.

.- Kim Jinhwan! Ha legközelebb felbosszantasz, komolyan halott vagy! – mormogta orra alá, miközben próbálta kilegyezni az arcképét lelki szemei elől. – Tényleg az leszel.

A busz kiszámíthatatlan zötykölődése folyton felébresztette Junhoe-t. Már a reggele is remekül indult, hiszen majdnem eltörte telefonját, mikor legurult az ágyáról, beverve mindenféle testrészét. Ráadásul azzal nyugtatta magát, hogy már csak egy napot kell kibírnia, aztán hétvége. A felismerés, hogy még csak a kedd küszöbét tapossa, úgy érte, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. Legszívesebben visszaaludt volna, hogy aztán a tévéjét bámulva röhöghessen osztálytársain, akik az iskolapadban szerencsétlenkednek.

Fontolóra vette a gondolatot, hogy meglátogatja a háziorvosát; amúgy is régen tette már ott tiszteletét. Bármennyire is biztatta immunrendszerét, hogy gyűjtsön be valami vírust, nagyon úgy látszott, különösen erős védelemmel rendelkezik a betegségek ellen, és sehogy sem sikerült elkapnia semmit. De azt még mindig bármikor mondhatja, hogy hányt, hiszen úgy sem tudnák ellenőrizni.

Végül úgy határozott, ezt a lehetőséget elteszi rosszabb napokra. Valami titokzatos belső késztetés azt súgta, még szüksége lehet rá.

Így hát nagy nehezen felrángatta magára egyenruháját, majd kivánszorgott a buszmegállóhoz, vigyázva, nehogy elüssék, vagy beleszaladjon egy oszlopba, esetleg kitörje a lábát. Visszagondolva, ezek nem is tűntek annyira rossz ötletnek. De már nem volt mit tenni, mint tűrni. És igyekezni nem beverni a kobakját az üvegbe egy nagyobb huppanó alkalmával.

Addig is, hálát adott az égnek, hogy egyedül van, és nem bukkant fel senki nem ideillő. Miután egy picit még törte a fejét, rájött, hogy reggel a buszon is találkozott Jinhwannal, nem csak akkor. Itt érezte a késztetést, hogy a falba üsse a fejét, amiért nem kapcsolta össze hamarabb a dolgokat. Azt már a délután is látta, hogy a fiú buszozik, ha egy kicsit foglalkozik a dologgal, könnyűszerrel megoldhatta volna ezt a rejtélyt, de ehelyett teljes döbbenéssel fogadta saját felfedezését. Hogy enyhítse ezt a bűnét, ráfogta arra, hogy fáradt, és kimerítették a nap eseményei. Nem is hazudott magának olyan nagyot.

De jelenleg lelke örömtáncot járt, hogy tényleg senki kellemetlen nem szívott vele egy levegőt. Még egy halvány mosoly is felkúszott arcára. Talán a mai napja nyugodt lesz. Mint szokott. Elcseveg két barátjával, ellógja az órák egy részét, veszekszik egyet az osztályfőnökével, bámulja az eget, hazamegy, majd kezdi az egészet az elejéről. Esetleg elugrik egyet kondizni, vagy az uszodába. Gyakran járt arrafelé, mert noha a kondizás és az izzadtság messze állt tőle, néha jól esett neki, úszni meg kifejezetten szeretett. A víz lágyan körbeölelte egész testét, és egyedül volt. Imádta.

Elég volt csak erre gondolnia, elhatározta; a közeljövőben ismét tesz egy látogatást a közeli medencénél. Remélhetőleg addig senki és semmi sem tesz keresztbe számításainak és reményeinek.

Junhoe unottan támasztotta ki fejét. Angollal kezdett a mai nap; az egyetlen tárgy, amire megérte bejárnia, bár így sem szerette. Ennek több oka is adatott – nem csak az, hogy a mindennapos találkozások miatt beleunt a tanárba, hanem annak hiányos tudása és szörnyű kiejtése miatt is. No, meg nyelvérzékkel nem rendelkezett. Akár minden másból most azonnal vizsgázhatott volna, de az angol… Az egyetlen kihívást jelentette az életében.

Kifejezetten nehezen fogadtatta el magával ezt a tényt, ám mire sikerült megbékélnie (látszólag) egyetlen hiányosságával, újabb ostorcsapás érte önbizalmát. Az ostor nyelét pedig nem más fogta, mint Kim Jiwon, aki angolórákon egyenesen szárnyalt.

Mikor ez először bebizonyosodott, aznap délután Junhoe egy fél órát töltött el a sarokban ülve, térdét átkarolva, előre-hátra dülöngélve. Még hogy a barmok vezetője jobb legyen nála valamiben! Lehetetlen, elképzelhetetlen, megvalósulhatatlan! De valahogy mégis bekövetkezett.

És a fiú attól tartott, hogy emellett az oktatás mellett, nem is fogja beérni osztálytársát. Komoly gondokat okozott neki, hogy ezt megeméssze. Nagyon-nagyon komoly gondokat. De ha ez nem lett volna elég, a csapások tovább érkeztek, amint Kim Hanbint szólították fel, hogy beszéljen, és a gazdag kölyköt le se lehetett lőni.

Ez jelentette a teljes pusztulást. Azt valahogy még csak feldolgozta volna, hogy Hanbin jobb nála, valamennyivel nehezebben azt is, hogy Jiwon kenterbe veri, de hogy a kettő együtt egyszerre… hát nem! Erre nem volt felkészülve Junhoe lelke, és azóta is fájt neki ez a tény. Valószínű soha életében nem fogja elfelejteni az érzést, mikor a mindenki által elismert, az egész iskolában elhírhedt ökör felette teljesített valamiben.

Az utolsó kegyelemdöfést az adta volna meg, ha még az új diák is felülmúlja az ő tudását. Ennek elkerülése érdekében fontolóra vette a lehetőséget, hogy kihagyja ezt az angolt is, csakhogy valami végzetes történt. Eleredt az eső.

Junhoe el nem bírt képzelni ennél rosszabbat: bennragadt az egyetlen órán, ahol még a barmok főgenerálisa is jobb nála, körül van véve idegesítő emberekkel, itt egy kiszámíthatatlan érintő-masina új fiú, és még az eső is esik. Jobb lett volna, ha fel sem kel. Egyszerűen le kellett volna állítania az ébresztőt, aludni és mégiscsak meglátogatni a doktor nénit valami hamis kifogással, hogy igazolást szerezhessen. Őszintén; már a nap első pár percében látta, hogy kevés esélye van annak, hogy ebből a keddből kisül valami jó, és rosszul döntött, mikor elhatározta, hogy mégis ezt a pár százalékot játssza meg. Már átkozta magát rendesen.

Amúgy Jinhwan tőle jobbra és előre ült, egészen a fal mellett. Majdnem nem látszódott ki a padból, és ha a széke egy kicsit magasabb, lába alig éri a talajt. Kicsit egy kisgyerekre emlékeztetett. Ha Junhoe romantikusabb lelkületű, kisebb a tesztoszteronszintje vagy nem ennyire fáradt, talán még azt is elismeri, hogy egész aranyos látványt nyújtott. Csakhogy a feltételek közül egyik sem teljesült, és ahogy a fiú álmos arcára nézett, csak a tegnapi incidens jutott eszébe a buszon, majd később a bolt felé haladva. Megint nem állhatta meg borzongás nélkül.

Ekkor figyelmét a furcsa páros vonta magára; a két angolzseni látszólag véletlenül került egymás mellé, de most mégis épp nagyon jól elcsevegtek, és Hanbin arcán az a tipikus mosoly terült szét, amit csak Kim Hanbin tud produkálni. Jiwon pedig éles lézereket lődözgetett ki a szeméből mindenkire, aki a közelükbe mert menni. Érdekesen festettek – a gazdag ficsúr az ablakon bámult kifelé, állát támasztva, úgy dünnyögve a szavakat, míg az ökrök parancsnoka a pad másik oldalán ült egy hatalmas terpeszben, kezét lazán hátradobva a szék háttámláján. És hihetetlenül nevetett. Majd válaszolt valamit, de a magas fiú a távolság miatt nem értette, ám Jiwon egészen biztosan elővehette fergetegesen humoros oldalát, ugyanis barátja felnevetett.

A csilingelő hang pár pillanatra végigzúgott az osztályon, aztán eltűnt. Junhoe-ban ekkor tudatosult, hogy mennyire keveset hallja nevetni osztálytársát. Ezen azonban nem tudott tovább elmélkedni, mivel a tanárnő belépett a terembe, és szemöldökét ráncolva küldte a nonverbális üzenetet, miszerint kezdeni szeretné az órát, ezért jó lenne, ha mindenki a saját helyére fáradna.

Alacsony, duci hölgy volt, fekete szoknyában és szemüvegben. Magassarkújában végigkopogott egészen a tanári asztalig, ahol kihúzva a széket letette magát. Pár pillanatig bámult maga elé, majd angolul kezdett beszélni. Ajkáról minden diák legrosszabb rémálma folyt le; tegyetek el mindent, csak egy lap és toll maradjon elől! Mindezt olyan kiejtéssel, hogy Junhoe biztosra vette, ha egy anyanyelvi beszélő hallaná, egy hétig vérezne utána a füle.

A magas fiú valahogy késztetést érzett, hogy elkezdje a padba verni a fejét. Tényleg az élete egyik legjobb döntését hozta volna meg, ha a mai nap még a kislábujját sem dugja ki a takarója alól. De hát nem tehetett mást, mint hogy követte az utasításokat, és közben a pokolra küldött a baromtól a gazdagon, az új gyereken és a tanáron keresztül az esőig mindent és mindenkit.

Csak legyen vége ennek a napnak! Vagy inkább a hétnek. De a hónappal is kiegyezett volna.

A számítógépek hangosan kapcsoltak be. Junhoe belemeredt a villogó zöld fénybe. Informatika; a földkerekség legeslegfeleslegesebb tantárgya. Amit tudnia kellett volna, már alapból tudta – ez a képesség együtt született a generációjával, de úgy tűnt, a felnőttek ezt valahogy még nem realizálták. Ezért ha meg is próbáltak valamit csinálni órán, már mindenkinek a kisujján jött ki, ha meg nem csináltak semmit, a fiú általában unatkozott.

Nagyon unatkozott.

Csakhogy, mostanra két olyan esemény is történt, ami némiképp feldobta őt. Az egyik, hogy kitisztult az ég, a másik meg, hogy Jinhwan eltűnt. Az előző óráról elhívta osztályfőnökük, és azóta még nem tért vissza. Az új diák valahogy mindig belelógott Junhoe látókörébe, egészen a végletekig irritálva őt, annyira, hogy azt kívánta, bárcsak sosem létezett volna olyasmi, mint a periférikus látás; így pedig különösen örült a hirtelen hiányzásnak.

Elméje kissé lenyugodhatott, és képzelete elkezdte a lógás és a szabad ég képével kecsegtetni őt. Eldöntötte, hogy amint kiszabadul ebből a teremből, rohan is, történjék bármi. Na jó, előtte talán elugrik ételért, mert hasa már elkezdett dinoszauruszt játszani, olyan intenzív korgással jelezte éhségét. Persze Yunhyeongot magával rángatja majd; a büfébe menni veszélyes kaland volt. Ha nem figyelt eléggé az ember, egy köteg pénzzel ujjai között érkezett, és öt zacskó sütivel a kezében távozott. De utána tényleg irány a tető, egy pillanatnyi megállás nélkül!

Gondolatai és vágyálmai közül Jiwon hangos, gusztustalan kacagása rángatta ki. Különös barátjával ellentétben, őt valahogy irreálisan sokszor lehetett hallani röhögni. A magas fiú csak szemeit csóválta, és gondolatban fejbeverte osztálytársát egy jó nagy kalapáccsal. De ehelyett csak belebámult a még fekete monitorba, és az elmosódott tükörkép segítségével beállított haját, hogy minden tincse visszatérjen megszokott, tökéletes pozíciójába.

Hangzavar szűrődött ki a zárt ajtó mögül, finom ételszaggal egyetemben. Az ingerekre Junhoe hasa hatalmas szavanna-rengető üvöltéssel reagált, amit még egy jól megtermett oroszlán is megirigyelhetett volna. Két oldalán Donghyuk és Yunhyeong szemezett úti céljukkal, elméleti síkon felvértezvén magukat a bent rájuk váró tömeg és sok finomság ellen. Mintha csak vezényszóra történne, egymásra néztek, és bólintottak.

Az elnök belökte az ajtót. Arcon csapta őket a szokásosan a helyiségben uralkodó meleg. Jobbra tőlük pár asztal és székek foglalták el a helyet, rajtuk diákok elképzelhetetlen mennyiségével, míg balra pult állt, a pult előtt meg szép hosszú sor. Nagyot sóhajtva beálltak a végére, reménykedve, hogy gyorsan halad majd, és még tudnak is venni valamit úgy, hogy nem késnek el következő óráról. Noha a tanárok ezt a kifogást meg szokták érteni. Úgy látszott, a büfé még rájuk is addiktív hatást gyakorolt.

Persze Junhoe-t teljesen hidegen hagyta mindez. Nem feltűnő, kis mozdulatokkal, vigyázva, nehogy bárkihez is hozzákoccanjon kézfeje, vagy más testrésze, valahogy a sor elejére tornázta magát, és végignézve a kínálaton gyorsan vett valamit magának és két barátjának is. Gyűlölte azokat, akik órákig bámultak, mire megszülték választásukat. Pedig néha csak annyiból állt a kérdés, hogy barackos, vagy narancsos lekvár legyen-e a töltelékben. Azért valamilyen szinten megértette őket, hiszen a sok illatozó péksüti, bolti, már becsomagolt finomság, az előre gyártott szendvicsek, a csillogó sajt a pizzák tetején; az élet egyik legkeményebb próbatétele volt ezek közül mértékkel vásárolni.

Miután fizetett, elégedetten szagolt bele a zacskóba. Két osztálytársa már meg sem lepődött, hogy milyen könnyedén elintézte a lehetetlennek kinéző kihívást, és boldogan vették el a számukra vásárolt dolgot.

Az első emeletig együtt lépcsőztek, ott pedig elbúcsúztak egymástól. A magas fiú egyedül folytatta útját. Léptei kopogtak a kihalt lépcsőházban, ugyanis bármilyen gyorsan intézte is a vásárlást, már becsengettek. Remélte, hogy Donghyukék nem kerültek bajba. Erre tényleg hihetetlenül kicsi volt a ráció, de ha mégis megtörténne, az elnök tuti kidumálná magát. Ebbe belegondolva, már nem is aggódott értük, inkább útjára koncentrált.

Elóvatoskodott az osztálytermek előtt. Némelyiknek nyílt ablaka a folyosóra; ezek előtt törpejárásban suhant el, vigyázva, nehogy észrevegyék. Sóhajtva egyenesedett ki az utolsó lépcső előtt. Gyorsan szedte a fokokat, hogy mielőbb kijuthasson innen.

Nagy erővel tolta ki az ajtót, szinte kiugrott az épületből. Behunyt szemmel élvezte egy darabig, ahogy a szél simogatja az arcát. Az eső és a száradó aszfalt szaga lengett körbe mindent, beborítva orrát. Felnézett; fölötte a frissen mosott ég kéken, tisztán, végtelenül csillogott. Szíve szerint leállította volna az időt, hogy örökké élvezhesse ezt a pillanatot. Boldogan sóhajtott.

Pár perc múlva elszakította tekintetét a felhőmentes kékségről, hogy egy kicsit a kilátásban is gyönyörködhessen. Hihetetlen látkép tárult elé. A sötétszürke út, a csillogó levelű fák, a túloldalt a kedves társasházak mind békével töltötték el. Azaz töltötték volna, ha valami nem rontja el az idillt.

Pár méternyire tőle egy alak könyökölt a korlátra.

The Spreading Sky - 3

Az óra csörgött. Hangosan és idegesítően, csak csörgött és csörgött és csörgött. A hajnal szürkesége bekúszott a redőny rései között, halvány fényt vetve az ébredező fiú arcára, aki lassan kidugta kezét a paplan alól, hogy kezdhessen valamit az idegesítő zajjal. Valójában azonnal átfordult volna a másik oldalára, hogy tovább aludhasson, de nem tehette meg. Másrészt viszont, gyomra bukfenceket vetett az izgatottságtól és a türelmetlenségtől. Olyan volt, mintha teste két részre szakadt volna; az egyik legszívesebben még a lábujját se nyújtotta volna ki, míg a másik szó szerint rohant volna fogat mosni és öltözködni, hogy minél előbb indulhasson a buszmegállóba.

Hiszen nagy nap a mai.

Végül a köztes állapotot választotta; szolidan kitakarózott, belelépett papucsába, és kiballagott szobájából. Útja a fürdőbe vitt, ahol jól megmosta arcát, hátha attól jobban felébred. Ezután lábujjhegyen elosont alvó szülei szobái előtt, levarázsolta magát a konyhába, és tejet vett elő a müzlijéhez. A kiadós reggelije után még a száját is körbenyalta.

Újabb nehéz feladatnak nézett elébe; vissza kellett jutnia az emeleti fürdőbe. Szűk szemeit a padlóra tapasztva, nehogy rálépjen valamelyik recsegő gerendára, átbalettozott a veszélyes zónán, mígnem elérte célját. Ott lecserélte bocis pizsijét ingre, nadrágra. Hamarosan reflexből veheti majd fel az egyenruháját. Fogkefe, fésű, arcmosás, újra fésű. Hasa mélyén elkezdtek feléledni az idegesség kis szolgái, és vasvillájukkal szurkálták a fiú köldökét; nagyon izgult.

Ismét megmosta arcát, majd alsó ajkát beharapva nézett végig magán a tükörben. Nagyot sóhajtott, hátha attól eltűnik az arcára kiülő ideg és megszűnik keze remegése. Pár bátorító szót suttogott magának.

- Nyugi, Jinhwan. Minden rendben lesz.

A friss levegő úgy csapta meg Jinhwant, mintha a konnektorba nyúlt volna. Nagyot szippantott belőle, és elindult, hogy keressen egy megállót. Volt ötlete, hogy merre menjen, de nem bízott teljesen magában. Az autó ablakából nagyon figyelt, mikor jöttek, de még nem tudott felszabadítani magának elég időt, hogy rendesen megszakértse a környéket.

Az egyik sarkon tétován álldogált egy picit, majd megérzéseire hallgatva, jobbra fordult. Onnan már nem kellett sokat mennie, és elérte célját. Gondolatban megveregette a vállát, sőt; még egy buksisimit is adott magának. Ez az Jinhwan, mindig is menő gyerek voltál!

Kissé meggyorsította lépteit, hogy mielőbb elérje a táblát. Már látta, hogy áll ott rajta kívül még valaki, de csak közelebb érve realizálta, hogy az iskolája egyenruháját viseli. Már épp megkocogtatta volna a vállát, de ekkor nagy kerékcsikorgatás közben lefékezett a járatuk. Az ajtók sziszegve csapódtak szét, a fiú pedig hátra sem nézve fellépdelt a pár lépcsőn, bérletét hanyagul mutatva a sofőrnek.

Jinhwan egy pillanatra annyira elbambult, hogy az ajtó majdnem bezárult orra előtt. Így hát szó szerint felpattant, és apróját előkotorva megváltotta utazását. Majd valamikor vesz egy rendes bérletet is, de az még ráér később.

Sóhajtva fordult hátra, hogy egy majdnem üres utastérrel kelljen szembenéznie. Az iskolatársán kívül egy ember lézengett csak, amúgy majdnem minden ülés üresen hívogatta a leendő utasokat.

Pár pillanatra átfutott fején a gondolat, hogy ismerkedni kezd, és megkérdezi az egyenruhástól, hogy szabad-e mellette a hely, ám a fiú nagy mozdulattal levágta táskáját maga mellé, majd tüntetőleg kibámult az ablakon. Ajkaival enyhén csücsörített, szemhéjai majdnem lezuhantak. Jinhwan elgondolkozott, hogy vajon miért kelt fel ilyen korai órában, hiszen nem szükséges. Ő is csak azért utazott ilyen időpontban, mert még sok dolgot kellett elintéznie. Megrántotta vállát.

Ekkor tudatosult benne, hogyha nem akar elesni, jobban jár, ha kényelembe helyezi magát, és leül szépen nyugodtan, előveszi telefonját és elindít valami zenét, ami lehetőség szerint ébren tartja. És nem veszi le a szemét a másik fiúról, mert őt követve egészen biztosan nem téveszti el a megállót, és nem ragad fenn a buszon.

Út közben még páran felszálltak, az egyik hölgy kalapja pedig kifejezetten megtetszett neki; hiszen Jinhwan meg hol célirányosan bámult, hol csak nézett ki a fejéből, adódott lehetősége megfigyelni a holmit. Több téves riasztás is érkezett; iskolatársa szürreálisan sokszor igazította meg haját az üveg által nyújtott tükörképe segítségével. A fiú pedig minden mozdulatára azt hitte, hogy pakolni és leszállni készül, és karján megfeszültek az izmok. Noha elméletben tudta, hogy melyik a helyes megálló, jobban bízott a tapasztalatban, mint a saját elméleti tudásában.

Az fel sem merült benne, hogy talán azért találkozott ilyen lehetetlenül hajnalban egy épeszűnek tűnő diákkal, mert iskolakerülő, vagy mert mocskos dolgokban van benne a keze. Esetleg zaklat valakit, vagy cigizik, vagy bandázik. Nem, Jinhwan naivan elhitte, hogy ilyesmivel itt nem fog találkozni, nem akart találkozni, és megbízott a fiúban. Még így, ismeretlenül is.

Mikor múlthét pénteken először látta az épületet, már akkor sem akadt el a lélegzete, most, másodszorra pedig még annyira sem. Igaz, akkor édesanyjával jött, aki szerette mindenben felfedezni és analizálni a hibákat, és egy teljes délelőttnyi megbeszélést folytatott az igazgatóval kisfiáról és áthelyezéséről. Jinhwannak pedig végig kellett ülnie az egészet. Ott és akkor megfordult a fejében, hogy addigi életének legunalmasabb perceit élte át. Mosdóba is alig engedték el. Végül az utolsó harminc percre valahogy elszabadult, és kisebb felfedezésre indult.

De most más lesz. Új hét, új nap – ezt is felírta azon ritka alkalmak közé, mikor örült a hétfőnek. Bár még így is sok elintéznivaló várt rá a tanáriban, bemutatkozás a leendő oktatóinak, papírok elrendezése, a házirend végigolvasása, egyenruhájának átvétele, és az iskola körbejárása. Ha esetleg mindezzel gyorsan végeznének, akkor is várnia kell majd egészen az utolsó óráig, amikor is azt osztályfőnök együtt lesz az osztályával, és rendesen bemutathatja őt.

Holnaptól meg rendesen beleveti magát a diáklétbe.

Átsétált a kapu két szárnya között, ügyelve, nehogy elessen a lábában. Kicsit remegett, hiába biztatta magát, hogy minden rendben lesz. Nem lesz, egyszerűen érezte, hogy nem lesz. Az osztálya megdobálja papírgalacsinokkal, elesik mindenki szeme láttára, köpködve kezd beszélni, valami országosan nagy baromságot mond, vagy még kisebbre zsugorodik, és észre sem veszik.

Érezte a késztetést, hogy visszaforduljon, de ráparancsolt lábaira, amik végül nehezen, de engedelmeskedtek neki. Mikor felemelte a fejét, már sehol sem látta a fiút, akit idáig követett. Nem baj, azért gondolatban megköszönte neki, és eldöntötte; ha esetleg legközelebb is összefut vele a remekbeszabott szöuli tömegközlekedés valamelyik járgányán, talán még le is szólítja, beszélgetni kezd vele.

Bár annyira nem bánta iskolatársa eltűnését, hiszen innen már nehezen tévedne el. Halkan fütyörészni kezdett, ám jókedve csakhamar elmúlt. Amint befordult a tanári folyosóján, már gyanús volt neki a némaság, az üresség, amit a helyiség árasztott magából. Végül, egy kopogás után egy hölgy nézett ki, aki pár udvarias szó után informálta, hogy rajta kívül még senki sem ért be, ha egy fél óra múlva visszanéz, talán több sikerrel jár.

Így hát Jinhwan homlokon csapta magát, és fejében átkokat szórt a tanárokra és önmagára is, amiért ebbe nem gondolt bele hamarabb.

Jinhwan érezte, hogy valami mászik a vállán. Pontosabban, kopog rajta, majd türelmetlenül csapkodja. Szemei felpattantak, rémülten nézett körbe, keresve a személyt, aki ilyen intenzíven igyekezett kiugrasztani álmából. Nem is kellett sokáig forgatnia fejét; egy középmagas, vékony, egyenruhás fiú mosolygott le rá. Keskeny, hosszúkás arca, jellegzetes álla, kissé kiugró arccsontjai, pisze orra és elálló fülei aranyossá tették megjelenését, de közelülő szemeiből az értelem sütött. Gondosan vágott barna frufruja épp hogy nem takarta el előle a világot. Kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse a padról, melyen eddig ült, pontosabban aludt.

- Szia, Kim Donghyuk vagyok – mutatkozott be az újonnan jött ismeretlen.

- Kim Jinhwan – fogadta el a felé nyújtott végtagot.

- A tanár úr kért meg, hogy vezesselek körbe. Közben elmondok ezt-azt az iskoláról, amit esetleg érdemes tudnod. Induljunk! – intett Donghyuk, majd meg sem várva, hogy a másik felálljon és utána rohanjon, hátat fordított, és hosszú léptekkel elindult egy bizonyos irányba.

Jinhwannak bizony szednie kellett rövid lábait, hogy tudja tartani az iramot.

- Az épület maga két emeletes, de van egy lépcső a tetőre is. Noha oda nem sokan járnak ki, bár éppenséggel ismerek egy barmot, aki feltehetőleg most is ott bámul ki az idióta fejéből – az alacsony fiú nehezen tudta eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan a szavakat, ugyanis osztálytársa arcára meleg, szeretetteljes vigyor kúszott. – Szóval, ha szeretnél ott lógni, meg kell majd küzdened a területért igen domináns barátunkkal – nevetett fel.

Jinhwan eltátotta a száját. Még soha életében nem hallott ilyen aranyos nevetés; a fiúnak egyébként is vékony, kissé halk hangja volt, de nevetése valami egészen más szinten állt. Mintha nem is ebből a világból származna – egyszerre hihetetlenül édes, és karakteresen egyedi kacagás őt is mosolyra fakasztotta.

- Egyébként, itt balra van a büfé. Igazán jó hely, de ha egyszer belépsz, nehezen szabadulsz, ebben egészen biztos lehetsz. A másik irányba a másodikosok termei vannak, vagyis a mieink is. De azt majd visszafelé úgyis meglátod.

Az alacsony fiúnak már az is betette a kaput, hogy beleszagolt a levegőbe; a csukott ajtó ellenére is kiszűrődtek olyan illatok, hogy azonnal hitelt adott Donghyuk szavainak.

- Itt jobbra van a lépcső. Arra egyenesen már csak a könyvtár lenne, de hatalmas kerülő, ha még oda is elmegyünk, aztán visszajövünk idáig. Ez az egy lépcső van az egész épületben. Remélem nem bánod, de a könyvtárra még várnod kell egy keveset.

- Semmi gond, elvégre, nem megy sehová, gondolom.

- Még szép, hogy nem! – csapott Jinhwan vállára nevetve kísérője. – Ez itt az első emelet. Itt vannak a különböző szaktantermek, illetve a mostani elsősök osztálytermei. Úgyis egyszerre lesznek majd itt óráink, akkor részletesebben is megmutatom. De a szünet is véges, és még a tetőre is fel akarlak vinni, szóval menjünk!

Hangtalanul szedték a lépcsőfokokat, csak pár alakba futottak bele. A következő emeleten befordultak a folyosón és végigsétáltak az osztálytermek között. Az alacsony fiú majdnem elveszett a kint lebzselő diákok között, de újdonsült osztálytársa valahogy mindig elkapta, mielőtt végleg elsodorta volna őt az ár. Sőt, Donghyuk közben rutinosan kerülgette a mellette elhaladókat és még magyarázott is. Közben elmondta, hogy a földszinten melyik lesz az ő termük, kik a szomszédjaik, és hogy mit kell róluk tudni.

A folyosó végén egy kisebb lépcsőházzal találták szembe magukat. Jinhwan érdeklődve hallgatta a másikat, de ez a lépcső már nem volt teljesen ismeretlen számára. De nem akarta félbeszakítani a rögtönzött előadást tanáraikról, na meg, bármikor szívesen kiment a friss levegőre.

- Kang Jihye tanárnő pedig, avagy a vén tyúk tanítja majd az irodalmat. Ha eddig szeretted, készülj fel, hogy valószínű nagyon megutálod. Szegény nem nagyon tud tanítani, de év végén nem buktat meg. Ilyen szempontból viszont szerencsések vagyunk vele.

- Értem. Igazából úgy mindennel elvagyok, de a történelem az egyik kedvencem. Meg a testnevelés, nagyon szeretek mozogni. Régebben táncoltam is, de mára abbahagytam.

- Szeretted csinálni? – húzta fel a szemét Donghyuk.

- Igen, bár tényleg csak hobbi szinten. Miért?

- Nem érdekes – mosolygott társa. – Viszont, megjöttünk – bökött a maszkos banditaként útjukat álló szürke ajtóra. – Néha zárva van, de az a ritkábbik eset.

Hirtelen széllökés fogadta őket, amint kiléptek a szabadba. Nagy csattanással zárult mögöttük az ajtó, Jinhwan kicsit úgy érezte, nincs visszaút. Teleszívta tüdejét a kissé hűvös levegővel, és belefeledkezett az elé táruló látványba. Az út, a dudáló kocsik nem festettek túl idillien, de neki akkor is tetszett. Szerette a mindennapi életet.

Csak ekkor vette észre, hogy rajtuk kívül egy harmadik személy is tartózkodott fenn. Két padon aludt, de lába még így is lelógott. Szép, karakteres arca grimaszba rándult, vastag ajkai résnyire szétnyíltak. A fiú hitetlenkedve ismerte fel a reggeli térképét, akivel együtt buszozott.

- Mondtam, hogy itt lesz! Hadd mutassam be neked Koo Junhoe-t, az osztályunk géniuszát, aki túl nagy zseni ahhoz, hogy jelenlétével csodálatosabbá varázsolja az órákat! – ironizált Donghyuk.

Ezután a pad mellett heverő táskához lépett, és keresgélni kezdett benne. Hamarosan egy üres lapot meg egy füzetet, vett ki, majd visszacipzározta a tankönyvek lelőhelyét.

- Nem töltötte ki, jellemző – csóválta meg fejét. – Egyébként, tetszik itt?

- Igen, szép – válaszolt őszintén az alacsonyabb.

- Örülök neki. Ha gondolod még feljöhetsz ide, de elég nagy az esélye, hogy vele találod majd szembe magadat – utalt a békésen hortyogó egyedre. – Viszont most induljunk vissza.

Később az osztálytermük előtt Donghyuk elköszönt tőle, és biztosította, hogy valamelyik szünetben még megy, és megmutatja neki a könyvtárat is. Így is belelógtak az óra kezdetében, ezért kénytelenül, de áttolták az épület maradékának felfedezését egy másik időpontra. Jinhwan mosolyogva bólogatott. Örült, hogy legalább az egyik osztálytársa ennyire rendes.

- Ja, és ha bármilyen problémád lenne, keresd az osztályelnököt. Aki mellesleg én vagyok – köszöntek el egymástól végleg.

Az alacsony fiú elindult a tanári felé, miközben fejébe újra és újra visszatolakodott jelenleg alvó osztálytársa. Úgy érezte, az üres folyosók visszhangozzák gondolatait.

Jinhwan kényelmetlenül fészkelődött székében. Donghyuknak még nem akadt ideje visszajönnie hozzá, noha azóta már eltelt egy kis idő. Az osztályfőnöke pedig csak szünetekben tudott vele foglalkozni, így a tanórákat végig kellett ülnie a folyosón a padokon, gondolataival, vagy éppen telefonjával lefoglalnia magát. Már ameddig a készülék le nem merült. Attól a pillanattól kezdődött a pokol, mikor két apró pityegés jelezte; sürgősen töltőt és konnektort kell találni! A fiú azonban egyikkel sem rendelkezett.

A letargiába merülésből a csengő rángatta ki. Nem kellett sokat várnia, a hangzavar lehallatszódott még a földszintre is, ahol ő ücsörgött, és lábak tömkelegei lepték el a folyosókat; még szerencse, hogy ez épp teljesen kihalt volt. Jinhwan úgy érezte, valamiért nem szeretnek erre járni a diáktársai.

Hamarosan egy középmagas, erősnek tűnő férfi is feltűnt, és behívta őt. A fiú félénken követte tanárát. Már nem várt rá sok dolog; csak az egyenruhájának azt a részét kellett átvennie, ami már megjött, majd aláírnia a papírokat, amik ezt igazolják. Kezében csúszkált a toll, betűi igencsak részegen dőltek egymás nyakába, egész teste megfeszült. Végre.

Ezután nem kellett már mást tennie, mint lecserélni saját gönceit. Nagyot szippantott a frissen kapott ruhákból, aztán felvette őket. Végignézett magán; a sárga nadrág kicsit lógott róla, de ehhez már hozzá volt szokva. Könyökénél feltűrte fehér ingét. Most, ahogy testéhez simult az anyag, hirtelen közel érezte magát az iskolához, mintha ő is ide tartozna, a része, a tagja lenne. Legalábbis, egy kicsit.

Jinhwan elmosolyodott.

Lendületesen tárta ki a mosdó ajtaját, aztán megnyújtott léptekkel sietett is vissza eredeti helyére. Ekkora lábakkal nehéz volt nagyon gyorsan sétálnia, de azért mindig igyekezett. A tanári ajtaja előtt egy viszonylag magas fiú szobrozott, háta mögött összefogott kezekkel. Alig látta meg a közeledő alacsony alakot, máris szélesen integetni kezdett felé.

- Szia! – köszönt mosolyogva. – Te vagy Jinhwan, igaz? Song Yunhyeong vagyok, osztálytársak leszünk – hajolt meg irányába.

Jinhwan viszonozta a köszönést.

- Donghyuk sajnos nem ér rá, úgyhogy megkért, hogy mutassam meg neked a könyvtárt. Biztosan nagyon várod már! – nevetett a fiú.

Yunhyeong elsőre átlagosnak tűnt, de meleg mosolya és hihetetlen szemmosolya nagyon vonzóvá varázsolta őt. Szinte sugározta magából a gondoskodást. Fekete haja puhán ragyogott, füleiből karikafülbevaló csüngött. Szépen ívelt szája, hangsúlyos szemöldöke és kicsi, kerek arca – az összhatás nem mindennapi kedvességet öntött magából.

- Mehetünk?

- Persze – bólintott a kérdezett.

A könyvek szaga bekúszott Jinhwan orrába. Szeretett olvasni, és a szórakoztató, izgalmas történeteket is kedvelte. Úgy érezte, még ide is fog annyit járni, mint a tetőre. Mert oda akkor is felmegyek még, ha életre-halálra kell megküzdenem a térképemmel. Közben – már ilyen rövid idő alatt is – kiderült számára, hogy Song Yunhyeong is egy nagyon szerethető és rendes osztálytárs lesz a jövőben, és egyre jobban örült, hogy ilyen osztályelnököt fogott ki. Mentálisan vállveregetést küldött Donghyuknak, hogy sikerült összeguberálnia magának egy ilyen legjobb barátot.

- És melyik órában fogsz majd bejönni az osztályba?

- Osztályfőnökin.

- Akkor még várnunk kell rád egy kicsit. Egyébként ne ijedj majd meg, van pár éretlen egyed. Meg természetesen gazdag csemeténk is van, na meg visítozó tinilányokból sem szenvedünk hiányt. De összességében nem olyan szörnyű, mint ahogy egyesek látják.

Jinhwan együtt nevetett a fiúval. Tényleg jól érezte magát a társaságában.

- Itt tudod majd kivenni a kikölcsönzött könyveket, de a könyvtáros néninek szokása eltűnnie, ezért nyugodtan önállósíthatod is magadat – bökött egy üresen tátongó pult felé tőlük jobbra. – Csak fogsz egy ilyen lapot, kitöltöd, és itt hagyod – magyarázta.

Ezután egy kicsit még körbementek, bár majdnem eltévedtek. Végül meghozták a döntést, miszerint ideje kiverekedniük magukat a könyvekkel tömött polcok útvesztőjéből, mielőtt olyan szinten eltűnnek, hogy kereső csapatokat kell utánuk küldeni.

- Remélem tetszett a könyvtár-túránk. Ha még bármi kéne sikíts, és repülök, mint Superman – bokszolt nevetve a levegőbe.

- Ezt megjegyzem – kacagott fel az alacsony fiú.

Igazán úgy érezte, ezen a helyen sokszor hagyja még el ajkát nevetése.

Nagy levegő. Nyugalom. Minden rendben fog menni. Jinhwan hasa folyamatosan mocorgott, és hengertől kezdve a gúlán át már téglatest alakba is folyt, de nem akart lenyugodni. Az idegesség kénye-kedve szerint játszott vele. Mély levegő. Nem fogsz bénázni.

Tanára előtte lépkedett. Már csak pár méter választotta el őket. A férfi kitárta az ajtót. Az eddig beszélgető, hülyéskedő diákok hirtelen megfagytak, aztán a pillanat sebességével helyükre menekültek, látván, megjött a főnök. Új levegő. Túléled őket.

Az egyik sarokból Yunhyeong mosolygott rá biztatóan, míg a középső sorból Donhyuk biccentett üdvözlésképpen. Meg tudod tenni anélkül, hogy leégetnéd magadat.

Fejét felszegve, ügyelve nehogy elessen saját lábában, egyenesen előre nézve sétált be a terembe. A tábla előtt lecövekelt. Ez az, ügyes vagy. Most fordulj feléjük. És mosolyogj! Követve agya utasításait, egy ideges félmosollyal osztálytársai arcába nézett. Ne fuss el! Nem menekülhetsz el, jó benyomást kell tenned! Kim Jinhwan, meg ne próbáld beégetni magadat! Nem fog megnyílni a föld sem alattad, bármennyire is kívánod. Levegő. Csak lélegezz.

- Megtennéd, hogy mondasz magadról pár szót? – nézett rá sokatmondóan az osztályfőnök. – Illetve, felírnád a nevedet?

- Sziasztok! Kim Jinhwan vagyok, és most költöztem a városba. Remélem, jól kijövünk majd! – hajolt meg gyorsan.

Jól csináltad. A nehezén már túl vagy. A krétát is gyorsan megtalálta, és bár kezét megremegtette az izgalom és az idegesség, de sikerült hiba nélkül felírnia a nevét is. Már fordult volna vissza újdonsült társai felé, de valami közbeszakította.

Az ajtó hatalmas elánnal csapódott ki. A küszöbön egy enyhén lihegő, magas, karakteres arcú, tökéletesen álló hajú fiú jelent meg. Egyik kezével megtámaszkodott az ajtófélfán. Először kérdőn a terem sarkában ülők felé pillantott, de aztán észrevette a tábla előtt szobrozót is. Lassan ellökte magát támasztékától, szemeit végig az új jövevényre tapasztva. Arca nem árult el érzelmeket, de szemöldöke kínzó tempóban kúszott felfelé.

Tekintetével még mélyebbre hatolt, mintha csak egy prédáját elejteni készülő vadállat lenne. Megnyalta szája szélét, és beletúrt hajába. Kim Jinhwan állhatatosan tartotta a kontaktust.

Végre, szemtől szemben is találkoztunk, Koo Junhoe!


Sziasztok! Tudom, kicsit rövid lett, de legközelebb igyekszem majd hosszabb lenni. ^.^ Remélem, hogy tetszett, és élveztétek az olvasást. :3 Hozzászólásokat, véleményeket alul kommentben és facebookon egyaránt várom! Nagyon örülnék, ha legalább annyit visszajeleznétek, hogy tetszik-e, vagy sem. :)