The Spreading Sky - 2

Junhoe feje erősen koppant a nedves üvegnek. Alig ért hozzá a hideg felülethez, szemhéjai meglepődve csúsztak fel. Hozzászokott már, hogy a buszon valahogy sosem találják el a fűtést; vagy olyan meleg volt, hogy alig lehetett túlélni, vagy annyira hideg, hogy még nagykabátban is vacogott a foga. És persze az ablakok kívül-belül bepárásodtak. Mindig.

Eleinte még elszórakoztatta magát, különböző mintákat rajzolt bele, letörölte, aztán belehelte, de ahogy idősödött, inkább alvásra használta fel a hosszú buszozást pára-művészetének tökéletesítése helyett. Imádott aludni. Régebben mindig ő kelt fel a legkésőbb a családból, és valahogy mindig meglátszott az arcán az az elégedetten pihent kifejezés, amit az ember tizennégy órás alvás után ölt magára. És ha a mennyiség nem lenne elég, Junhoe úgy aludt, mint egy kő; őt felébreszteni mindig is igazi kihívásnak tekintették szülei, és nővére is, amit aztán általában el is buktak. Talán csak két dolgot szeretett jobban az alvásnál: az eget és önmagát.

Tizenhét évéből tízet egyedül buszozással töltött; néha megesett, hogy leültek mellé, de olyan szélsőséges időpontokban járkált, hogy előfordult, rajta kívül senki sem ült a buszon. Ezúttal egy öltönyös, aktatáskás, úriember kinézetű férfi, egy kalapos nő, egy bakancsos, festett szőke lány és egy alacsony, fekete hajú fiú osztozott vele a járművön. A fiú nézelődött, a férfi türelmetlenül órájára pillantgatott, a nő kifelé bambult az ablakon, a lány aludt, Junhoe meg visszatért gondolataiba. 
Egy ideig attól is félt, hogy a sofőr elalszik vezetés közben, és meg kell hagyni, ez a gondolat azóta is előbukkant fejében. Bár nem hibáztatná – igazából magát sem tudta gyakran megérteni, hogy mégis miért nem párnái között fetreng, de aztán mindig eszébe jutott a gyönyörű kék szabadság, és ismét egyetértett azzal, hogy ezért még az alvást is érdemes beáldozni. De azért, ha tehette, az iskolában – és gyakorlatilag mindenhol máshol – tartott egy pár órás sziesztát.

Odakint ismét szürkeség ütötte fel fejét. Várta már azokat a napokat, amikor sötétben kell utaznia – nem érhetett fel a tavaszi és a nyári gyönyörű égbolthoz, de ennél a semmilyenségnél mindent jobban kedvelt. Mellette az ülésen táskája ült csendesen meghúzva magát. Ha le akartak volna ülni mellé, természetesen elveszi, és hagyja, hogy elfoglalják a helyet. De inkább ne akarjanak leülni mellé. Nehezen viselte el, mikor egy idegen felsőkarja és az övé összedörzsölődött, vagy a lábuk összegabalyodott; viszolygott az ilyen helyzetektől. Táskáját fényévekkel jobb társaságnak titulálta.

Egy mozdulattal megtörölte az ablaküveget – pulcsija ujja azonnal benedvesedett, és kellemetlenül bőréhez tapadt. Mindig későn jutott eszébe, hogy ez fog történni – általában pillanatokkal azután, hogy elemelte kezét az üvegtől. Bosszúsan sóhajtott, és remélte, hogy gyorsan megszárad.

Tükörképe bizonytalanul körvonalazódott ki, de azért a célnak megfelelt. Junhoe kicsit hunyorgott, szemügyre vette magát, arcának minden egyes pontját, melyet ki tudott venni. Aztán nyomban hajához nyúlt, jobbra-balra pöckölve frufruját, igazgatva, simogatva – dédelgetve, mint egy babát. Miután megelégedett külsejével, visszahanyatlott az ülésbe.

Nem élvezhette már sokáig a buszozás gyönyöreit, ugyanis a megállója közeledett. Körülbelül tíz percnyire az iskolától tették ki, de még így is ez volt a legközelebbi megálló, ahová ilyen hajnalban el tudott jutni. Szeme sarkából látta, ahogy a kalapos nőt kivéve a többiek álmos mozdulatokkal pakolászni kezdenek, készülődve a leszálláshoz, de nem foglalkozott velük, csak elővette telefonját és a kijelzőre hunyorgott. Hét óra öt perc. Akadtak olyan osztálytársai, akik ilyenkor dugták elő orrukat paplanjaik alól, nemhogy már az iskola felé caplassanak! De így legalább a reggelei zavartalanok lehettek. Már amikor.

Junhoe majdnem elesett a küszöbben, ahogy belépett az osztálytermébe. Általában egyből szaladni szokott, hogy kémlelhesse az eget, de ez a szürkeség elszívta azt a kevéske életkedvét is, amivel rendelkezett. Úgy gondolta, úgy sem lesz még benn senki, és amúgy se nagyon látta még, hogy indulnak a reggelek az osztályában. Szinte mindig ő esett be utoljára, miután letámolygott a lépcsőn – már ha egyáltalán méltóztatott letámolyogni.

Csendes, nyugodt látvány fogadta; a székek még a padokra rakva pihentek, a függönyök behúzva lógtak, egy kivételével. Az utolsó ablak tárva-nyitva, egy vékony alak könyökölt ki rajta. Az egyik pad lábánál a földre dobva fekete táska hevert. A függöny ráfeküdt a beáramló levegőre, úszott az osztálytermet kitöltő űrben. És pont eltakarta a kifelé nézelődő fiút.

A sárga nadrág lazán lógott rajta, nem feszült rá teljesen alakjára, és végül eltűnt a szürke edzőcipőben. Fehér ingét nem tűrte be, az anyag kikandikált a sötétkék zakó szegélye alól. Junhoe bárhogyan próbálta, nem tudott rájönni, ki lehet az illető; annyira eltátotta száját, hogy egy padot is magával sorolt, ahogy igyekezett helyére jutni.

A hirtelen hangra az ablakon kihajoló fiú felkapta fejét, és teljes testével visszatért a terem kissé poros levegőjébe. Felhunyorgott az új jövevényre. Kissé hosszúkás, keskeny arca grimaszba rándult, természettől fogva kicsi szemei összeszűkültek, szája enyhén szétnyílt a reggeli álmosságtól. Sötétbarna, szinte már fekete haját feje közepe helyett kissé jobboldalt választotta szét, ezzel megmentve magát az imakönyvre hasonlító frizurától.

Már épp emelte volna üdvözlésre kezét – sötét bőrkarkötője félúton könyöke és csuklója között állt meg, mikor a fiú lefagyott, felismervén, hogy valaki más érkezett az osztályba, nem az, akire várt. Junhoe ugyanilyen letaglózott arccal bámult vissza.

 - Hyung! – Nagy lendülettel lökték be az ajtót.

A belépő egyed vakító fehér cipőjét szoros masnira kötötte meg, nadrágjának zsebei kissé kifordítva szemeztek a külvilággal, zakójának ujjai erős csomóban találkoztak hasán, ahogy a fiú derekára kötötte a ruhadarabot. Inge nyakig gombolva, nyakkendője sehol. Arcán gyönyörű, szabályos félkör alakú mosoly ült, fekete táskája fél vállán csücsült. Két kezében két-két fél literes almalevet tartott – csuklóján kopott óra villant.

Kim Hanbin lefagyott, amint meglátta a teremben tartózkodókat. Mosolya lelohadt és értetlen pillantásokkal kezdte bombázni a másik kettőt, akik szintén tanácstalanul bambultak egymás irányába.

Junhoe fejében megannyi megállíthatatlan gondolat száguldozott, újra és újra nekipattanva felfogása határainak, felrobbanás közeli állapotba hozva koponyáját. Mégis honnan ismeri egymást ez a kettő, hogy hyungoznak? Hogy jön, hogy Kim Hanbin almalevet vegyen bárkinek is, pláne neki?Kim Hanbin miért tolja be a képét reggel? Egyáltalán, miért van benn bárki is már ilyen korán?Mindenre számítottam, csak erre nem.

 - Hanbin-ah, visszahoztad a nyakkendőmet? – Hanbin-ah? Most komolyan? Mi folyik itt?

 - Persze, hyung! – rakta le az almalevet az egyik padra.

Maga elé kapta táskáját, és kutatni, turkálni kezdett benne, majd végül előhúzott két nyakkendőt. Az egyiket a fiú felé hajította, a másikat meg csuklójára tekerte. Lapos pillantásokkal méregette Junhoe-t, arcán látszottak a hezitálás jelei. Végül úgy döntött, nem törődik a száznyolcvan centis zavaró tényezővel, és már repült is barátja felé. Szorosan magához vonta, úgy fonta karajait a test köré, mintha soha többé nem akarná elengedni.

Junhoe ezt a pillanatot választotta, hogy elhagyja a helyszínt. Sietős léptekkel a tető felé tartott, szét se nézve fordult be a folyosón. Az utolsó lépcsőfokokon felfelé még egy viszonylag alacsony srácot is elsodort vállával, de mintha meg se érezte volna. Futólag meghajolt az irányába, egy gyors pillantást vetve arcára, de aztán rohant is tovább. Ki kellett jutnia innen, szabad levegőre volt szüksége.

És egy kis időre, hogy feldolgozza a látottakat. Különösen Kim Jiwon mosolygó arcát, ahogy Hanbin ölelésébe simult.

Junhoe azt kívánta, bárcsak hozott volna magával egy takarót is. Hiába terítette le a padot, a hideg így is megtalálta; folyton és folyton felébredt, hogy vacog a foga, vagy libabőrös a keze. A fagyosság egyszerűen nem hagyta aludni. Hiába, az őszi tíz-tizenöt fok nem arra termett, hogy egy helyben feküdjenek és szépeket álmodjanak alatta.

Aztán belegondolt, hogy Oroszországban hány fok lehet, és megborzongott. Valahol úgy hallotta, egyszer mínusz hetvennyolc fokot mértek ott – már csak a puszta ténytől is majdnem megfázást kapott. Hirtelen egész kánikulának hatott a plusz tíz celsius, de azért még mindig kellemesebb egy jól fűtött szobában és kényelmes ágyban aludni.

A fiú nagyot sóhajtva ült fel. Összekócolta haját, de mozdulatát azon nyomban megbánva máris rendezgetni kezdte fürtjeit. Lábát lóbálva bámult egy kis ideig maga elé, próbálva rájönni, mennyit is aludhatott, vagy épp milyen fontos eseményről maradhatott le. Elővette telefonját és a kijelzőre pillantva ellenőrizte az időt. Az első két órája telt le, és épp a szünet felében jártak.

Gyorsan átfutotta órarendjét, átértékelve magában, van-e értelme akármelyikre is benéznie, vagy nyugodt lélekkel töltheti napját a tetőn. Végül arra az eredményre jutott, hogy ha be akarna menni testnevelésre már el kellett volna kezdenie öltözni, az irodalomóra hanyagolható, a történelem szintén, az utolsó osztályfőnökire meg megy a halál. Az amúgy sem több egy ócska viccnél.

Így hát Junhoe pár perc alatt felszabadította magának egész napját, és elégedetten dőlt hátra, hogy szeretett felhőivel szemezhessen. Az ég valamelyest visszanyerte kékségét, és a jól megszokott fehér báránykák is visszatértek rá legelészni. De valami minduntalan elrontotta szórakozását: különböző mintákat keresett a fehér bodrokban, de folyton Jiwonhoz vagy Hanbinhoz köthető dolgokat fedezett fel.

Panaszosan felnyögve pattant fel, dühösen toppantva egyet. Mégis mit akart az a kettő? És ő egyáltalán miért foglalkozik ilyesmivel? De bármennyire is erőlködött, csak nem hagyta fantáziáját nyugodni a dolog.

Hogy jön Kim Hanbin Kim Jiwonhoz? Annyira abszurd volt a két fiú rejtett barátsága, hogy még legvadabb összeesküvés-elméleteiben sem gondolt rájuk. Pedig aztán az összeesküvés témában lekörözhetetlen volt; az ő fejében a politikusok már eladták rabszolgának az országukat, a plüssmedvék átvették az irányítást a világ felett és az űrlények leigázták a teljes emberi lakosságot. Egy időben megingathatatlanul hitte, hogy egy osztálytársa földönkívüli – tény, a lány furcsaságokat mondott, szinte felfoghatatlanul öltözködött, érthetetlen dolgokat tett és sosem beszélt a családjáról és a származásáról. Junhoe felhorkantott az emlékre. Minden jogom megvolt, hogy azt higgyem, egy ufóval van dolgom.

De Hanbin és Jiwon sem politikusok, sem plüssmacik, sem űrlények nem voltak. Egyszerűen nem fért a fiú fejébe, hogy az a kettő mégis mikor és hogyan került ilyen közel egymáshoz. Bár azt megértette, hogy Hanbin miért nem vállalja fel Jiwont, illetve fordítva is. Mégis mit gondolnának a menő fiúról, ha egy ilyen kis senkivel látnák? Na meg mi lenne az idiótával, ha elterjedne róla a hír, hogy lepaktált valaki olyannal, aki nem tagja a barmok kommandójának? Teljes káosz. Nem engedhették meg maguknak, hogy erről túl sokan tudjanak, és Junhoe ezt teljesen átlátta és felfogta.

Nagy levegőt vett, hátha azzal meg tudja fékezni kavargó értetlenségét. Gondolj a felhőkre, gondolj Oroszországra, gondolj kacsákra, gondolj bármire, ami nem Kim és nem Hanbin. Áhh, Kim Hanbin, honnan vagy te ilyen jóban a barmok főgenerálisával? Vagy éppen igyekeznének szövetségre lépni egy semleges területtel? Mit művelhet az a kettő?!

Legszívesebben lecsapta volna magát, amiért megint itt kötött ki; nagyon elege lett már ebből a témából, de képtelen volt leállítani magát. Már ott tartott, hogy fejét kezdte ütögetni, hátha összezúzza, esetleg kiűzi a folyton felbukkanó emlékképeket. Azért-születtem-hogy-barom-legyek és túl-gazdag-vagyok-egyedül-cipőfűzőt-kötni, tűnjetek el a fejemből!

Ezúttal egy éles sípszó, lábak dobogása és kiáltozások siettek megmentésére. Úgy sejtette, elkezdődött a testnevelés. Laposkúszásban a tető pereméhez lopakodott, aztán pár gyors, lopott pillantással nyugtázta magában, hogy osztálytársai elkezdték a szokásos bemelegítő futásokat. Óvatosan kandikált ki a vékony korlát pereme felett, vigyázva, nehogy bárki is meglássa.

Történt már, hogy a tanár kiszúrta, ahogy odafent álldogál, és felküldte hozzá Yunhyeongot, hogy azonnal szedje le onnét. A többi felnőtt, aki tanítani próbálta őt, mind belenyugodott, hogy nem vesz részt szellemileg – néha testileg sem – az óráin, de a testnevelés kivétel volt. Junhoe azóta az alkalom óta nem kedvelte a vén fószert, mióta barátját felhasználva elcsalta őt a felhőitől. Nos, az érzés kölcsönös volt.

Ezért Junhoe rendes léptek helyett törpejárásban igyekezett visszajutni a padhoz, nehogy felfedezze bárki is. Valójában, amikor méltóztatta betenni a lábát a tornaterembe, ritkán bánta meg – a labdajátékokban, különösen a röplabdában levert mindenkit az osztályban és egyébként is, szeretett mozogni. Viszont az, hogy melyik órán futnak, vagy melyiken játszanak, mindig is egy nagy kérdőjelként lebegett mindenki lelki szemei előtt. Lehetetlen volt előre tudni, így a legegyszerűbb megoldásként a fiú a lehető legtöbb óráról kimentette magát, megkímélve testét attól az izzadtságtól és fáradtságtól, ami hosszabb futás vagy erősítés után rá szokott törni.

No meg, gyűlölte a fiúöltözőt. Nem csak a szag, nem csak a rendetlenség riasztotta el. A pici helyiségben összes osztálytársa összezsúfolódott, és folyton elkerülhetetlenül egymáshoz csapódott egy-egy izzadt végtag, vagy más. Ennek pedig már csak az elképzelésére hideg verejték rázta ki Junhoe-t. Ha esetleg öltözhetett volna máshol, egyedül, megfontolja a dolgokat. Bár nem, akkor is inkább a tető, mint a loholás.

Ezért csak kárörvendő mosollyal hallgatta a felhallatszódó sípokat és zsivajt, miközben arra gondolt, vajon Kim Hanbin együtt kocog-e Jiwonnal, vagy sem. Ami azt illeti, ha ő van Hanbin helyében, felbérel valakit, aki bejár helyette tesire… és az összes többire is.

Junhoe úgyis csak folyton unatkozott.

A könyvek gerincén különböző fekete, arany, kacskaringós, egyenes, apró, vagy éppen nagy betűk futottak végig. A polcok roskadásig teltek kötelezőkkel, klasszikusokkal vagy éppen bestsellerekkel. Minden könyvmoly álma és antiszociális bunkere, illetve az antiszociális könyvmolyok szokásos lelőhelye; ezt a helyet látogatta most meg Junhoe. Az iskolai könyvtárat.

Noha ő maga nem szeretett olvasni (azt vallotta, hogyha az embernek van elég ideje egy könyv lapozgatására, akkor akár aludhatna is, és a kettő közül egyértelmű, melyik érte meg jobban), csakhogy órára nem szándékozott bedugni az orrát, viszont elkezdett unatkozni.

Egy vékony, de nagy alakú könyvet húzott ki társai közül, csak úgy találomra, meg sem nézve, mi az. Majd körbenézett: mikor látta, hogy nem jön senki, átsomfordált a képregény részlegre, és fel-le kezdett sétálni a polcok előtt, úgy téve, mint aki csak unalomból nézelődik. Még egy horkantásra hasonlító hangot is hallatott, hogy a világ tudtára adja, mennyire zavarja, hogy ilyesmivel kell elütnie az időt. Végül gyorsan elvett egyet, gondosan a könyvbe rejtette és elindult a kijárat felé.

Jobbról-balról áthatolhatatlan polcok vették körül, s ha először jár itt, talán el is téved az útvesztőjükben. Azonban már rutinosan vette a kanyarokat, sietve, nehogy valaki észrevegye. Bár valószínű azt gondolták volna, hogy egy Shakespeare drámát, egy görög eposzt, vagy valami hasonló, a szorgos tanulók által olvasott remekművet vitt magával. Személy szerint Shakespeare-t kedvelte, a görög mitológiával és irodalommal sem akadt problémája (noha egyszer elaludt az egyik felett, annyira unalmasnak találta), de ezeket olvasni… nem. Akkor már inkább fekvés és a felhők bámulása.

De mégis mi történne, ha valaki meglátná, hogy ő, Koo Junhoe egy képregényt olvas? Amiben még csak nem is szavak és betűk, hanem rajzok vannak? Minimum világvége. És Junhoe-nak az hiányzott a legkevésbé.

Ezért hát mindig elrejtette aktuális olvasmányát egy valódi könyvvel, és senki sem gyanított semmit. Nem mintha túl nagy tömeget izgatott volna, vagy túl sokan a magáról felállított kép mögé láttak volna, de azért akkora hírnévre már szert tett, hogy ez alapokban rázta volna meg egyesek lelki világát.

Már épp fordult volna be balra, hogy kiérjen a pulthoz, ahol kikölcsönözheti a dolgait, majd visszatérhessen helyére, mikor meghallott egy hangot. Egy elég jól ismert hangot. Azonnal visszafojtotta lélegzetét; agya maximumon pörgött, igyekezve kitalálni, mit tegyen. Leguggolt, és megpróbált átnézni a polcok alatt, azonban csak két pár cipőt és bokát látott.

De így is tudta, hogy az egyik boka Yunhyeongban folytatódik. Semmi meglepőt nem talált osztálytársa jelenlétében, tekintve, hogy épp szünet elején jártak, és az idősebb szeretett olvasni. Felbukkanása mégsem lett bekalkulálva, azt pedig, hogy Junhoe-t egy barátja lássa meg itt, mindenféleképpen el kellett kerülni, ugyanis ők tudták róla, hogy az olvasás nem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé, így kérdéseket tettek volna fel. Kínos kérdéseket.

Csendben felállt, remélve, hogy térde nem recseg, és fülelt, nehogy elszalassza távolodó lépteiket. Mert ha közelednek, azt nem élem túl. Szerencséje ezúttal mellé szegődött, és az ellenkező irányba vezette a másik kettőt; megnyugodva engedte ki a levegőt tüdejéből. A sarokhoz araszolt, hogy meglesse, távozott-e már a veszélyforrás.

Az egyenes hátú fiú mellett egy másik srác is lépkedett; valószínű valami ismerős egy másik osztályból. Junhoe hátulról is felismerte Yunhyeongot, és gyorsan elrejtőzött, nehogy az idősebb megforduljon és észrevegye őt.

Hátát egy polcnak vetette miközben mélyet sóhajtott. Megtörölte homlokát – valamelyest arra számított, hogy majd izzadsággyöngyök tapadnak kezére, de nem történt ilyesmi. Végül a pulthoz sétált és mivel a könyvtáros elszublimált valahová, önállósította magát és kitöltötte a megfelelő papírokat. Szerzeményeit gondosan táskájába süllyesztette.

Az út a tetőhöz a tanári folyosón vezetett; Junhoe itt mindig óvatosabban, kisebb hévvel közlekedett, nehogy észrevegyék, ugyanis mindig kifáradt, ha meg kellett győznie egyik oktatóját, hogy miért hunyjon szemet lógása fölött, ameddig nem hagyja el az iskola épületét tanítási időben. Igazán hihetetlen, mennyire tanítani akarták őt, holott abszolút semmi szükségét nem látta a dolgoknak. És az az értetlen tekintet, amit akkor szoktak vágni, mikor belefogott magyarázatába, hogy mégis miért hagyja ki az órát, és miért van igaza, hogy ezt teszi, igazán szörnyű látványt nyújtott.

Az egyik ajtó előtt ismerős alak szobrozott. Yunhyeong nagy mosollyal lengette meg kezét a fiú irányába.

 - Hát te mit csinálsz itt, hyung? – kérdezte a fiatalabb.

 - Donghyukra várok. Akadt egy kis elintéznivalója, így egy picit kisegítettem, most pedig megvárom – bökött fejével az ajtó felé. – Te gondolom a tetőre tartasz.

 - Pontosan – húzta vigyorra széles ajkait.

 - Akkor nem is tartalak fel. Menj csak! – intett búcsút osztálytársa.

Junhoe futólépésben indult meg a szabadságba vezető lépcső felé. Elhaladt pár osztályterem mellett, kerülgette a diákokat; szünet volt, így senkinek sem tűnt fel, hogy illegálisan száguldozik ahelyett, hogy székén, a padjában ücsörögne, és így senki se állította le ámokfutását.

Az egyik terem ablakából visszatükröződő énjén gyorsan leellenőrizte frizuráját, aztán az ég felé vette az irányt, hogy kipihenhesse kicsit az iskolai könyvtár izgalmait.

Junhoe nagyot sóhajtva tette le képregényét. Már harmadszorra olvasta ezt a részt; olyan gyorsan befejezte az egészet, majd annyira unatkozott, hogy elkezdte újra, aztán megint újra az elejéről. És még így is egy órányi időt el kellett vernie, ugyanis továbbra sem tervezett leballagni osztálytermébe az utolsó osztályfőnökijére. Sőt, még a szünetből is maradt pár perc, és a fiú lassan kezdte azt hinni, hogy belebolondul az unalomba.

Már a telefonja nyomkodásában sem lelte örömét, a fülese összegabalyodva hevert a földön, innivalója is elfogyott már. Sőt, még a büfébe is lement ételért, de már az evésben sem talált semmi izgalmat. Nagy sóhajjal nyúlt el a padon; piszkosul unatkozott.

Az ég ismét elbújt szürke takarója alá, így már csak a felhők mozgását se tudta követni. Na meg, egyre hidegebb is lett. Pár pillanatra komolyan fontolóra vette, hogy megtiszteli diáktársait jelenlétével, de végül gyorsan elvetette. Már nincs sok hátra, meg tudod csinálni! Te vagy Koo Junhoe, egy kis unalom nem foghat ki rajtad!

Mégis, mikor telefonja megrezzent, úgy kapott oda, mintha egy olyan jel érkezett volna meg, melyre évtizedeket várt egy lakatlan szigeten. Valójában, kicsit így is érezte magát. Gyorsan feloldotta a képernyőt, és megnyitotta üzeneteit. Legfelül sötéten feketéllett Yunhyeong neve és pár szó.

Azonnal gyere a terembe!

Junhoe lihegve szedte a lépcsőfokokat. Remélte, hogy nem késett le semmiről, mialatt összepakolt és búcsút vett az égtől egészen másnap reggelig. Ha Yunhyeong írt neki, az valami fontos, vagy érdekes lehetett: pont, amire a fiú most vágyott.

Cipője csikorgott, olyan elánnal vette be a kanyart, szinte végigrobogott a tanári folyosóján, nem törődve vele, ki veszi észre. Már nem kell sok a teremhez. Rögtön ott van. De vajon mit akarhat barátja? Mi lehet ennyire fontos, hogy még a tetőről is lehívja?

Bombatámadástól kezdve osztálytársai között kitört balhéig minden megfordult a fiú fejében. Egy fél védőbeszédet is rögtönzött, ha esetleg ki akarnák csapni az iskolából a lógásai miatt, bár nagyon remélte, hogy erre nem kerül sor. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy Hanbin és Jiwon művelt valamit, de ezt a lehetőséget gyorsan elvetette.

Még pár méter.

Az ajtó nagy lendülettel csapódott ki, a teremben mindenki arra kapta a fejét. A küszöbön Koo Junhoe állt, érzelemmentes arcát végighordozta az osztályon. A diákok rendben, mindenki a helyén, egyedül az ő padja szomorkodott üresen. Az egyik sarokban Song Yunhyeong villantott egy mosolyt, miközben állával előre bökött. A fiatalabb követte tekintetével a megadott irányt, mígnem megtalálta az okot. Az okot, amiért lóhalálában sietett termébe.

A tábla előtt a tanár számonkérő arccal bámult rá, azt üzenve, ezért még számolnak, de a diák nem törődött vele. A férfi mellett egy alacsony, ismerős arcú, fekete hajú fiú állt. Nadrágjának alját fel kellett tűrni, nehogy rálépjen, zakója és névtáblája még sehol, nyakkendője lazán lógott nyakában. Ovális arcán apró, szépen ívelt mandulaszemek, alattuk kecses orr virított. Vékony ajkai enyhén elváltak, előreugró járomcsontján, jobb szeme alatt aranyos anyajegy ült. Mögötte a táblán szép, olvasható karakterekkel neve állt.

Junhoe beletúrt hajába és megnyalta szája szélét. Kihívóan pillantott az előtte álló új jövevényre.

Kim Jinhwan pedig állta a szemkontaktust. 


Sziasztok! Remélem, hogy tetszett, és élveztétek az olvasást. :3 Hozzászólásokat, véleményeket alul kommentben és facebookon egyaránt várom! ^-^ Most különösen érdekelne, hogy a vége hogy tetszett nektek. :)